Anyanyelvünk nemcsak a szépirodalom, hanem a tudományok legmagasabb szintű művelését is lehetővé tette, ezért, hogy nemcsak a lírában, hanem például az esztétikai, filozófiai és teológiai gondolkodásban, sőt a matematika, fizika, a műszaki- és természettudomány bármelyik ágában szintúgy világelsők vagyunk.

Küzdelem a magyar anyanyelvvé tételéért

Évszázadokon át tudósaink (mint Bél Mátyás, Bolyai János és Farkas, Czvittinger Dávid, Csapodi Lajos, Horányi Elek, Katona István, Pray György, Révai Miklós, Sinai Miklós ) többsége latinul írt, megteremtve ezzel a nemzetközi tudományos kapcsolatokat, ugyanakkor a tizennyolcadik század második felében elemi erővel tört felszínre a magyar anyanyelvként való kiművelésének és elterjesztésének igénye, különösen is az erdélyi Aranka György révén. Nyelvművelő társaságok születtek gyors egymásutánban, Széchenyi István szellemében hirdetve, hogy „nyelvében él a nemzet”. Költőink, íróink (főként Ányos Pál és Kármán József) különösen nemeseinket korholták, amiért többnyire görög, latin, francia, olasz, német, angol szerzőket olvastak (míg a magyarok közül inkább csak Gyöngyösi Istvánt), és egyéb szokásaik (öltözködésük, étkezésük) is idegenek voltak, míg a székely jezsuita költő és műfordító, Baróti Szabó Dávid (1739-1819) a magyar ifjúsághoz fordult, buzdítva magyar szóra, írásra, anyanyelvünk elsorvadásában a nemzet kihalását látva:

Serkenj fel, magyar ifjúság! Ím, nemzeti nyelved,
Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet.
Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyülni
Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént.
Nincs s nem is lesz ennél tehetősb eszköz: ezen kap
Minden eszesb ánglus, francia, német, olasz.
S mely szép versekkel telnek sajtói naponként!
Mint hordják hozzád!… mely ragadozva veszed…
Mint telik a külsők szédítő kéncsivel honnod!
Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme!
Serkenj fel mély álmodból, és szánd meg hazádnak
Nyelvét, mely ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.

Bécsi testőr-íróink, mint Báróczi Sándor (1735-1809) és Bessenyei György (1746-1811), nemcsak önálló alkotásokra ösztönözték kortársaikat, hanem a kortárs külföldi szellemi javak lefordítása általi nyelvművelésükre is. Bessenyei egyenesen Széchenyi akadémialapító célkitűzését idézően írta: „Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik: mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őt sem ékesíteni, sem nagyítani, sem fölemelni nem akarják. Jegyezzük meg a nagy igazságot: minden nemzet a maga anyanyelvén lett tudóssá, de idegen nyelven sohasem.” Legismertebb regeköltőnk pedig, Kisfaludy Sándor (1772-1844) alábbi soraival mindenekelőtt a magyar nemességet kívánta felrázni: „Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája, csak szállása: nincs hazafisága, mert nincs hazája. És csak a szerencsés időknek tudhatni be, hogy az ilyen nem-nemzetet, hanem csoportot a másik nemzet el nem nyeli. Nem a föld, nem a folyók tartják össze a nemzetet, hanem a nyelv.”

Egyes tudósaink azonban már magyarul írtak, mint az elemi tanítás anyanyelvünkön történéséért küzdő, a számtan elemeit magyarul megíró (Arithmetica, 1743) Maróthi György (1715–1744), Bod Péter (1712-1769), az első magyar írói életrajz-gyűjtemény szerzője (Magyar Athenás, 1766), Pápay Sámuel (1770-1827), az első rendszerező magyar irodalomtörténet (A magyar literatura esmérete, 1808) írója, Horvát István (1784-1846), nyelvünk eredetkutatója és őstörténelmünk első módszeres feltárója (Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás híres magyar királynak védelmeztetések a nemzeti nyelv ügyében, 1815, Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből,1825), Verseghy Ferenc (1757-1822), aki két könyvével (A tiszta magyarság, 1805, Magyar Grammatika, 1821) nyelvészeti irodalmunk megteremtőinek egyike lett, Budai Ézsaiás (1766-1841), az első rendszerező művelődéstörténet (Régi tudós világ históriája, 1802) és magyar történelem (Magyarország históriája, 1805-1812) írója, Virág Benedek (1752-1830), a pálosok legkiválóbb történetíróinak egyike (Magyar századok, 1808).

A hivatalos nyelv azonban 1844-ig a latin maradt. Mivel nagyon sok ma már közismert kifejezés (például az alak, alap, cím, egyetem, érv, étvágy, gyár, ideg, ipar, irodalom, izom, jellem, láz, mondat, rajz, regény, szellem, színész, szobrász, történelem, zene ) akkor még nem létezett, óriási viták kíséretében minden költő, író, sőt tudós (mint orvostudományunk képviselői közül főként Bugát Pál) arra törekedett, hogy lehetőleg mindenre megfelelő magyar szót keressen vagy alkosson. Így születtek olyan kifejezések is, melyek vagy egyáltalán nem honosodtak meg (mint az oxigénre az éleny), vagy csak részben (mint a latin schola (iskola) helyett javasolt tanoda, képezde, növelde). Szóképzési vitáikban egyes, Révai Miklós (1749-1807) köré csoportosult költők, írók és nyelvészek mindig a régi magyarság nyelvét tekintették mérvadónak, míg a Verseghy Ferenc körébe tartozók a kortárs magyarságét. Az igazi harcot azonban a hivatalos irodalomtörténet-írásban mindmáig túlértékelt Kazinczy robbantotta ki, újításaival megosztva költőinket, íróinkat, eleve tévesnek ítélve minden övétől eltérő szó- és stílusteremtő törekvésüket.

A reformkor (1825-1849) alig negyedszázadának sok százados mulasztást bepótló nyelvművelő törekvései költői nyelvünk világelsővé és a tudományok most már anyanyelvünkön való művelésének lehetővé tétele mellett köznyelvi műveltségünket is megalapozta azzal, hogy megindult alatta az a nyelvünk szókincsét felderítő és közkinccsé tevő kutatómunka, amelynek gyümölcseként Czuczor Gergely (1800-1866) és Fogarasi János (1801-1878) megalkották (hét kötetben) „A magyar nyelv szótárá”-t (1862-1874).

Vaskos könyvészeti kiadványokból képet kapunk arról, hogy a magyar tudósok a tőlük megszokott ékes magyarsággal és logikai pallérozottsággal csak a reformkor óta mennyire egyedülállóan gazdaggá tették a világ szellemi arculatát. Elég legyen közülük talán a nemzetközileg is legjobban ismertek egyikére, a magyar őshaza megtalálásáért tizennyolcezer kilométert gyalogúton megtevő, eközben két év alatt a tibeti nyelvészet alapjait lerakó, majd nyolc év alatt a tibeti-angol szótárat megalkotó Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) példájára hivatkoznunk, akinek teljesítményére mi sem jellemzőbb, mint hogy amikor egy idegen nyelvet tanult, naponta száz szót sajátított el átlagosan, és ha netán csak hetvenet, böjtöléssel büntette magát: aznap nem vacsorázott! Mára csak miatta is érdemes és jó magyarnak lenni!

A nyelvvédelem nemzetvédelem

Anyanyelvünk, amint felismerte a már idézett Sir John Bowring, „a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke. A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény! Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az első tételét…” S mert így van, sohasem lehetünk eléggé hálásak a Teremtőnek, hogy pont minket ajándékozott meg Vele, hogy általa – és csak általa! – találunk célt és értelmet a világban, amiért védenünk, óvnunk, ápolnunk kell, akár az anyának a gyermekét.

Már maga az anyanyelv szó is isteni titkot jelent, azt, hogy ez metafizikai létünk értelme, Istennel való kapcsolatunk kifejezője. Anya-nyelv. Más nyelv nem is ismeri, igaz, a vele rokon „hazaszeretet” kifejezést sem. (A német például csak a „Vaterlandsliebe”-t ismeri helyette!)

Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged
Ajkára vőn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Őrző oltárrá válik a kebel.
Pajzán, derűs vagy, mint nőink szeme,
S erős, szilárd, mint hősök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!
Minden, mi fejben, vagy szívben fakad,
Tőled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplő bíbort!

Így vallott róla Ábrányi Emil (1850-1920), Byron „Don Juan”-jának és Rostand „Cyrano”-jának avatott műfordítója, Reményik Sándor (1890-1940) pedig a trianoni nemzetgyilkossági kísérlet tapasztalatait magába foglaló emésztő aggódással és szerelmes szeretettel, a Szent János-i evangélium prológusát (Jn 1, 1-14) megidéző lelkülettel védte (Az Ige):

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,
És pap, és próféta és soha más,
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!

Sajó Sándor (1868-1933) szintén anyanyelvünk misztikus csodáját véste versbe (A magyar nyelv):

Köszönöm, édes anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy,
Hogy nekem adtad hangjaid zenéjét
S megengedted, hogy szívem dobogását
Magyarul muzsikáljam;
Hogy a hangszer lettél szent érzéseimben:
Áhítatomban búgó orgona,
Búbánatomban síró hegedű,
S hogy könnyebb kedvem halk fuvalmait
A te tilinkód zendítette dalba.
Köszönöm édes anyanyelvem,
Hogy fészket raktál hallgatag szívemben:
Sasfészket büszke álmaimnak
Szent magyarságom sziklaormán,
Turbékos hangú gerlefészket
Szerelmes lelkem lombos ágán
S hogy örömeim pipacsos mezőit
Pacsirtaszóval zengetted teli…

Ó, boldogító sokszavúság,
Te lélekbűvölő varázs:
Te gordonkázó szomorúság,
Vagy füttyös kedvű vigadás:
Te ezerszínű hangszivárvány
Egy kicsi kerek ég alatt:
Tanultalak egy élet árán
És kincsemmé tanultalak!
Te vagy az áhítat zenéje,
Szerelmes szív ha csillagokba néz
S megcsordulsz, szívből ajkra érve,
Mint édes tiszta méz;
Te vagy a zengő őserő,
Ha keservekből törsz elő,
Mint bús igazság, szent harag,
S e búsan búgó szent kesergőt
Úgy zúgatják itt vizek, erdők,
Hogy magyarul visszhangzanak!

Ó, jártam én is messzi templomot;
Az Isten lelke ott is ott lobog,
De más, de szebb a hangja itt:
Ez árvaságos szűk határon
Jobban megértem és csodálom
A nagy mindenség titkait;
Itt hozzám minden magyarul beszél,
A földi hant, az égi csillag,
Az erdőn átzúgó vihar,
Fűszálra lengő röpke szél…
E hangok édes dallamán,
Még hallom, mit mond boldogult anyám,
S hiszem, mit kiskoromba’ hittem:
Ha ünnephangon szól az isten,
Az ő ajkán is magyar szó lebeg, –
Te zengsz a messzi égvilágon,
Hamupipőkés árvaságom,
Én féltett kincsem, anyanyelvem,
Te gyönyörű, egyetlenegy!

A két világháború közötti szellemi honvédelmi küzdelem fő célja a magyar nyelv minél magasabb óraszámban való tanítása volt az elemi iskolától a középiskolán/polgárin át az egyetemig, főiskoláig. E küzdelem részeként voltak, mint Makkai Sándor (1890-1951) erdélyi református püspök, író, akik a görög és latin óraszámának csökkentésével párhuzamosan a magyar nyelv és irodalom nagyobb óraszámban való tanítását javasolták. Irodalmi és tudományos nyelvünk tüzetes tanulmányozása után aligha lehet kétséges törekvéseik időszerűen jogos mivolta.

Aki megrontja, megfertőzi gondolkodásunkat, eltaszít Istentől

A világpusztító erők sátáni játszmájának tétje anyanyelvünk megrontása. Ez bizony már a bölcsődében megkezdődik, amikor az emberpalánta, ha játszópajtásától valamit kér, nem azt mondja neki, hogy „add ide!” , hanem hogy „add oda!” Talán bele sem gondolunk, hogy az öklömnyi gyermekfejekbe mennyire beleprogramozódik így a szómágia, hogy a szavak értelme már előttük is mennyire elhomályosul, amelynek egyenes következménye, hogy nincs többé számukra édesanya, csak „Muter”, édesapa, csak „Fater”, nincs nő, csak „csaj”, nincs férfi, csak „csávó”.

Ahogyan megtanulja a kisgyermek a beszédhangokat és a szavakat, később úgy is fog gondolkodni és viselkedni, gátakat szabni vagy törni magának. A szó ugyanis, ahogyan Aquinói Szent Tamás tanítja, gondolataink ruhája, ebből következően szeméremforrás is: természetes/természetellenes korlátokat, gátakat szab cselekvésünknek, így aki tisztán beszél, tisztán cselekszik.

A megrontók sohasem beszélnek tisztán. Médiumokból milliók megcsodálta „ékesszólásuk” csak céljaik leplezésére, „eltakarására” szolgál, bízva abban, amit Marcus Tullius Cicero kifejezett, miszerint „semmi sem olyan lehetetlen, hogy az ékesszólás által ne válna hihetővé”. Náluk a szó sohasem „jelent” , hanem csak „takar” valamit, olyan, mint a gyógyszeripar valamennyi terméke: öl, butít, nyomorba dönt. Nem véletlen például a sajtó nagyhatalommá kinövésének és a gyógyszeripar, sőt az orvosi egyetemek megjelenésének (az első az 1890-es években létesült – az USA-ban!) egybeesése: a tizenkilencedik század második felétől indult meg a szavak értelmének kifordításán, csűrésén-csavarásán alapuló médiavilág és az embert a természettel való együttéléstől elszakító, a cionista pénzvilág leányvállalataként működően rabszolgájaként kezelő gyógyszeripar „diadalútja”.

„Nyelvünket hóhérkéz szakítja ki, / Az tépi fel frigyládánk fedelét.” – írta Reményik Sándor, és aligha lehetne találóbban kifejezni annak lényegét, amit anyanyelvünkkel szemben másodpercenként elkövet az írott és elektronikus sajtó.

(Folytatjuk)

Ifj. Tompó László – HunHír.info