Dezséri Bachó László további, a „Hídverők” hasábjain kifejtett, Göndör Ferenc (Krausz Náthán) szerepét felderítő leleplezéseit kiterjesztette egy nyíltan magyargyűlölő, nemcsak a nemzeti, a kifejezetten hungarista emigráció képviselőit, hanem az egész magyar népet második világháború alatti következetes antibolsevista magatartása miatt pellengérre állító cionista csoportra, a „Hatikva” folyóirat körére is.

A magyar emigráció történelmével foglalkozó eddigi kutatások alapján bizonyos, hogy 1945 után értelmiségünk legjobbjainak java elhagyni kényszerült hazánkat, éspedig nem önös érdekből (olyannyira nem, hogy például Kovarcz Emil, amikor értesült Szálasi Ferenc és kormánytagjai kivégzéséről, inkább hazajött, ahol az ő sorsa is ugyanaz lett), hanem azért, hogy egyrészt az emigrációban bátorítsák ott élő véreinket, másrészt, hogy koronatanúkként, hiteles krónikásokként megörökítsék mindazon tragikus történéseket, melyekről idehaza nem tudtak vagy ha igen, hallgattak róluk. Közülük a legismertebbek és legtehetségesebbek, mint Alföldi Géza, Berzy József, Eszterhás István, Marschalkó Lajos, Fiala Ferenc, Oláh György, vitéz Málnási Ödön, Milotay István, Nyisztor Zoltán, Szitnyai Zoltán, vagy éppen Dezséri Bachó László, minduntalan emlékeztették a könnyen feledőket, hogy az 1919 utáni „vörös emigráció” és az 1945 utáni hazai bolsevista élcsapat célja ugyanaz volt, mint a 133 nap alatt. Mályusz Elemér (1898-1989) történész művéből, „A vörös emigráció”-ból (eredetileg a Tormay Cécile szerkesztette „Napkelet” 1931. évfolyamában, könyv alakban azonban csak 2006-ban jelent meg (Máriabesnyő-Gödölló, Attraktor Kiadó, Historia Incognita sorozat 19. köt.)) egyedülálló részletességgel ismerkedhetünk meg múltjukkal, igazodási kísérleteikkel, „moral insanity” (erkölcsön kívüli) mivoltukkal. Mint írja (14. old.), 1919. augusztus 1-e, a patkánylázadás bukása után az „emigránsoknak, amikor menekülés közben átlépték a magyar határt, nem szorult el szívük. Nem érezték a fájdalmat, amely elfog mindenkit szeretteitől való elválásakor. Nekik senkitől sem kellett elválniok: ők nem a hazát hagyták el. Ezt már rég megtagadták, kigúnyolták, sárba taposták. Már rég elszakították azokat a láthatatlan szálakat, amelyek mindenkit hozzáfűznek a fajhoz, amelyből származott, a földhöz, amelyen bölcsője ringott, a családhoz, a környezethez, amelyben felnövekedett. Magyarország csak a vadászterületet jelentette számukra, ahol eddig jól folyt életük és megtalálták az áhított élvezeteket. Minthogy pedig, mint mondják, ’az élvezet az élet egyetlen bölcsessége és igazsága’, remélik, hogy más országban még jobban fogják érezni magukat, ha az még több élvezetet nyújthat nekik. Lehet tehát, hogy végleges a mostani csere, ha az új terület alkalmasabb a réginél, de az is lehet, hogy visszatérnek még Budapestre, ha a megélhetés másutt nehéznek bizonyul.”

A „vörös emigránsok” világtalan vándorok

Mályusz a „vörös emigránsok” közül mégis Roboz Imre vallomását tartja igazi énjük legtalálóbb kifejezőjének, aki feltette a kérdést (15. old.), hogy „ne cseréljem-e el a Rákóczi utat Berlinért, a Dob utcát Párisért, a Kálvin teret Londonért, a Múzeum-kertet az olasz tavaszokért, a Belvárosi Kávéház karzatát az Óceánok mérhetetlenségéért, az Astoria IV. emeleti szobáját a New York-i kikötőért, ahová messzire leragyog a World aranykupolája, a Vígszínház művésznőjét a csodálatos kis tokiói színésznőkért, akik úgy halnak meg a színpadon, hogy az ember megborzong és felzokog: az írók és hírlapírók körét Ceylonért, amely a buddhisták hite szerint az első emberpár paradicsoma volt, és ahol egy szegény magyar matrózfiúból tíz esztendő alatt milliárdos szénkirály lett. Ne cseréljek?”

„A vörös emigráció” tudós történész írójának minden betűje igazolja Alföldi Géza sorozatunkban korábban ismertetett tényfeltárásait fő képviselőjükről, Göndör-Krausz Náthánról, sőt, jellemzése (27. old.) vérbeli pszichológuséra vall, miszerint „tanulatlanságánál csak műveletlensége nagyobb. Amellett hetvenkedő, hiú és dicsekvő. A világ eseményeit egy vakondtúrás tetejéről nézi és kritizálja. Ezt a kis földhányást azonban óriási hegynek képzeli, magát pedig nagy írónak, ki az embereket lelkiismeretük megszólaltatásával kormányozza. Igaz, hogy nem tudja értelmesen kifejezni gondolatait: nem mintha azok szerfölött súlyosak volnának, hanem, mert sem a fontosat a jelentéktelentől nem képes megkülönböztetni, sem írói készséggel nem rendelkezik. Mégis eredetinek és rendkívülinek akar feltűnni. Ezt útszéli stílusával, a fuvar-kocsisoktól eltanult és nagy ügyességgel tovább fejlesztett kifejezésekkel igyekszik elérni. Sikerült is annyira vinnie, hogy cikkeinek olvasása közben az el nem tompult érzékű ember állandóan úgy érzi, mintha részegekkel teli csapszékben volna. Az emberek nem adóznak neki elismerésükkel, a pillantások, amelyekkel találkozik, csak azt árulják el, hogy az utcai járókelők lenézik neveletlenségét. Ez a mellőzés fáj neki, ő mindenáron ki akar válni közülük, ismertté akarja tenni magát. De hogyan? Karalábét rágcsálva sétál a bécsi korzón végig, így irányítva magára a közfigyelmet.”

Könyvének tárgyunk szempontjából legnagyobb érdeme, hogy bebizonyosodik belőle, 1919-től alig egy évtized alatt kiépítették főhadiszállásaikat lapjaikkal és szervezeteikkel Európa-szerte. Az első világháborúban egyszerre voltak hol royalisták, hol pacifisták, hol militaristák. Ahogyan éppen érdekük kívánta. 1919 után mindenkit túlkiabálóan antikommunistákként próbáltak sohasem volt népszerűségre szert tenni, majd miután ez a kísérletük is csütörtököt mondott, ismét elővették az elrejtett vörös zászlót, és tüzeltek minden határozott nemzeti törekvés, mindenekelőtt a fasizmus és a nemzetiszocializmus ellen. Ha idéznénk tőlük, az olvasót néhány sor után minden bizonnyal tömény undor fogná el.

1945-ben körülnéztek, hol lehet legháborítatlanabbul habzaniuk a felszínen. A legtöbben helyben maradtak, míg egyesek árgus szemekkel figyelték, a menekülő emigráns magyarok legjobbjai hol telepednek le. Mivel közülük igen nagy számban Dél-Amerikában raktak fészket, azonnal megjelentek lapjaikkal, szervezeteikkel, melyek a szó szoros értelemben a revolver szerepét töltötték be. Más mondanivalójuk jóformán nem is volt, mint a „nyilasok” útszéli hangon való mocskolása, befeketítése, mindazon tulajdonságokkal felruházása, melyek valójában rájuk jellemző. Dezséri Bachó László alábbi, a „Hídverők” 1953/3. számában (27-31. old.) megjelent írásának az előzőkhöz (A vén bohóc jubileumára, Sajtóharamiák) képest újdonsága, hogy Göndör-Krausz pályájának bemutatása közben felfedi a „Hatikva” című, kimondottan cionista zuglap kriminológiai tanulmányba illő tevékenységét is.

A dél-amerikai „kergetők”

»A „kergetők” szerepét Dél-Amerikában a New York-i fő-Göndör valóban klasszikus tömörséggel határozta meg, amikor azzal dicsekedve, hogy még a „véreskezű kormányzó” becsempészését Amerika földjére is ő akadályozta meg és még a Dél-Amerikába menekült „nyilas banditák” is őt tartják a legnagyobb ellenségüknek – argentínai elvbarátait és különösen a Buenos Airesben megjelenő „Hatikva” hetilap szerkesztőjét, Glück Andor elvtársat az argentínai magyar színjátszás jeleseinek erőteljes üldözésére bíztatta. A fő-Göndör szerint ezeket a „vérvádas szerepekben tetszelgő ripacsokat és komédiásnőket, jobboldali fertőkben ihletett kurzusköltőket” kergetni kell, mint ahogy a kitűnő AMZSE, azaz az Argentínai Magyar Zsidók Egyesülete már el is határozta. A fő-Göndör persze hozzáhazudta, hogy a magyar zsurnalisztika kiválósága, Milotay István, aki szerinte tömeggyilkosságra izgatott, Argentínában lappang, noha a magyar sajtónak „ez a legkegyetlenebb és legvisszataszítóbb élősdije” a göndörök vágyainak megfelelően „akasztófán kellett volna befejezni ártatlan áldozatok vérétől pirosló pályáját”, ki sem mozdult ausztriai magányából. Persze a fő-Göndör azt követelte Glückéktől, hogy Milotayval úgy bánjanak el, ahogy megérdemli…

Glück úréknak nem is kellett különösebb biztatás. Azonnal megtették Mindszenty hercegprímást egyházi ornátus mögé bújó hazaárulónak, valutaüzér Habsburg-ügynöknek, a magyar emigránsokat gyilkosoknak, akik támadják a budapesti törvényes kormányt és a „felszabadító Szovjetuniót”. Glückék térdig gázoltak bele a magyar becsületbe, a nemzeti érzelmű emigránsok családi életébe és a magyarság legfájóbb sebeiben forgatták meg a kést mocskos újságjuk hasábjain, amit még az inkább csak a magyarországi viszonyok dicsőítésére vállalkozó argentínai népi demokrata magyar követség kiadványai sem tettek meg. A gyalázatos rágalmazást a „kergetők” lapja, a Hatikva munkatársai, köztük a londoni tudósító, Kaczér Illés és a palesztinai Halmi József végezték, Glück szerkesztő úr pedig kötelességévé tette minden zsidónak, hogy ezt a harcot késhegyig vigyék, mert az emigránsok, ezek a „skrupulus nélküli bitangok” nemcsak a zsidóságnak mint fajnak és nemzetnek, hanem a kultúrának és haladásnak is esküdt ellenségei. Vadászni kell tehát ezekre a bűnözőkre!!!

Így üvöltözött Glück úr hozzá méltó társaival együtt. Nagyszerű munkájukat dr. Jakob Cur, Izrael argentínai követe is megdicsérte és elragadtatott szavakkal emlékezett meg 1949-ben a Hatikva emelkedett, magas színvonaláról! Ezt a színvonalat egyébként fémjelezte a pesti kormány feldicsérése is, mert a Hatikva szerint Magyarországon a zsidóság nagyszerűen érzi magát, „…újra ember és csorbítatlan jogú állampolgár, szuverén ura a saját sorsa miként alakulásának…” Nem csoda tehát, hogy Argentínában nagyon megnőtt a taraja és igyekezett minél jobban leköpködni írásban és szóban az „óhaza” szenvedő népét, sanyargatott jeleseit, mert neki csak az volt a fontos, hogy a Dohány utcai zsinagógát műemléknek nyilvánították és a rabbiképző kibővítheti kereteit, hiszen „…a magyar történelem egyetlen korszakában sem volt a zsidók polgári egyenjogúsága olyan maradéktalanul biztosítva, mint ma…”, azaz 1949-ben. Vad gyűlölettel ment neki ez a sajtómocsok az argentínai magyar szellemi gócpontok, vezetők becsületének és köpte a marját, hogy színészeink ebben az országban többé fellépni nem fognak, mert a háborús bűnös gyilkosok, Csellei Lajos közönséges bordélyház-tulajdonos, Szeleczky Zita „üdvöske” egy másik név szerint megnevezett kiváló nő közönséges „nyilas ringyó”. Ezzel a galád propagandával a Hatikva el is tudta érni, hogy egy színház ideiglenesen meg is vonta a színpadot a magyar színtársulattól. Ez a lap, a „kergetők” szócsöve a Buenos Aires-i Mindszenty Akadémia tervét azzal támadta, hogy kiindulási pontja lesz (!) a gázkamrákhoz vezető útnak. A New York-i göndörökhöz hasonlóan undorítóan szervilis alázatossággal nyalta körül az argentínai államvezetőséget, amelyet más országokban a göndörök sajtója mint reakciós náci-fasisztát gyalázott, és abban bízott, hogy maga Peron elnök fogja megvédeni a zsidókat a gázkamrától a „haladás” ellenségeivel szemben, akik Magyarországon 700 000 zsidót (???) gyilkoltak le. A magyar becsület szétrágásával foglalkozó sajtóbanditák ellen fellépő magyarok kérésére a kormány egy nyílt kommunista lapot, majd hamarosan a Hatikvát is betiltotta, de az utóbbi nemsokára ismét megjelenhetett. Az argentínai magyar emigráns megdöbbenéssel állapította meg, hogy a fasisztának mondott Argentínában a zsidó sajtónak módjában volt körlevelekben felhívni a saját közönségét, hogy védelmezze meg a budapesti demokráciát azok ellen, akik az új vezetés alatt csodálatosan virágzó országgá fejlődött Magyarország kormányzati rendszerét támadják. Biztonságban érezvén magát, a Hatikva vigyorogva mennydörögte a magyar emigránsok fülébe: „…Száműzve, kitaszítva, megbélyegzetten, megutáltan lődörögtök a világban. Sehova nem tartoztok. Senkinek nem kelletek. Ez az igazi bilincs! Éljetek sokáig, hogy sokáig cipeljétek…!”

Rövid szünetelés után a Hatikva nyíltan hirdette, hogy az Argentínába szökött nyilas bandának, azaz a magyar értelmiségnek „egy percnyi nyugalmat sem engedélyez”! A Zsidó Világszövetség az argentin kormányhoz intézett beadványában követelte, vonja felelősségre a besompolygott „háborús bűnösöket”, akik sajtóban, rádióban és színpadon keltenek hangulatot a zsidók ellen. Számos neves magyar beutazását a Hatikva hívei akadályozták meg és volt idő, amikor az üldözöttek közül sokan öngyilkosságot követtek el a „kergetők” fejvadászata miatt. A rágalmak a New York-i göndörök hazugságaival azonosak voltak: Sós Endre, aki előbb a pesti népi demokrata sajtó firkásza volt, tolvajnak, a magyar nép ellenségének állította oda Mindszenty bíborost, aki eltűrte, hogy püspöki palotája előtt hajtották el a kiéheztetett és véresre vert zsidókat, mert ő sárga karszalagos vagy csillagos rabszolgákat akart látni. Sós elvtárs azon is csodálkozott, hogy Horthy kormányzó, a „fehér terror atyja és a hitlerizmus irányítója, a vén hóhér” még egyáltalán él, mert a pesti kormány nem adott ki elfogatási parancsot ellene, a nyugati hatalmak pedig elmulasztották kiadni ezt a tömeggyilkost, aki most körleveleket firkál a kormány ellen, amely „megkímélte nyomorult életét…”.

Ezzel a lappal az Argentínai Zsidók egyesülete közösséget vállalt és felszólította a zsidókat, támogassák azt minden erejükkel. Amikor pedig P. Virágh Venánc ferencrendi szerzetes „egységes front”alakítására hívta fel az emigráció figyelmét a „sátán fajzata ellen”, amely mindenütt irtja a magyart és megírta, hogy számtalan vértanú vére kiált az Éghez a magyarság gyűlölőinek fajtánk ellen elkövetett gazságai miatt, a Hatikva „kergetői” az emigránsok jogos önvédelmi harcát antiszemitizmussá mázolták át, védelemért jajongtak, Krisztusra, a demokráciára és szeretetre hivatkoztak. Persze egy percre sem hagyták abba a rágalmazást, aki nekik nem tetszett, az zsidó ékszereket lopott, zsidókat fosztott ki vagy ölt meg. Egy hadbíró-századost, aki tagja volt annak a törvényszéknek, mely az ellenség javára kémkedő Szenes Hanna nevű zsidó lányt elítélte, Halmi a palesztinai munkatárs kaján képű gyilkosnak, tömeggyilkosságra uszító galacsinnak nevezte, és megfenyegette a magyar emigránsokat, hogy ő majd „kénköves pokolbűzt terjesztő szájukra ver”.

Ezzel a Halmival külön is érdemes foglalkozni, mert minden aljas írása ellenére ő még a legkevésbé undorító a „kergetők” között. Ő legalább nyíltan megmondotta, hogy ő zsidó, az ő nemzete a zsidóság, viszont arról a jogáról nem mond le, hogy bíráljon tetszése szerint. A zsidók – írta Halmi – nem fogják nyugodni hagyni az emigránsokat, mert ismerik a kiontandó vér szagára és ízére eksztázisba lendülő patologikus állapotot. Ő tudja, hogy Horthy kormányzó egymaga 5000 zsidót gyilkoltatott le diktatúrája alatt, és gyakran végig is nézte a kivégzéseket, a gyilkosoknak büntetlenséget biztosított, szabad rablást engedélyezett és minden hatalmával támogatta a nácik „deportálási procedúráját”, végigélvezte a zsidók minden véres gyötrelmét, azokat pedig, akik támogatták a zsidókat, vagonokba gyömöszöltette, hogy „…gázban vagy éhen pusztuljanak el, most pedig, a pesti kormány megbocsáthatatlan bűne folytán Horthy ismét merészeli hallatni kappanhangját…”. Ez a gyalázatos, hazug rágalmazó legalább nyíltan megmondotta, hogy Magyarország akkor sem volt az ő hazája, amikor még magyarnak mondotta magát, és nem ismerte fel, melyik népközösségben a helye, most azonban,a „felszabadulás” utána zsidókat csupán saját érdekük vezeti s ezért harcol ő is az argentínai magyar lapok és a Horthy-Szálasi brigantik ellen. Ez legalább őszinte, félreérthetetlen beszéd, nem olyan, mint a New York-i fő-Göndöré, aki az amerikai patrióta és az antibolsevista magyar álarcában rágalmaz és hazudik.

Halmi elvtárs szerint a pesti kormány alkalmazottai között még mindig túl sok a hitvány fasiszta (!!!), és csak természetes, hogy a 25 évig tartott rémuralom után Rákosiék hatalmas rendőri apparátust tartanak fenn a sötétben bujkáló reakcionáriusok, Horthyra esküvő és Szálasit éltető gazemberek, fényes jövedelmű idegen hatalmak javára kémkedő alakok megfékezésére. És mégis – mondja Halmi – nem ezeket börtönzik eb, hanem azokat, akik a nyilasok ellen harcoltak valamikor, míg a reakcionárius brigantik közül alig csuknak be valakit, pedig nyilván kellene tartani még a gondolataikat is, mert a zsidógyilkosok, zsidóvagyonok bitorlói szabadon szaladgálnak, viszont az „emberiség javáért” egész életüket áldozó „progresszív” írókat a Bakonyba internálják. „…Denunciánsok, besúgók, nyilas házmesterek, hungarista tömeggyilkosok, kétpisztolyos dunai tarkólövészek, lakásfosztogató tömegbizalmiak, leszerelt vagonkísérő csendőrök kazamatákban kínzó Horthy-rendőrök és detektívek élvezik a csodálatos tempóban felépített magyar főváros parkjaiban a rájuk sütő nap áldó melegét…” a gyárakban, hivatalokban, üzemekben, pártokban pedig zsidók gyilkosai, aljas martalócok ülnek teljes biztonságban, a zsidó újságírók szóhoz sem juthatnak és azok, akik a rezsim ellenségeinek gazságait leleplezték, a börtön fenekén rothadnak.

Eláll az ember lélegzete, hogy akad olyan alávalóan hazug gazfickó, aki mindezt le meri írni a Buenos Aires-i kávéházakban és kóser vendéglőkben elégedetten vigyorgó fajsorsosai, vagy ha jobban tetszik, néptársai gyönyörködtetésére ugyanakkor, amikor a Nyugat tisztességes sajtója már kezdi firtatni a magyar nép vezetésre hivatott, értékes elemeinek irtását, a tömeges deportálásokat, idős arisztokrata hölgyek madárijesztőnek való felhasználását és mindazt a sok bitangságot, amelyeket a „kergetők” által halálra ítélt országban, Rákosi, Péter Gábor és a többi néptárs parancsára a fő- és algöndörök a hozzájuk csatlakozott alvilág segítségével elkövetnek. De le meri írni Halmi azt is, hogy a magyarok névsorát, akik a rájuk bízott zsidó vagyont nem lopták el, 20 perc alatt össze lehet állítani, hiszen a magyarság zöme nevető bűntárs, cinikus falazó volt. De miért ne írjon így Halmi, amikor maga mögött tudja a saját fajtájának Világszövetségét, amely maga is üvöltözve követeli a harcot „az ébredő nyilas világ agressziója (!!!) ellen és a nyugati világban megbújt „antiszemita szellemi vezérek” és egyéb hasonló gazok felkutatását és kiközösítését az emberi társadalomból”? Hogy kit kell kiközösíteni, azt persze a „kergetők” határozzák meg, senki más.

De mit tesz Isten? No ugyan mit? A budapesti „főkergetők” rávertek a néhány, a bolsevista előírásokhoz nem mindenben alkalmazkodó, egyéni közgazdasági tevékenységet folytató néptárs körmére is, ami a Hatikva szerint az izraeli magyar nyelvű hazafiak konferenciáját erre a hihetetlenül gyalázatos, elképesztően pimasz és aljas határozatra indította: „…a konferencia mély aggodalommal kíséri a magyar kormánynak a be nem illeszkedett elemekkel szemben alkalmazott kényszer-kilakoltatási intézkedéseit, amennyiben azok zsidó polgárokat is sújtanak…” Ebből logikusan következik, hogy az izraeli demokrata széplelkek egyébként helyeselnek minden bolseviki intézkedést, ha azok az ő fajtájukat nem érintik. A magyarok? Azok nyugodtan megdögölhetnek. Ezt a komiszságot, „a kergetők” haladó szellemű felfogását hűen visszatükröző határozatát Halmi uraság , a kitűnő humanista még meg is toldja néhány arasszal a New York-i fő-Göndör „antibolsevista” lapjában, éspedig – ezt elismerem – teljesen őszintén, mert bevallja, hogy ő eddig nagy híve volt annak a pesti kormánynak, amely legalább „…néhány száz nyilas gyilkost mégis felkötött, pár ezer tarkólövészt és hungarista bestiát bebörtönzött és ugyanannyit internált…” Hozzáteszi Halmi azt is, hogy ő fel is kínálkozott a pesti népi demokráciának, de amikor megtudta, hogy Horthy-fasizmus ellen harcoló elvbarátainak 90 %-a börtönbe került (!) és zsidókat kezdenek deportálni, akkor véglegesen rájött, hogy hol a helye, mert neki fáj a zsidók szenvedése. No most mi következik ebből a haladó szelleműek logikája szerint? Fogódzkodj meg kedves Olvasó! Halmi Göndörnél jelentkezett! Így lett Halmi elvtársból „antibolsevista” Krausz Náthán kitűnő gárdájában. Hogy valóban az lett, azt még az őszinte Halminak sem hisszük el, mert hiszen ő azelőtt is egy követ fújt a New York-i fő-Göndörrel.

De folytassuk tovább a tallózást a Hatikva dúvadjainak tüskés betűdzsungelében, lépjünk legalább néhány, a hatezer éves bosszú boldog gyönyörében sütkérező mérges kígyónak a farkára. Itt van mindjárt Rákos Edit úrnő, aki megcáfolja ugyan a Hatikva előbbi állításait azt írván, hogy Szeleczky Zita, Muráti Lili, Vaszary Piri és mások „csak lázításaikkal küldték a zsidókat halálba…”, de viszont szemtanúja volt annak, hogy Szilassy László saját kezűleg gyilkolt. Vajon mit kell csinálni ezzel a „hiteles” tanúval, ha ez netalántán nem igaz? A magyarul beszélő „kergetők” receptje szerint ez a kérdés nem fontos. Editünk ezt mondotta s ez így is van, és slussz passz!

Itt van azután a Grossmann, a Sándor a Grossmannéktól, a kiváló oknyomozó történész, aki szerint a magyar nép túllicitálta a hitlerizmust, részeges barbár bűntettekkel, de sohasem jutott el bűnösségének felismeréséhez. De a cionisták – mondja Grossmannunk – nem felejtenek és vallják, hogy mindenki, még ha utólag jó pontokat szerzett is, halálét érdemel, kíméletnek nincs helye, ha részt vett a „fasiszta rendszer előkészítésében”. Kollektív megbocsátásnak nincs helye – üvölti Grossmann –, mert még a félfasiszta országokban sem akadt aránylag annyi gonosztevő, mint Magyarországon. Hogy azután ki legyen az, akit még nem akasztottak fel, azt persze a grossmannok fogják megállapítani, nemdebár? Ki más? Nem öntudatos zsidó az – mondja a Hatikva Grossmannja – aki a bűntudatig eljutni nem tudó magyar néppel együtt menetel. Ez a Hatikva álláspontja is, mert szerinte a magyar nép nevető bűntárs volt, cinikus falazó s ezt csak néhány poltron [gyáva – Ifj. T. L.], zsidó vonja kétségbe. A gyengéd, finom lelkű humanista, a haladó szellemű Grossmann szerint egyébként nemcsak minden magyar, hanem minden német is gonosztevő, mint újabb védnökeik (értsd: a bolsevizmus ellen a németekkel szövetkezni akaró nyugati hatalmak) is, de a zsidók senkivel sem fognak alkudozni, ők el fognak söpörni mindenkit a föld színéről még akkor is, ha elérkezik a demokratikus népek kiengesztelődésének a napja és a gonosztevők bűnbocsánatért könyörögnek Izrael népe előtt, mert ez csak a gyilkosokat, az emberi becsület letipróit fogja látni bennük. Így a Grossmann! Őszinteségében nem kételkedünk, viszont gonosz sejtelmek gyötörnek mindnyájunkat, amikor Grossmann elvtárs ama tanácsára gondolunk, hogy a magyarországi zsidóság siessen hazatérni Izraelbe és ott keresse az igazságon alapuló új rendet. Feszült érdeklődéssel várjuk a hírt, hogy derék Grosmannunk Tel Aviv standján szívja-e már a púpos szivarokat és találkozott-e már a Magyarországból utolsónak az Ígéret földjére érkezett néptársával. Az a gyanúnk, hogy egykor, ha a nyugati hatalmak felszabadítják Hazánkat a pesti göndörök és grossmannok járma alól, az őszinte Halmival, Grossmannal és Izraelbe alijázott társaikkal, mint tőröl metszett magyar – és nem „magyar nyelvű” – hazafiakkal és antibolsevistákkal majd a Duna korzón találkozunk.

Mit írjak még a Hatikváról? Kötetekre menne, ha gaz uszításait idézni próbálnám. Azt a megállapítását, hogy „…mi zsidók, bárhonnan származunk is, a világ akármelyik részében születtünk, kétségtelenül egy népnek, a zsidó népnek tagjai vagyunk…”, mi is aláírjuk gondolkozás nélkül, ellenben fejünket csóváljuk arra a nyájasan jóindulatú tanácsára, hogy mi, „nyilas bitangok, volt csendőrök, szadista tömeggyilkosok háborút váró hada”, törődjünk bele sorsunkba és örüljünk, hogy a nap melegét élvezzük és nem lógunk még a bitófán „megkékült nyakkal és kilógó nyelvvel”, mint ahogy a Glück úr Hatikvája szerint megérdemelnénk.

Ránduljunk át egy pillanatra Uruguay köztársaságba, ahol az ottani zsidók egyesülete a Hatikvát, mint a legnívósabb zsidó hetilapot meleg szolidaritással üdvözölte. Természetes tehát, hogy az argentínai Jövő nevű kommunista lap megszűnése után Uruguay fővárosában szervezték meg a magyar nyelvű kommunista sajtópropagandát. Uruguay zsidóságát Argentínából figyelmeztették, vigyázzon a magyar „nyilasokra”, hogy „ezek a patkányok ki ne jöjjenek a napfényre”. Vigyáztak is! Amikor az argentínai magyar színészek átmentek vendégszerepelni Montevideoba, az ottani „kergetők”, az összes zsidó szervezetek a Központi Zsidó Komitéval együtt küldöttségileg tiltakoztak a belügyminiszternél a magyar színészek, mint antiszemita uszítók szereplése ellen, mert megrontják az uruguayi magyarok békés egységét!!!

Chilében a „kergetők” egy úgynevezett Magyar Komitéba tömörülve igazoló bizottságot alakítottak és ennek rostáján nem esett át egy magyar bevándorló sem, aki nem hódolt be nekik. Ők akarták eldönteni, ezek az alig beszivárgottak, ki jusson egy darab kenyérhez s ha valaki berzenkedett erőszakosságuk ellen, nyilatkozatokban támadták meg őket, mire ők is nyilvánosságra hozták a Kominform egyik parancsát, amely az emigránsok elleni gyűlölet és rágalomhadjáratra utasítja Moszkva ügynökeit. A „kergetők” fütyültek a chilei kormányra, ők akartak gyakorolni kormányfeletti jogokat és nyíltan merték hirdetni, hogy „…az Andok völgyében addig egyetlen magyar emigráns sem kap támogatást az itteni magyarul beszélő zsidóktól, amíg kellően nincs tisztázva a nyilas gyilkos vádja alól…, tudja meg és ne felejtse el senki, hogy a chilei zsidóság ismeri a kártevő férgeket, akiket el kell taposni és keserűvé tesz neki minden falatot, amíg el nem nyerte méltó büntetését”, Az igazoló bizottság öblös hangon hirdetett véleménye szerint a magyar naplopókat , akik Chilébe jöttek honfibúval keseregni, ezeket az emberbőrbe bújt vadállatokat, akik otthon nem mertek szembenézni a halállal, az őket megillető helyre kell juttatni, és ezeket csak „…a zsidóktól kapott igazoló cédula emelheti a becsületes emberek sorába”. És ami ebben a legszomorúbb, még tényleges katonatiszt is akadt, aki alávetette magát a „kergetők” önkényének.

Mit mondjak a többi dél-amerikai államban beszivárgott „kergetők”-ről? Csak egy vaskos kötetben tudnék beszámolni a gyűjteményemben megőrzött, ezzel a szomorú kérdéssel foglalkozó újságcikkek, jegyzőkönyvek, hitelt érdemlő magánlevelek tartalmáról. Brazíliára vonatkozóan is csak ugyanazt mondhatnám el, amit fentebb megírtam, mert a „kergetők” szektája mindenütt azonos recept, a New York-i fő-Göndör elvei szerint jár el, aki rendületlenül hirdeti, hogy az emigránsokat, ezeket a gazembereket, az antiszemitákat nem akarja viszontlátni a jövő Magyarországon és ki kell zárni őket az elkövetkezendő nemzeti közösségből!!! Nem én fogom rá a „kergetőkre”, a New York-i atyamesterük mocskos sajtpapírosa mondja világosan és érthetően, hogy a jobboldali emigráció tagjai „…mint elvetemült szellemi kalózok rabolják, gyújtogatják végig az emberiség kultúrával ápolt partvidékét, árbocukon elrettentő például felakasztva himbálódzik a demokratikus szabadság, mert ők a géppisztollyal járó totális szabadság hívei…” A fő-Göndör iskolájának hívei szerint mint útonállókkal kell elbánni a sok hitvány Nyugatra menekült magyar kalandorral, ezekkel a „ganajokkal”, akik a fő-Göndörrel legfeljebb levett kalappal beszélhetnek… Kell ennél érthetőbb, világosabb beszéd?

Nem is meglepő tehát, hogy Brazíliában is, ahol a Nemzeti Bizottmány ügynökei , élükön ifj. Horthy Miklóssal, ölbe tett kézzel nézik a „kergetők” garázdálkodását, a kergető-szekta nyíltan meri kiárusítani a pesti múzeumokból orzott műkincseket. A Rio de Janeiróban 26 év óta élő és magyar állampolgárnak megmaradt hazánkfiát, dr. Tóásó Aurélt, aki Vargas elnökig elment kilincselni, a műkincsek megmentését szorgalmazni, kevés kivétellel az egész magyar kolónia cserbenhagyta. Eltűrte azt is, hogy Csűrös Zoltán újságíróra, aki jobboldali lappal próbálkozott a „kergetők” munkájának ellensúlyozására, az utóbbiak ráuszítsák a Comicio kommunista lapot, amely azután Csűröst és társait komisz vádakkal illette.

Az egyetlen Venezuelát kivéve, ahol a kormány már rájött a „kergetők” kilétére, minden dél-amerikai államban ez ideig még szabadon folytathatják üzelmeiket a Legfelsőbb Fórum szerepében tetszelgő megalomániás gazfickók, akiknek a magán igazolóbizottságai, magánrendőrségei és magánbíróságai legszívesebben az első fára kötnének fel minden valóban antibolsevista magyart s mivel ezt mégse tehetik, becsületüket akarják eltaposni hazájuk becsületével együtt.

Mindezeket nem nekem kellene elmondanom, hanem az emigráció hivatott szervezeteinek, éspedig nem a Hídverők hasábjain, hanem terjedelmes, a fő- és alkergetők múltjára, egyéniségére, azelőtti és mostani szerepére részletesen rámutató memorandumokban a bevándorlókat befogadó országok illetékes kormányhivatalaiban. Elvégre nem az a legfontosabb most, hogy melyik szervezet jut majd nagyobb szerephez odahaza, hanem az, hogy az emigráció becsületét és tekintélyét ne rágják szét sötét és gyanús múltú alakok, akik – noha a magyarsághoz való tartozásukat rég megtagadták és nem győzik eléggé hangoztatni zsidó voltukat – mégis a Legfelsőbb Fórum hatáskörét követelik maguknak minden magyar ügyben. Mindenek előtt Washingtonban és Buenos Airesben kell megtenni a halaszthatatlan lépéseket, mert mindkét helyen kezdik felismerni a „kergetőket”: Washingtonban a fő-Göndör újságnak nevezett kapcarongyát ugyanis már régen a gyanús sajtótermékek listájára helyezték. Buenos Airesben pedig a Hatikvát már egyszer be is tiltották. Minden késedelem, minden határozatlanság csak olaj a tűzre, amit az a tény is bizonyít, hogy állandóan növekszik a valóban antibolsevista emigránsokat gyalázó sajtótermékek száma. Nemrég egy Havas (?) Emil nevezetű valaki indított New Yorkban egy hetilapot és azt a „kergetők”-szektára jellemző szerénységgel „ANTIBOLSEVIKI FORUM” név alatt tákolja össze. Ez magyarul annyit jelent, hogy nem a Magyar Országos Bizottság, a Szabadságmozgalom és a többi „kergető”-mentes nagy szervezetek tarthatnak igényt antibolsevista ügyekben a FORUM szerepére, hanem a legújabb „kergető” a Havaséktól az Emil, akiről – úgy gondolom legalább – Father Galambos József adhat bő és hiteles információt. Emilünk jellemzésére helyszűke miatt csak annyit mondhatok, hogy ez az Emil, úgyis mint a FORUM, antibolsevista meggyőződésének bizonyítására már a kezdet kezdetén nekifogott annak a magyar emigrációnak gyalázásához, amelyhez a havasemileknek és náthánferenceknek semmi közük. A nyájas Emil ugyanis tolvaj, gyilkos népségnek teszi meg az emigránsokat, akik – szerinte – antibolsevista vérüket csak Németországban fedezték fel. Emilről egyenlőre ennyi is elég.

A hazafias emigráció többsége tudomásom szerint hisz abban, hogy a józanul gondolkozó zsidóság nem ért egyet sem a Rákosi-Gerő-Révai féle garnitúra, sem pedig a Krausz-Glück-Grossmann-Halmi és a többi „kergető” garázdálkodásaival. Az emigráció feszült érdeklődéssel várja a látható jeleit is annak, hogy ez a zsidóság is hajlandó közreműködni szóval és tettel a kergető-típus megrendszabályozására.«

További tények a „Hatikvá”-ról

Úgy tűnik első olvasásra, hogy felesleges akár csak egy szót is hozzátenni Dezséri Bachó kimerítő ismertetéséhez. Néhány kiegészítő tény mégsem lesz felesleges, hiszen valaha a magyar emigráció köreinek hatalmas felháborodását váltotta ki a lap valamennyi száma.

1. A „Hatikva” a dél-amerikai, gyalázásunkat úgyszólván mindig anyanyelvünkön megejtő zsidó vezető fórumaként ugyanazt hirdette, mint a hazai zsidó írók, miszerint a kommunizmus mentsváruk. Míg hasábjain arról értesített, hogy hazánkban a zsidóság a kommunizmusban „nagyszerűen érzi magát” (nemrég ezt úgy hallhattuk az izraeli nagykövettől, hogy a „zsidóság reneszánszát éli nálunk”), addig Budapesten Schreiber Sándor, az Országos Rabbiképző Intézet néhai igazgatója 1962. szeptember 15-én a „Képes Magyar Hírek”-ben így nyilatkozott: „Alig, hogy megtörték a szovjet csapatok az őrülten dühöngő fasizmus rendszerét, demokratikus államunk eltörölte a zsidóságot megalázó, megkülönböztető rendeleteket. Templomaink látogatottak Budapesten és vidéken. Az általános iskolák zsidó tanulói a fővárosban és a vidéken talmud-órákban nyernek hitoktatást.”

2. A Dezséri Bachó említette „hatikvások” közül nem mehetünk el szó nélkül Havas Emil mellett. Róla mindent elárul gróf czegei Wass Albert vallomása (Így bélyegeztek antiszemitává. Hungary Today, 1993. szeptember 24., Front, 2007. november, 12. old.):

»Erdélyben nőttem emberré, a kolozsvári Református Kollégiumban. A város lakosságának
nagy része még magyar volt akkor, de voltak az osztálytársaim között zsidók is, bőven. Már diákkoromban elkezdtem írni. Verseim és elbeszéléseim megjelentek olykor Erdély legnagyobb napilapjában, a kolozsvári „Ellenzék”-ben, és így bejáratos voltam a szerkesztőségbe is, ahol barátságba kerültem Indig Ottóval, Hunyadi Sándorral és Ligeti Ernővel, kik véletlenül mindhárman zsidónak születtek. Ennek akkoriban nem sok jelentősége volt, mert elsősorban mind erdélyiek és magyarok voltunk, román megszállás alatt. Ott kezdte el pályafutását egy másik zsidó gyerek is, Havas Emil, aki egy szép napon bejelentette: „Nem gürcölök én itt tovább, hanem kimegyek Amerikába, és ott leszek újságíró.”

Még aznap délután átment a New York nevezetű kávéházba, ahol a román egyetemi hallgatóknak külön törzsasztaluk volt, és szembeköpte az ifjúsági elnököt. A felmérgesedett diákok jól elverték, és másnap már harsogta a nagy hírt a világ minden rádiója: zsidóverés Romániában, ölik a zsidókat Kolozsvárott! Két napra rá ott volt a repülőjegy a Havas Emil zsebében, és repült New Yorkba, ahol állás várt rá a New York Times-nál.

Nagy csoda volt ez, sokat beszéltek róla, de aztán a magyarellenes hangulat egyre sűrűbb magyarveréseket eredményezett, ezekről azonban nem tettek említést sem a rádió, sem az idegen nyelvű újságok, s Erdély magyarjainak nem volt hova menekülniök előle. Helyzetünk egyre romlott, s végül is ránk szakadt a második világháború. Aztán a németek megkezdték összefogdosni a zsidókat, mi meg próbáltuk elrejtegetni a szerencsétleneket, ahogy lehetett. Behívtak katonának s mentünk háborút csinálni. Fölfordult a világ. Milliók pusztultak el, milliók váltak földönfutókká.

Engem Bajorföldre sodort a vihar, ott nyomorogtam néhány évig, majd Hamburgban lettem éjjeliőr. Közben megírtam néhány könyvet is. Ebben az időben jelent meg egy aprócska elbeszélésem Kicsi Anna sírkeresztje címmel, melyben szó van egy zsidó boltosról, akit elrejt a falu, s amikor rázúdulnak a muszkák a házakra, szaladnak az emberek a zsidóhoz segítségért, de annak nincs ideje, mert a kommunista pártot kell megszervezze a városban. Alig jelent meg ez az elbeszélés, máris nekem estek: „Antiszemita uszítás! Antiszemita náci! Hogy mer ilyesmit írni! A zsidók mindég segítették a népet!”

Így lett belőlem először antiszemita. Aztán 1950 augusztusában négy kisfiammal együtt Amerika földjére léptem. Alig köpött ki magából a nagy hajó, olcsó kis New York-i hotelszobámban megjelent Havas Emil. Végignézett, mintha sohase látott volna, és kijelentette: „Maga még fiatalember! Írásai után többnek gondoltam. Maga tehetséges! Ezért elhatároztuk, hogy megmentjük magát. Egy javaslattal jöttem.”

A javaslat ez volt: írjak nekik egy könyvet, ahogy azt ők kívánják, és „ők” bestsellert csinálnak belőle, a Readers Digest is lehozza, és filmet is készítenek. Arról azonban, hogy „miképpen kívánják”, nem volt hajlandó nyilatkozni. Én pedig ragaszkodtam ahhoz, hogy csak úgy tudok írni, ha tisztán látom a témát. Még fenyegetni is próbált: „Ha nem fogadja el a javaslatunkat, egyetlen könyve se jelenik meg Amerikában! Mert akár hiszi, akár nem: itt vannak a kezünkben a kiadóvállalatok, a sajtó, a televízió! Amerika azt lát, amit mi akarunk, hogy lásson, azt hall, amit mi akarunk, hogy halljon, és azt olvas, amit mi akarunk, hogy olvasson!”

Nem tudtunk megegyezni, és Havas úr haragosan eltávozott. Hamarosan rájöttem,
hogy igazat mondott. Amikor első kéziratomat megküldtem az egyik jól ismert ügynöknek, néhány nap múlva visszajött minden magyarázat nélkül. Miután ez többször is megismétlődött, megalapítottam az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet, erdélyi mintára, és később a Danubian Press nevezetű kiadóvállalatot. Vén koromra mindkettő megbukott ugyan, de azért kiadtunk összesen 22 könyvet magyarul és angolul, s a Transylvanian Quarterly, Hungarian Quarterly és The Central European Forum nevezetű folyóiratokat.

Az antiszemita jelző nagy erő itt Amerikában, azt beismerem. Nehéz küzdeni
ellene. Mindössze az bosszantó kissé, hogy nem szolgáltam rá. Még csak nem is amiatt bélyegeztek meg, amit írtam, hanem azért, amit nem voltam hajlandó
vaktában megírni.

De ilyen az élet! S én inkább vagyok szegény ember tiszta lelkiismerettel, mint gazdag ember, ki szégyenszemre eladja magát.«

3. Végül közöljük (elkerülhetetlen finomítással) Regös Péternek, a Magyar Zsidók Világszövetségének egykori szóvivőjének a szintén a „Hatikvá”-ban nyomdafestéket látott „szerelmes vallomásá”-t:

Hangosak a f…sz magyarok,
Fajtiszták, mint az olaszok.
Buták, mint az oroszok
S úgy végzik, mint a karthágó’k.

Lesózzák a földjeiket,
Felszámolják történelmüket,
Eltűnnek majd nem sokára,
Elmennek a bús p…ba.

Úgy rühelem mindnyájukat,
mocskos, gyilkos falkáikat,
s mikor himnuszukat hallom,
felfordul a teli gyomrom.

Panaszkodnak, nyavalyognak,
Ők sehová sem tartoznak,
Mindenki az ellenségük,
Nincsen nekik kistestvérük.

Mindenki utálja őket,
Magyar férfiakat, s nőket,
Mindegyiküket megvetik,
De egyiküket sem szeretik.

Elveszett tekintélyüket féltik,
De mások a nyelvüket sem értik,
Nem tartoznak nyelvcsaládba,
Csak a tetves, bús p…ba.

Ifj. Tompó László – HunHír.info