A cionista világhódítás vérkeringésében köztudomásúan a sajtó a vér. Halálosan fertőzött vér. Egész testünket átjáró mivolta korántsem mai jelenség, miként az ellene való ösztönös védekezés sem. Ami az utóbbit illeti, ezúttal bemutatjuk, eleink a múlt században miért és miként küldték műveiket az őket méltán megérdemlő helyre. (A képen balról Vitéz-Kolosváry-Borcsa kezében bolsevista könyvvel)

A mai tömegmédiumok kirekesztésnek, az emberi méltóság arculcsapásának tekintik a katolikus egyház és a nemzeti mozgalmak műveikkel szembeni korábbi fellépését, elfeledve, hogy már az ókorban is tiltották a vallásgyalázó és a közerkölcsöt, hazaszeretetet romboló művek terjesztését, ezért összegyűjtötték, majd bezúzták őket, különösen is például Augustus császár korában, amikor „maguk a törvények is úgy intézkedtek, hogy minden vallás-, erkölcs- és államellenes könyvet meg kell semmisíteni. Ennek értelmében Augustus császár a klasszikus irodalom fénykorában több mint 2000 könyvet hamvasztatott el.” (Müller Lajos SJ: A Római Index. Nevezetesebb tiltott könyvek jegyzéke. 2. kiad. Bp. 1932. Magyar Kultúra-Pallas Rt. Nyomda (Katolikus Kultúrkönyvtár VII. köt.), 8. old.)

Ezt tette nálunk a kiegyezés utáni évtizedekben világviszonylatban is páratlan mennyiségű hazai cionista szennysajtóval a Sztójay Döme (1883-1946) miniszterelnök 1944. március 22-e és augusztus 29-e között vezette kormány megbízásából vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály (1896-1946) államtitkár, a sajtóügyek akkori kormánybiztosa (akiről honlapunkon rovatunkban olvashatunk részletesebben: Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály, nemzeti sajtóapostolaink egyike).

Aki csak egy kicsit is ismeri akkori sajtóviszonyainkat, aligha csodálkozhat azon, hogy tekintélyes mennyiségű könyv és lap került zúzdába. Mégis, a tények okulásunkra való jobb ismerete céljából ezúttal részletesebben ismertetjük meg olvasóinkkal, konkrétan milyen művek és miért kerültek (mellesleg korántsem teljes mennyiségben) megsemmisítésre.

Két kordokumentumot közlünk: az első az akkor hazánkban anyanyelvünkön hozzáférhető legfőbb cionista művek szerzőinek első jegyzéke, amely a „Magyar Közlöny” 1944/142. számában jelent meg:

A magyar királyi miniszterelnök 11.300/1944. M. E. számú határozata a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők műveinek a közforgalomból való kivonása

»A magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvása tárgyában kibocsátott 10.800/1944. M. E. számú rendelet 7. §-ában foglalt felhatalmazás alapján a következő zsidó szerzők műveinek a közforgalomból való kivonását rendelem el:

Magyarországiak

Aczél Lajos (Adler), írói álnév: Aczél László, Ács Klára, Adler Miklós, írói álneve: Ákos Miklós, Adorján Sándor, Ágai Béla, Ágoston Ernő, Alba Nevis (Unger Ilona), Andersen György, Aszlányi Károly (Ausländer), Avar Pál (Auer), Balassa Emil (Berger), Bálint Dezső (Beck), Bálint Imre (Österreicher), Bánóczi László (Weisz), Bárd Imre (Beck), Bárdos Arthur (Burstein), Báttaszéki Lajos (Hoffmann), Baumgarten Ferenc, Bédi-Schwimmer Róza, Békefi István (Kann), Béldi Izor (Goldstein), Bencze Tibor (Bruch), írói álneve: BenczésTibor, Berend László (Braun), Berkes Imre (Bergl), Bogdányi Mór (Bienenstock), Bokor Malvin (Bruck), Bródy László, Bródy Miksa, Csergő Hugó (Honig), Csermely Gyula, Déri Tibor (Deutsch), Dormándi László, Egri Viktor, Emőd Tamás (Fleischer Ernő), Farkas Pál (Wolfner), Feld Mátyás (Rosenfeld), Fenyő László, Fóthy János (Fleiner), Gara Ákos (Gottlieb), Garami Andor (Goldstein), Gellért Andor, Gerő Attila (Guttmann), Gró Lajos (Grosz), Guthi Soma (Guttmann), Haáz István (Háász), Hajó Sándor (Hoffmann), Hárs László (Herczog), Heltai Jenő (Herzl), Hervay Frigyes (Herzfeld), Heumann Károly, Hevesi József (Kronstein), Horn Ede (Einhorn), Incze Henrik (Stein), Jászi Oszkárné (Moskovitz Amália), írói álneve: Lesznai Anna, Kádár Imre, Kadosa Marczel (Krieszhaber), Kálmán Jenő (Kreisler), Kálnoki Izor (Kaufmann), Karácsony Benő, Karczag Vilmos (Krammer), Kardos László (Katz), Karinthy Frigyes, Keér Dezső, Kemény Simon (Kohn), Kéri Pál (Krammer), Kohn Sámuel, Komját Aladár (Korah: a név nem tévesztendő össze Komjáthy Aladár magyar költőével, a Petőfi Társaság tagjáéval), Komlós Aladár (Katz), Komor András (Kohn), Komor Gyula (Kohn), Kőműves Imre, Kuthi Sándor (Schönborn), írói álneve: Térey Sándor, Latzkó Andor, Lendvai Lehel (Léderer), Lengyel Géza, Lestyán Sándor (Lichtschein), Ligeti Ernő (Lichtenstein), Loránth László, Lukács Gyula (Lichtenstein), Magyar Lajos, Makai Emil (Fischer), Mezei Imre (Rosenfeld), Miklós Jutka (Militzer), Miskolczi Henrik (Weiszmann), Moly Tamás, Nagy Endre (Grosz), Nagy Samu (Neuhaus), Nagy Zoltán (a volt Nyugat főmunkatársa), Paál Jób, Palágyi Lajos (Silberstein), Palágyi Menyhért (Silberstein), Pályi Ede (Klein), Pap Károly (nem tévesztendő össze Papp Károly magyar irodalomtörténész professzorral), Patai József (Klein), Radnóti Miklós (Glatter), Reichard Piroska, Roboz Andor (Rosenzweig), Rónai Mihály András, Rózsa Miklós (Rosenthal), Sas László, Sásdi Sándor, Szabó Imre (Steiner), Szántó György, Székely Nándor, Szenes Béla (Schlesinger), Szirmai Rezső (Schwartzkopf), Szomori Emil (Weisz), Tábori Kornél (Tauber), Tábori Róbert (Tauber), Tamás Sári, Ujvári Péter (Groszmann), Ujvári László (Groszmann),, Ujvári Jenő (Groszmann), Vajda Ernő (Weisz), Vándor Iván (Weisz), Vámbéry Rusztem (Wamberger), Várnai Dániel (Weisz), Vér Andor (Weisz), Verő György (Weisz), Vészi József (Weisz), Vidor Marczel (Weinberger), Villányi Andor (Schwabach), Wallesz Jenő, Zelk Zoltán, Zempléni Gyula (Pollák), Zerkovitz Béla.

Külföldiek

Bialik Chaim Nachman, Döblin Alfred, Hameiri Avigdor, Heine Heinrich, Herzl Theodor, Mandes Catulle, Proust Marcel, Saphir Moritz Gottlieb, Sokolov Nachum, Toller Ernst, da Verona Guido.

A fent felsorolt zsidó szerzők műveire vonatkozólag a 10.800(1944. M. E. számú rendelet 3. §-ában megszabott kimutatásokat 1944. évi július hó 11. napjáig kell öt azonos példányban a sajtóügyek magyar királyi kormánybiztosához benyújtani.

A Magyar Papirosipari Nyersanyagbeszerző Kft. A bejelentett példányszámokat legkésőbb 1944. évi augusztus hó 31. napjáig köteles összegyűjteni. A Magyar Papirosipari Nyersanyagbeszerző Kft. A sajtótermékek beszolgáltatásáról, vagy annak elmulasztásáról 1944. évi szeptember hó 15. napjáig jelentést tesz a sajtóügyek magyar királyi kormánybiztosának.

Budapest, 1944. évi június hó 24-én.

A miniszterelnök helyett

Dr. vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály
államtitkár, a sajtóügyek magyar királyi kormánybiztosa«

A névjegyzék korántsem volt persze teljes, amiről meggyőződhetünk, ha fellapozzuk Kolosváry-Borcsa mindmáig egyedülálló könyvészeti kézikönyvének (A zsidókérdés magyarországi irodalma. A zsidóság szerepe a magyar szellemi életben. Bp. 1943. Stádium Rt.) függelékét, a zsidó származású írók névsorát (287-311. old.), amely egyébként Marschalkó Lajos „Országhódítók” című híres könyvében (München 1965. Mikes Kelemen Kör-Ledermüller Olivér Nyomdája) is megtalálható. Közülük elsősorban azok kerültek az ismertetett jegyzékre, akiknek művei akkor forgalomba voltak.

Érdekelheti olvasóinkat, miként teljesítették az illetékesek a kormányhatározat végrehajtását? Erre felel a másik kordokumentum, Marschalkó Lajos az Oláh György szerkesztette „Egyedül Vagyunk” 1944/11. számában megjelent írása:

Mi kerül bele a nagy papírzúzó malomba?

Átnéztük vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály kormánybiztosságán a beszolgáltatott
könyvek jegyzékét. Egyelőre félmillió zsidó könyvet semmisítenek meg.

A szellemi tespedés legsötétebb korszakában [1943-ban – Ifj. T. L.] jelent meg a magyar könyvpiacon vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály alapvető műve (A zsidókérdés magyarországi irodalma) , amely először tárta fel tudományos rendszerességgel, húszévi megfeszített kutatómunka alaposságával a magyar sajtó, irodalom leigázásának megdöbbentő adatait. Ô írta meg annak a száz esztendőnek történetét, amelynek kezdetén Toldy Ferenc a „héber-magyar” irodalom felett szemlét tartva ezt állapította meg: „E cím még most majdnem egy ezzel: Bloch Móric munkálatai”. Száz évvel később az Egyenlőség jubileumán pedig Móricz Zsigmond keserű kétértelműséggel írta, hogy az 1880-tól eltelt ötven év „a zsidóságéletében rendkívüli. Századokat jelent. Ötven évvel ezelőtt a zsidó pajesszel és batyuval jelent meg az ország legelső színpadán: ma eltűnt a külső faji jelleg: a zsidó az européer, a kultúrember, a legmagasabb nívó képviselője.”

A Kállay-klikk teljhatalma, Mussolini bukásának riadt napjaiban különös merészség kellett hozzá, hogy valaki – akárcsak a legszigorúbb tudományos érveléssel – kimutassa a zsidóság szellemi túlterpeszkedését, ennek jogosulatlan voltát és ráadásul még követelje a magyarság lelkét megfertőző idegen méreg teljes közömbösítését. Ullein-Reviczky Antalék cenzúrája, összefogás hiába próbálta megakadályozni vagy eltanácsolni vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály könyvének megjelenését. Hiába törölte az akkori piros ceruza Kolosváry-Borcsa Mihály saját lapjából is azoknak az egyesületeknek nevét, amelyek a zsidó könyveket eltávolították könyvtáraikból, a Függetlenség főszerkesztőjének könyvéhez mégsem mertek hozzányúlni. Reménytelen viszonyok között, a csáklyás közép- és baloldal sajtójától agyonhallgatva, így hirdette meg vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály a magyar szellemi élet felszabadításának programját. Hat pontban állapította meg, hogy fel kell állítani a zsidókérdést kutató tudományos intézetet, a magyar népet fel kell világosítani a zsidó problémáról, a közkönyvtárakból, egyesületi, iskolai könyvtárakból a zsidó szerzők művei eltávolítandók, a könyvkiadás és nyomdaipar százszázalékosan megtisztítandó a zsidóságtól, a Magyar Tudományos Akadémia kötelezendő a zsidókérdés széleskörű és magyar szellemű feltárására.

Több mint 3100 zsidó író műveit, származási adatait mellékeli hangyaszorgalommal gyűjtött bibliográfiájához a szerző, aki megértette, hogy tudományos elméleteit a gyakorlatban saját maga válthassa valóra, mint a sajtó- és könyvkiadás ügyeinek kormánybiztosa.

Dzsungel-irtás az Úri utcán

Mennyire igaza volt, milyen helyes, egyenes magyar úton járt, azt csak most látjuk, amikor az Úri utca 18. szám alatti kormánybiztosságon Balogh Barna dr., a kitűnő író, műfordító, aki tizennégy európai nyelven beszél, elénk teszi az indexre került magyar és idegen nyelvű zsidó írók beszolgáltatott műveiről érkezett bejelentéseket! Elképesztő, irdatlan dzsungel volt ez. Egyfelől az érvényesülés és a pénz liánjaival lekörözte a magyar írót, másfelől a csápjait kinyújtotta a magyar dolgozók, polgárista lányok, levente ifjak, munkások, bányászok felé, hogy őket is „megtermékenyíthesse” az enervált, testet-lelket sorvasztó idegességgel, hogy a pornográfia fölényes, könnyed szórakoztatás – ha másként nem megy – a marxista osztályharc megosztó igéivel elvonhassa figyelmüket a nemzeti sorskérdésekről.

Itt Pesten sokan azt hiszik, hogy a lelki mételyezés csak a „művelt” rétegek felé hatott. Pedig az Úri utcán látni, hogy a kétszeres méreg beleivódott már az egész magyar szervezetbe, a vidéki úri kaszinókba éppúgy, mint az iparos legényegyletek, gazda olvasókörök, kereskedő ifjak egyesületeinek tagjaiba. Két tényező hatott itt. Egyik a mintaszerűen megszervezett könyvterjesztés, amely Pogány-Schwartz József és Marx Károly műveit is el tudta helyeztetni a katolikus, protestáns, evangélikus valláserkölcsi egyesületek könyvespolcain. Másik a keresztény öntudatnélküliség – mondjuk ki –, tájékozatlanság, amely jóhiszeműen és kritika nélkül nyelt le minden maszlagos nadragulyát, ha arról a liberális sajtó vagy a tolakodó vigéc azt állította, hogy ez a Bibliánál is hatékonyabb lelki orvosság. Harmadik tényező volt a faji összetartás, szabadkőműves szolidaritás, a céltudatos irodalmi pajtáskodás, amely mindig csak az érdekeit kiszolgáló íróknak, hozzája vérségileg és lelkileg tartozó egyedeknek adott reklámot, nyilvánosságot.

Fertőzési góc: a Székesfővárosi Könyvtár

Nem nehéz megállapítani, hogy Budapesten a lelki fertőzés gócai, bacilushordozói a Székesfővárosi Könyvtár fiókjai voltak, amelyekben meglátszott a Szabó-Schönfeld Ervin hajdani szélsőbolsevista könyvtárigazgató keze-nyoma. Az úgynevezett keresztény Budapesten havi két pengőért a kölcsönkönyvtár fiókjának minden előfizetője kézhez kaphatta a legválogatottabb alkaloidákat. A megsemmisítendő könyvek legterjedelmesebb jegyzékét a Székesfővárosi Könyvtár szolgáltatta be. A háborúban álló Magyarországon majdnem ingyen és bérmentve mindenki kikölcsönözhette a fővárosi könyvtár fiókjaiból a legbolsevistább író, Salom Asch vagy [a németek kiirtását követelő – Ifj. T. L.] Ilja Ehrenburg, esetleg Gábor-Greiner Andor remekeit, mindenki megtalálhatta az Ujhelyi-Kammerlohr által szétárasztott pornográfiát. Marxot, Engelst, Lasalle Ferdinándot, csak a magyar írókat nem lelte sehol a kietlen betűsivatagban.

A tájékozatlanság avagy a keresztény-szocialista Pogány-Schwartz Napóleon

Meglepően érdekes, hogy a legtöbb zsidó könyvet épp egy keresztényszocialista egyesület szolgáltatta be. Irányítói, vezetői több mint húsz év óta nacionalisták, antiszemiták voltak, csak épp azt nem tudták, hogy a Pogány név mögött Schwartz, a Szép Ernő mögött Schön Ezékiel rejtőzik. Bettauer Hugo „Nagyváros zsidók nélkül”, Fodor (?) László „Csók a tükör előtt”, az emigráns Gábor-Greiner Andor és minden élharcos izraelita remeke egy lelkes és antiszemita egyesület könyvtárából bukkant elő abban a pillanatban, amikor az államtitkár kormánybiztos által kiadott lista a vezetőket felvilágosította a való helyzetről. A szóban forgó keresztényszocialisták beszolgáltatták még a kommunista diktátor, Pogány-Schwartz József hírhedt színdarabját, a „Napóleon”-t is, amelyet a kommün legrészegebb napjaiban, huszonöt évvel ezelőtt adtak elő a Nemzeti Színházban, a közönség és a kivezényelt proletariátus csendes utálkozásától kísérve.

A kirívónak látszó eset azonban korántsem egyedülálló. Egyik református gimnázium ifjúsága részére valaki sietett megszerezni a „Polgár a viharban” című estkuriros remeket, másik kollégium ifjúsága részére egy ugyanilyen valaki megvette Beneš sajtófőnökének, a hazaáruló Kazer-Katz Illésnek „Ikongó nem hal meg” című mélyszívű néger apoteózisát. Egyik nagyon előkelő benedekrendi kolostor könyvtárából Erdős René, vagyis Ehrenthal Regina „Nagy sikolyá”- val együtt még közel négyszáz szellemi fölénytermék indult el a papírzúzó malomba. Akadt református gimnázium, amelynek tanár urai vígan tűrték, hogy ifjúságuk Kunfi-Kunstädter Zsigmond, Pogány-Schwartz József, Propper és Weltner elvtársak, nemkülönben Hacsek és Sajó eget zengető szellemdússágain épüljenek.

Ez kell az ifjúságnak!

Egy dunántúli város keresztény építőmunkásainak könyvtárából kerültek a papírzúzó malomba Buchinger Manó és Brandstein Éliás szellemi remekei, nem szólván egyik budapesti tűzharcos kerületi csoportról, amely 1944-ben a legdestruktívabb, legpacifistább szellemi termékeket adta át az elkerülhetetlen megsemmisülésnek.

A toronymagasságú listának azok a legriasztóbb adatai, amelyek az ifjúság megfertőzését, az elemi iskolás, polgárista lányok lelki elváltozására törő zsidó szándékokat igazolják. Merőben érthetetlen, hogy miként tűrték meg egyik város állami népiskolájának könyvtárában Somogyi-Steiner Béla, a veszedelmes marxista apostol, Szabó Ervin, Jászi [Jakubovics – Ifj. T. L.] Oszkár műveit és vajon milyen nevelői munkát vélt kifejteni egész 1944-ig a Maria Immaculata polgári leányiskola Erdős-Ehrenthal Regina fülledt erotikától terhes megnyilatkozásaival. Egyik állami leánygimnázium éppúgy csak most selejtezi ki Szomaházy István, alias Steiner Andor „Légyott hármasban” című örökbecsét, amely minden bizonnyal nagy lelki épülésre szolgálhatott a serdülő magyar lányoknak. Egy helyőrségi könyvtár most vette észre, hogy könyvespolcain ott feledte Forró-Friedmann Pál „Kamaszlányok” cím alatt megjelent, nyilván militaristának hitt elmeművét és a bolseviki Ilja Ehrenburg tömény marxizmust árasztó „Moszkvai sikátor”- át, amely nemde bár nélkülözhetetlen kézikönyv a bolsevizmus ellen harcoló honvéd számára. Nem érdektelen talán az sem, hogy egy dunántúli szervezet, amely az ifjúságot lett volna hivatva harci virtusra, magyar erkölcsre, tisztességre nevelni, száznegyvenöt pornográf munka között az iparos-, bányász ifjak könyvtárából végre – kormánybiztosi rendeletre persze – kiemelte Zola „Germinal”-ját, „Az Est Hármaskönyvé”-t és Újhelyi-Kammerlohr lélekemelő művét, melynek címe mindent elárul: „Pénzt és nőt!”

Nagyon érdemes megtekinteni aztán azt is, hogy a zsidó irodalmat mint terjesztették tűzzel-vassal, szép szóval, rábeszéléssel, ügynöki ügyeskedéssel a legszélesebb néprétegek között. Miközben a GyOSz [Gyáriparosok Országos Szövetsége – Ifj. T. L.] szabadidő mozgalma a legtúlzottabb reklámmal igyekezett „nacionalistává” nevelni a hatalma alá parancsolt munkásságot, a Weiss Manfréd-művek szabadidő szervezete – fájó szívvel – annyi zsidó könyvet volt kénytelen kivonni a magyar munkásság kezéből, amennyi díszére válna akár a tel-avivi egyetem könyvtárának is. Marx Károlytól Bródy Sándorig, Gábor-Greiner Andortól Jakob Wassermannig és Stefan Zweigig itt van mindenki, aki egy Weisznek számított valamit szellemi téren, nem is beszélve Zangwill Izraelről és a többi Salom Aschokról, akik – ugyebár alkalmasak voltak arra, hogy kitöltsék a Weisz bárók munkásainak kevéske szabadidejét.

Oh! Montgomerry: Szerelmem…

Ugyanúgy töltötték meg azonban a tótkomlósi kisbirtokos szövetség, számos vidéki gazdaifjúsági egyesület, kereskedőtanonc-otthon könyvespolcait a maguk szellemi termésével. A fővárosi nép- és polgári iskola növendéke vígan olvashatta a kommunista kiáltványt s ha a mezőtúri rongyos, csizmátlan magyar beiratkozott az Általános Népolvasókörbe, akkor csekély tagdíj ellenében megkaphatta Elise Jerusalem „A szent skarabeus” című regényét, a legperverzebb bordélyház-romantikát, ráadásul Mezőfi Vilmos, Kunfi-Kunstädter, Fényes Samu és a többiek összes műveit. Külön tanulmányt érdemelne a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. „Chorin” bányakerületének kölcsönkönyvtára, amelyben Don Juan három éjszakájától kezdve Szomaházy „Méltóságos asszonyá”-ig minden szociális és magyar sorskérdést elleplező limonádéval itatta a munkást a törzsi szövetség. Talán még ennél a choriniádánál is meglepőbb, hogy a Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak könyvtárából settenkedett elő a legtöbb Bús-Fekete, Erdős Renée, Forró Pál, Gábor Andor, Fodor László, Várnai Zseni tollából kikerült tudalom.

Lehetne még arról is beszélni, hogy a tájékozatlanok, hiszékenyek mellett voltak céltudatosak is. A szociáldemokrata szervezetek, mint például a [MÉMOSz Magyar Építőipari Munkások Szövetsége – Ifj. T. L.], nem véletlenül gyűjtötte össze Kunfi, Jászi, Mónus-Brandstein, Katzer Illés, Marx, Lassalle, Engels összes műveit. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy a Baumgarten Intézet fájó szívvel nyújtotta át az örök enyészetnek Fenyő [Fleischmann – Ifj. T. L.] Miksa „Hitler” című művét. Nem lehet véletlenség az sem, hogy a legtöbb zsidó könyvet a két legszabadkőművesebb, legzsidósabbá fajult város, Debrecen és Szombathely közkönyvtáraiban találták. A debreceni Déry Múzeum szolgáltatta be eddig a legtöbb zsidó könyvet. Nyomban utána következik a Vasvármegyei Múzeum könyvtára, amelyben valószínűleg egyedül található meg Fodor (?) László páratlan irodalmi csodatétele, amely Óh! Montgomerry! Szerelmem… címet viseli.

Hogy milyen mélyre szívódott a zsidóság által adagolt méreg, azt legjobban egy tréfás példával lehet illusztrálni. A Magyar Nagyothallók Országos Egyesülete is kiselejtezte házi könyvtárát. Benne ott volt Lakatos-Kellner László „Mély húron” pendülő regénye, Révész Béla, azaz Roth Benjamin „Régi hárfa” című műve, Szép Ernő, vagyis Schön Ezékiel „Dali-dali dal” című verses kötete. Mit hallottak ebből a magyar nagyothallók?

Olyan kérdés ez, amelyre senki sem tud feleletet adni. Csak annyi bizonyos, hogy Kolosváry-Borcsa Mihály könyvében meghirdetett elmélet valóra vált. [1944 – Ifj. T. L.] június 30-ig félmillió zsidó könyv került a nagy papírzúzó malomba és huszonöt vagon papír fog rendelkezésére állni azoknak a hivatott magyar íróknak, akiket – ha felszabadultak az idegen igából – a magyar faj, magyar célok szolgálatára vár és kér egész Magyarország.«

Eleink megtették kötelességüket 1944-ben – és mi?

Egyenesen elszomorító és ijesztően időszerű látlelet ez, legfőképpen azért, mert kiderül belőle az önmagukat keresztények és nemzetinek mondott közintézmények végzetes mulasztása, felelőtlensége, amely nemcsak a felsorolt sajtótermékek megtartásában, sőt nyilvános hozzáférhetővé tételében nyilvánult meg, hanem a nem cionista irodalom birtoklásának és terjesztésének elmulasztásában is. Marschalkó például elrettentő esetként hivatkozik írásában az akkor még csak székesfővárosi, ma pedig még mindig Szabó (Schönfeld) Ervinről elnevezett Székesfővárosi Könyvtárra, amit csak megerősít Nyisztor Zoltán vallomása, miszerint amikor Bangha Bélával befejezte a (mindmáig kiváló négykötetes, 1933-ban megjelent) „Katolikus Lexikon” szerkesztését, „megbízható forrásból” értesülve arról, hogy „a legjobb könyvvásárló a Fővárosi Könyvtár, mely a hírhedt kommunista Szabó Ervin igazgatósága alatt minden szociáldemokrata vagy baloldali író könyvét több száz példányban rendelte meg a könyvtár fiókjai számára”, felkereste vele Szendy Károly főpolgármestert a lexikon bemutatásával, aki „úgy meg volt hatva a Bangha látogatásától, hogy ötölt-hatolt boldogságában s azt se tudta, hová tegyen bennünket. Természetesen fűt-fát ígért, hogy aztán hetek múlva a 200-300 példányt helyett 4 Lexikont rendeljen. Csak Bangha bölcs türelme akadályozott meg abban, hogy ezt az alakot lapjainkban deresre ne húzzam!” (Ami a Vallomásból kimaradt. Róma, 1971. Dario Detti Nyomdája, 100-101. old.)

Eszerint ez volt a helyzet tehát már 1933-ban is, a mai pedig nem szorul részletezésre, miként az sem, mi lesz, ha nem igyekszünk ugyanazt tenni (csak hatékonyabban), amit eleink 1944-ben. Joggal tarthatunk attól ugyanis, hogy akkor még a végén tényleg úgy lesz, ahogyan Bächer Iván írta (Egy polgárpár. Népszabadság, 2001. szeptember 29.), miszerint „Magyarországon minden becsületes embernek előbb-utóbb muszáj lesz zsidónak lenni”. Körülmetélten vagy körülmetéletlenül, szóban és tettben azonban mindenképpen, különben…

Ifj. Tompó László – HunHír.info