Megállt az óra. Ez Tormay Cécile 1923-ban megjelent elbeszéléskötetének címe, és nem véletlenül idézem, ugyanis amit nemzeti gondolkodóink valaha papírra vetettek róluk, olyanok, mintha ma írták volna őket. Munkámat ez megkönnyíti, mert van hova nyúlnom, ugyanis túlzás nélkül állíthatom, hogy náluk hitelesebben ma sem írhatna senki, ugyanakkor viszont meg is nehezíti, mert örülnék, ha soraik csupán a régmúlt tükörfoszlányai lennének.
Itt van mindjárt a nálunk 1920-ban betiltott, mégis, földalatti mozgalomként továbbélt, 1948-ban ismét feloszlatott, ámde titokban egérutakat talált, 1989-ben szabad mozgásteret kapott szabadkőművesség, amelyről sokan még ma is csak annyit tudnak, mint amennyit Grósz Károly tudott, aki 1988-ban USA-útján találkozott vakoló vitézekkel, akik megkérdezték tőle, nem tömörülhetnének-e Magyarországon is páholyokba a drága testvérek, mire megnyugtatta őket: miért ne, hiszen mi, szocialisták szeretjük a jó kőműves mestereket és a belőlük álló szakszervezetet! Mások listákat terjesztenek arról, kik szabadkőművesek a közéletben, melyikük jár a Pallas Páholyba és melyikük a Kossuthba, anélkül azonban, hogy csak megközelítőleg ismernék céljaikat és eszközeiket.
Nálunk 1920-as betiltásuk előtt mindenesetre akadtak nem is kevesen, akik pontosan ismerték őket, mint Kolmár József katolikus tanár, akinek verse (Világnézlet szatirák- és epigrammákban. Bp. 1895. „Hunyadi Mátyás” Intézet, 152. old.) ma is útmutató (A szabadkőmívesek):
A szabadkőmives-czéhben nincsen titok:
Ők maguk ezt mondják, de én mást állitok,
És amit állitok, meg is magyarázom:
Hogy titkosb társaság nincsen e világon.
Igaz, hogy zászlaján nyitott firmát látok:
„Humanitász” szóval bolondit világot.
Jézus hozta e szép emberségi törvényt,
Nyiltan járt a nép közt és törölte könnyét.
Ki a népre tekint s csupán a közjóra,
Nem szorul lepelre, éji takaróra.
A rossz „lebujnak’ is nyiltan lóg czégére,
De sötét éj borul titkos fertelmére.
Az „inasok”, igaz, hogy csak annyit tudnak,
Mennyit bevallanak bármely „profán” urnak:
A végczélt, amitől borzadna a világ,
Csak a harminczfokos nagymesterek tudják:
Igy hát a titokra csak kevesen jutnak,
Százból kilenczvenen előbb sirba buknak.
Az „inasok” csupán ennyiben mondhatják,
Hogy vakoló-czéhük nem titkos társaság.
Egyik epigrammája (Szemita-korszak, 130. old.) szintén önmagáért beszél:
Mért szeret úgy ma zsidót a világ? Mert istene a pénz,
S pénzzel az elv, becsület mind a zsidó zsebiben.
Noha 1867 után klasszikus költőinktől alig született őket leleplező vers (kivéve Arany Jánosé „A poloská”-ról, és Adyé, a „Margita élni akar”), akiktől viszont igen, még ha nem is voltak Arany Jánosok, fején találták mindig a szöget, mint a már idézett Kolmár Józsefen kívül egy álneves verses röpirat (Karakán Pista: Új Jeruzsálem és népe, vagy az emanczipáczió után. Pest, 1896. Bucsánszky Alajos kiadása), Markos Gyula (saját lapjában, a „Herkó Páter”-ben), Sugár Béla (Gyászmagyarok könnye, vére. Bp. 1914.), Liszt Nándor (Zokon ne essék. Lisztiusz krokik. Miskolc, 1928. Magyar Jövő Rt., Fele se tréfa. Debrecen, 1933. Magyar Nemzeti Könyv- és Lapkiadó Rt.), illetve Máthé Miklós, aki „Északi fény” címmel orosz költők verseiből készített gyűjteményének „Kazár lant” című függelékében (Bp. 1900. „Hunyadi Mátyás” Intézet) mintha mai állapotainkat foglalta volna versbe (Új honfoglalók, 166-167. old.):
Drumont Ede azt írta Páris városából,
Hogy zsidóhon lett immár szép Magyarországból.
Munkács felől jöttek be őseink e honba,
Munkács felől sarjad szét a zsidó, mint gomba.
Honfoglaló Árpádunk hazát vérrel szerzett,
De csalással foglal hont most a kazár szerzet.
S bár a honért eleink vért s éltet áldoztak,
Föld nélkül kell élniök itt a magyaroknak.
Nyolcszázezer kazár él szerte e hazában,
A tizenhét millió keresztény honában
S harmadrészben e haza a zsidók sajátja –
Vész a magyar, egyre vész… csak a vak nem látja.
A nemesek, kik a hont fenntarták a vészben,
Adósságban, föld nélkül elpusztultak részben:
Grófok, bárók földjein héberek tanyáznak –
Vérrel szerzett földjein a magyar hazának!
Hát a szegény földmíves? Csak az Isten látja!
Nincs is neki kívüle igazabb barátja –
Keserű az élete, fáradt, küzd a létben,
De munkája gyümölcsét más szedi el szépen.
Nem bántom a zsidókat, akik itt születtek,
Kik már élő tagjai a magyar nemzetnek.
Hisz ezek már jóllaktak, ezekkel megférünk
De akik most törnek be, ezekből nem kérünk!
Most már minden vállalat kazárok kezében,
Szegény ember pénz nélkül küzd kemény szükségben.
Kereskedés, nagyipar, korcsma, sajtó … minden
A zsidókat uralja dicső téreinken.
Én Uram, én Istenem és te Boldogasszony!
Zászlód alatt küzdöttünk annyi szörnyű harcon…
Titeket kér a magyar sírva, keseregve,
Hogy a zsidó betörés szűnjék meg egyszerre:
A magyar faj legnagyobb átka, veszedelme!
1920 után már nem hallgattak róluk annyira a múzsák, mint előtte, mégis, számosan továbbra is csak álnéven, vagy, mint az alábbi, eleinte Debrecenben, majd országszerte röpiratként terjesztett vers (Zsidóvilág Magyarországon) írója, névtelenül merték húrjaikat megszólaltatni.
Zsidó újság, zsidó boltos,
zsidó ügyvéd, zsidó orvos,
zsidó kocsma, zsidó vagyon…
Ne csodáld ezt jó magyarom –,
hordjad csak a pénzt hozzájuk,
talán lehetsz még szolgájuk.
Zsidó rüfke, zsidó bankár
bujálkodni autóján jár!
Még nagyapjuk rongyot rázott,
az apjuk meg furulyázott –,
most már övék kincs és vagyon –,
te csak bámuld jó magyarom!
Papírbakancs, romlott kelme,
(gazságukból névsor telne)
liszt, panama, árucsalás –
egyik nap ez, másik nap más!
Uzsora és egyéb vétek,
mik mindennap megtörténtek.
Jogrendért üvölt a ghettó,
magyar jogrend neki nem jó!
Szovjetéknél szebb az élet:
muzsik pusztul, zsidó éled…
Szovjetzsidók kormányzása
földi paradicsom mása!
Akármit is tesznek-vesznek,
a reklámért majd megvesznek,
jótettüknek gyakorlása
az, hogy egész világ lássa:
ez a zsidó milyen nemes,
milyen derék, becsületes!
Minden zsidó prima zseni,
zsidó lapjuk így hirdeti.
Költő, zenész, festő, szobrász
mind az egekig kaparász!
Színművész és újságíró –
nem is számít, ha – nem zsidó!
Nyíltan a nép jóbarátja,
ennek búja, baja bántja –,
ámde titkon másként érez,
alattomban kutat mérgez,
munkást lázít gazda ellen,
ez a régi zsidó jellem…
Demokrata munkásvezért
jól fizet a munkás ezért.
Nép fillérjét bezsebelik,
nyaralásra ebből telik.
Munka nélkül dúsan élnek,
de herékről ők beszélnek…
De ha baj van, ki a merész,
aki rögtön alkudni kész?
Kampós orra, kónya füle
elárulja, hogy ő Smüle.
Fecseg, locsog hetet-havat,
míg a haszon övé marad.
Ha a zsidó bajba kerül,
rögtön karattyol héberül.
Sipog, hápog, nyálát szívja –,
fajrokonát ekkép hívja!
Mindjárt kerül zsidó csapat,
amely neki ad igazat.
Hogyha törvény elé kerül,
ravasz pofája felderül.
Nyert ügye van ottan már is,
mert a sok zsidó fiskális
ügyét addig húzza-vonja,
míg csak tisztára nem mossa!
Minden bank tele zsidóval,
ellátnak ott minden jóval:
jó tanáccsal, mésszel, zabbal,
szénnel, mézzel, zsírral, babbal.
Sőt, ha unod az életedet,
kaphatsz szeget vagy kötelet.
Pénzt azonban ők nem adnak,
mert az kell a siberhadnak.
Ha azonban jót áll apád,
hat szomszédod, keresztkomád –,
becsapod az értékedet,
uzsorára lesz hiteled.
Hiába hullt hősi véred,
röhögött a zsidó Téged –,
mert ő szépen itthon maradt,
biztonságos eresz alatt,
kézzel-lábbal tiltakozva,
csak ne vigyék ki a frontra!
Hiába hullt hősi véred,
zsidó pofon lett a béred!
Csúffá tettek, meggyaláztak,
titkon eladták hazádat,
kommunizmus kellett nekünk,
hogy piszokkal torkig legyünk…
Nézd meg csak a telekkönyvet,
nézd a házat, nézd a földet.
Mennyi van már zsidókézben
nagybérletként, vagy egészben?
Szép hazádat nem sajnálod,
hogyha pusztulását látod?
Ki a zsidót pártfogolja,
saját faját megcsúfolja!
Az ilyen csak buta lehet,
nem érdemel magyar nevet.
Liberális álarc alatt
zsidó rebach minden falat…
Ha a zsidót jól szolgálod,
annak hasznát ritkán látod,
mert amit ad jobb kezében,
visszaszedi balja szépen.
Ha az eredményt vizsgálod,
jól becsapott – akkor látod.
Ébredj magyar, ébredj végre,
kérlek az ég szerelmére:
nyíljon fel az álmos szemed,
ha fajtádat még szereted.
Ez már soká úgysem mehet –
szenvedtél már Te eleget.
Ébredj magyar, ébredj végre,
lásd a világ söpredéke
itten csal, lop, panamázik –,
ellenségeddel komázik,
hogy itt mindent elpusztítson
s magyarok közt viszályt szítson!
Ébredj magyar, ébredj végre,
ne vigyen a zsidó jégre –,
mert a zsidó ellenséged,
előbb-utóbb megcsal téged.
Mire észreveszed magad –,
mindened az övé marad…!
Erdélyi József mintha róluk írta volna „Élősdiek” című versét (1940):
Azt hiszi a rüh, a tetű,
valamint a bolha,
hogy ő az úr, s hogy az ember
alsóbbrendű, szolga.
Azt hiszi a szúnyog is,
hogy azért van a fajta,
hogy ő éljen, élősködjön,
szaporodjon rajta.
Arravaló az ember,
hogy vérével adózzon,
s arravaló a keze, hogy
későn vakaróddzon.
Mind azt hiszi, hogy az ember
Gyalázatos féreg,
a mondhatatlan aljas eszköz
kezében a méreg.
Azt hiszi a poloska is,
nagy-elbizakodva,
s ha üldözik, bizonyára,
fel van háborodva…
Ifj. Tompó László – HunHír.info
