Az „Elsodort ország” olvasásakor alighanem Arthur Schopenhauer juthat eszünkbe, aki a mindenkori Fleischmann-okat „a hazugság nagymesterei”-nek nevezte.

Alföldi a „Hídverők” 1955/20. számában fejezte be az „Elsodort ország” ismertetését (771-777. old.)

„Elsodort ország” (2.)

»Szeptember 12. „Fellner Pál barátom volt nálam. Nagyon örültem neki. Ő is hat hónapja bujkál. Bajuszt és oldalszakállt növesztett. Az én szakállam szebb.” – Gratulálok, Fenyő úr! Látja, így tetszik nekem, amikor ilyen gyerekes. Ez illik magához, aki már tíz évvel ezelőtt benne volt a legszebb második gyerekkorban. De gondolja, Fenyőkém, hogyha a magyar rendőrségnek szabad lett volna, nem ismerték volna fel Fellner kollégáját még akkor is, ha a hasán szakállat növesztett volna?

Szeptember 15. „Tegnap azt írtam, hogy nem jegyzem fel az ezredes nevét, aki harctéri szolgálata jutalmául elvárta, hogy ne kelljen a légvédelmi pincében zsidó nővel egy levegőt szívnia. Mára a gyűlölet legyőzte bennem a fölényt s ideírom a nevét: Tibéry Villibald. Szép név, nem is érdemli meg.” – Mondja, Fleischmann, azt az ezredest is felakasztották? Nüná! Mellesleg megjegyzem, hogy maga úgy hazudik, mint valami máramarosi tanú, vagy hogy a gyöngébbek is megérték: mint egy pólisi! S a gyűlölet… Nézze, Fenyő úr, nekünk több okunk lenne, hogy magát gyűlöljük, de nem tiszteljük meg magát ennyire. Mi csak utáljuk, de azt szívből. Mint a csatorna-patkányt szokás.

Szeptember 27. „Mind több oldalról érkezik gyilkos tervezgetések híre hozzám. Az oroszok bejövetelét biztosra veszik, mielőtt azonban a városba teszik a lábukat … meg kell rohanni a csillagos házakat és legyilkolni a zsidókat… És nem is egy csoport készül a gyilkosságokra, hanem az összeesküvések egész sora: az Imrédy alapította Keleti Front, a Baky-Endre László-csoport, mely számít a csendőrség közreműködésére és készülnek Szálasiék és készülnek a Volksbundisták, akik szívesebben gyilkolnak itthon, mert a fronton vissza is lőnek, és készülnek a szervezett rablógyilkosok.” – A gyűlölet, a talmudi hazudozás ilyen förtelmes csatornatörése előtt csak megborzadnunk lehet. Fleischmann, maga közönséges hazug fráter, akinek lelkét ezrek és ezrek halála terheli, mocskos hamis tanú és tudatosan tömeggyilkosságokra bíztató szadista őrült. Nem hinném, hogy Budapest alvilága még egy ilyen, a lúdtalpa legalacsonyabb pontjáig teljesen züllött, romlott alakot felmutatott volna.

Szeptember 28. „Németország, mint katonai hatalom többet Európában fel nem támadhat … el kell venni tőle minden fegyvert és minden eszközt, mellyel hadakozhat, még a sétabotját is… Megszállva tartani 20-30 évig…” – Fleischmannkám, maga nem elég körültekintő. Gondolnia kellett volna arra, hogy ne csak a németek sétabotját vegyék el, de a több százezer hadirokkant mankóját és a vakok botjait is, mert látja, Fleischmannom, Németország ezeken a mankókon is talpra állt. És a maga álla felkopna, ha jóslásokból kellene élnie, és nem gazdasági csalásokból, mert ma annyi fegyvert kínálnak Németországnak, amennyit nem is tud átvenni és használni. Mert az íróasztalban bujkáló árulók fölött, a naplókban hazudozó szélhámosok, a vérbíróságok fölött győzött: az igazság! S a magához hasonló jellemtelen figurák újra keresgélhetnek megfelelő búvóhely után.

Október 7. „Imrédy! Bárdossy! Ki emlékszik még Lavalra [Pierre Laval (1883 1945) francia külügyminiszterre – Ifj. T. L.]? … Nevük még egyszer felmerül a feledés tengeréből, mikor mint háborús bűnösök állnak bíráik előtt s azután vége!” – Mondtam, Fleischmannom, maga ne foglalkozzék jóslásokkal, ahhoz maga nem ért! Maradjon csak maga az ipari és kereskedelmi csalásoknál. Pétain és Laval nevét, amíg lesz egy igaz francia, örökké emlegetni fogják. Nevüket már ma imákba foglalják és ugyanígy az igaz magyarok Bárdossy és Imrédy nevét! De árulja el, Fenyőkém, hogy mint emlegetik már ma szerte a világban Roosevelt és a dicső Sztálin nevét? Nyugodjék meg, Fenyőkém, hogy már kiköpnek a tömegek, ha Sztálin, Roosevelt és a maga nevét hallják, amikor Imrédy s Bárdossy, Szálasi és a többiek neve ott ragyog a történelem égboltján. – „Gömbös Gyula szobrát halálának évfordulóján fölrobbantották. A merénylők történelmi érzékére vall e cselekedet.” – Mondja, Fleischmann, nem mesélné el véletlenül, mi lett a történelmi tettet végrehajtó Pálfi-Österreicher [György (1909-1949) altábornagy, honvédelmi miniszter-helyettes – Ifj. T. L.] sorsa? Csak nem végezték ki a maga barátai? Ejnye, ejnye?

Október 15. „Este kilenckor a magyar rádió Szálasi üzenetét közli. A németek Szálasit tették meg államfőnek.” – Fleischmannkám, a maga adatai pontosan annyira precízek, mint az üzleti mérlegei voltak. A maga vérében már benne van a csalás.

Október 18. „A németek visszaadták az ország autonómiáját. Ezen túl már nem kell a zsidókat német gázkamrákba deportáltatni, autonómiával itt az országban gyilkolhatják le őket.

Október 21. „A gyilkosságok új korszaka következett el. Aki nyilasban cselekvési vágy támad, az rendőri, csendőri vagy német katonai segédlettel elhurcolja egy csillagos ház minden zsidóját és a géppuskázást gyakorolja rajtuk… Aki látogató jön, újabb borzalmak hírét hozza. Most már nem tömeggyilkosságokról – állítólag ezt már a Wehrmacht is sokallja és leintette a magyar poglavnik [a vezér horvát neve – Ifj. T. L.] pribékjeit –, hanem egyéni igazságkeresésekről, bosszúállásokról, rendszeres rablásokról és fosztogatásokról.”

Október 22. „A német rendszeres zsidóirtás helyett egy ötletszerűbb, mondhatnám Rácz Lacis eljárást választottak… minden nyilas és halálfejes úgy bánik el a zsidókkal, ahogy az nekik tetszik.” – Hallja, Fleischmann! Ha ez mind valóság lenne, amit maga itt nyakló nélkül összehazudik, akkor maga a legaljasabb zsidó, akit valaha láttam, mert hogy valaki népe (állítólagos) irtása fölött még ilyen ízléstelen tréfálkozást űzzön, mint maga, vagy őrültnek kell lennie, vagy Fleischmann-nak! Csodálom, hogy nem akadt még egyetlen józan zsidó, aki megmondta volna a maga véleményét Fenyőkém, magáról, aki egy íróasztalban elbújva állítólagos szellemességeket mondott népe irtásáról. Nos, Fenyőkém, az a zsidó, aki Budapest utcáin partizánkodva, harcolva, gyilkolva, rabolva, orvul lövöldözve, de a bőrét vásárra vive harcolt az oroszok győzelméért, még zsidó szempontból is hős, de maga, de maga maradt az a jellemtelen, gyáva, meglapuló, csak csalásokra és hamisításokra képes, elpuhult, kéjhajhászó, pénzimádó pénzeszsák, aki szívesen részt vett volna a rablott holmiban való osztozásban, még akkor is, ha azokat a rablott holmikat saját testvére vére festette volna pirosra! Nem hinném, hogy akadna egyetlen tisztességes zsidó, aki magára a legkisebb mértékben is büszke volna s akit ne velünk együtt fojtogatna a mélységes undor, ha magáról vall! Fenyő, az ilyen zsidók, mint maga, az igazi okai a zsidóság dolgozó és becsületes része ellen is feltört, felviharzott ellenszenvnek. Szomorú, hogy maga egy íróasztalban megúszta a vihart, a kemény zsidók elpusztultak. Igaz, hogy maga most az ő pusztulásukból nagyon jól keres. S magának mindegy, csak keresni és élni tudjon! Sajnálom a zsidóságot, hogy maga is közéjük tartozik!

Október 29. „József főherceg felhívást intézett a felsőház tagjaihoz, hogy jelentsék be csatlakozásukat a Nemzeti Szövetséghez, ami a nyilas kormány hithű támogatását jelenti. Örülök, hogy ez a haszontalan ember így kompromittálta magát.”

November 6. „’A Pest’ közli József főherceg rádióbeszédét a magyar honvédekhez. A szemérmetlenségnek és a hülyeségnek akadémiai egyvelege.”

November 8. „A képes lapok a nemzetvezető eskütételének felvételeit hozzák. József főherceg mindenütt ott vigyorog.” – Fenyőkém, maga hatszor esett jellegzetes orrára, ha valamikor József királyi hercegnek a közelébe került. Most fröcsög, mint a varangyos béka. Csak ez a mérges váladék magára hull vissza. De köszönjük szíves igazolását, hogy október 15-e után koalíciós kormány vette át az ország vezetését, mert egyébként miért lett volna szükség a Nemzeti Szövetség támogatására és hozzájárulására! Fenyőkém, maga nemcsak aljas, hanem buta!

November 15. „Megkínzatás, pusztulás, halál. A bestialitás, amivel a magyar rendőrök és nyilasok irtó hadjáratukat végzik, szinte példa nélküli. A Gestapó sem lehet becstelenebb.”

November 16. „Bestialitás. Szemtanú beszéli. Zsidókat tereltek össze a Szent István körúton: egy nyilas fickó – 15-16 éves – gumibottal verte a nőket. Majd egy másik nyilast kapacitált, hogy adja át neki a géppisztolyát, mert – úgymond – bottal semmire sem megy.”

November 18. „A Bécsi úton hullák százai jelzik a kilométereket, a hungarista államban nincs helyük a fáradtaknak, betegeknek, mondja a nyilas testvér s bele is lő.” – Nézze, Fenyőkém, maga az íróasztalban kuksolt, amikor tízezrével vonszolták magukat Nyugat felé a Bécsi úton a magyar menekülők. Voltak ott az út mentén tényleg hullák, volt közöttük zsidó is, bár senki nem vetkőztette le őket, hogy fajiságukat megállapítsa, de a legnagyobb részük magyar volt, akiket a maga barátai, a dicső felszabadítók mélyrepülői gyilkoltak el. S Fenyőkém, e halottak túlnyomó többsége asszony, lány, gyerek, honvéd, rendőr, csendőr s nyilas volt s azok, akiket a maga szemtanúi a Bécsi úton holtan láttak feküdni, néhány héttel később száguldó szovjet gépkocsikból válogatás nélkül gépfegyvereztek le asszonyokat, gyerekeket, öregeket. Fleischmann, hagyjuk egyszer beszélni Budapest keresztény magyar lakosságát! Biztosíthatom magát, hogy nem fognak hazudni, neveket mondanak, időpontokat, Fenyőkém, bizonyítanak, Fleischmannkám, és nemcsak hazudnak, mint maga!

November 25. „…nagyságos asszony, mondotta Elvira anyjának egy vasúti kalauz – láttam, hogy zsidókat karikás ostorral terelik össze… Terelték tízezrével Bécs felé…” – Olyan vasúti kalauz pedig nem volt, aki ekkora ostobaságot mondott volna. De ha már magának tetszett ez a kifejezés, hogy „karikás ostorral”, miért nem szerepeltette legalább a hortobágyi csikósokat. Azok szoktak terelni.

December 2. „A kiürített és Dunántúlra terelt lakosság nyomora leírhatatlan. A Dunántúl élelmiszerkészletei fogytán, egyedül – úgy hallom – Sopronban van elegendő élelem, hogy Sztójayék, Imrédyék és a többi vitézek ne lássanak szükséget. Mindenütt másutt nyomor és kétségbeesés, amit a hatóságok oroszellenes propagandával próbálnak enyhíteni.” – Már írtam, de megismétlem: a Dunántúl egyik városában magas és felelősségteljes közjogi állást töltöttem be. A hatóságomhoz menekült, főként erdélyi közalkalmazottak száma a százhetvenet meghaladta. Állítom, hogy szükséget egyik sem szenvedett. És állítom: több milliónyi szarvasmarha, ló, sertés, birka – a baromfiállományt nem is számítva – maradt a Dunántúlon, amikor már annak hadműveleti kiürítése is megtörtént. Gabonanemű, zöldségfélék, hüvelyesek és sajnos, óriási borkészlet. Takarmányféle bőségesen. Ezt mind a keleti „felszabadítók” rabolták el. Azok a kormányférfiak pedig ott Sopronban egész egyszerűen éltek, mindenesetre szerényebb körülmények között, mint maga az íróasztala fiókjában. S én ezeket az adataimat nem a saját íróasztalom fiókjában kucorogva szereztem eb, de személyesen láttam mindent. De kár is ezt erősítgetnem, Fleischmann, mert ezt maga is tudta és tudja, de maga legfőbb feladatának tartotta, hogy a vértörvényszékek bírái számára jó pénzért „bizonyító anyagot” szállítson! Hát hazudott, hazudott, hazudott és e hazugságaiból a mai napig fényesen él!

December 3. „Reggelire Edi békét varázsolt: tejeskávé volt, a kávé babkávé, a tej gazdagon föllel, szép, fehér foszlós kalács, akácméz, mindez ’boldog órák szép emlékeképpen’. – Ugye, milyen ostoba alak maga, Fleischmann!? Budapestet november 3-án már csak a Dunántúlról láthatták el élelmiszerrel! Oly nagy volt tehát a hiány, hogy még magának, a „bujdosónak” is jutott fehér, foszlós kalács, babkávé, vastag tejföl! Tanúnak hívok több millió menekült magyart: ki evett 1944. december 3-án még tejeskávét, vastag föllel, foszlós kalácsot, akácmézet? Hol az a bitang, elvetemült, karikás ostorral zsidó asszonyokat hajszoló, pardon, terelgető nyilas, aki akkor ilyen reggelit megengedhetett magának?

December 8. „A magyar kormány bután és gonoszul játssza, igen lelkiismeretesen a pribék szerepét … ami pedig a magyar vagon náci kézre juttatását illeti, ebben még radikálisabban járnak el, úgy hogy tallózó nyilas híveknek, akik leventesegédlettel végzik fosztogatásaikat, csak a kevésbé értékes holmik jutnak.” – Mondja, Fleischmann, most melyik az igaz? Egyszer azt hazudja, hogy a nyilas csőcselék óriási vagyonokat és kincseket rabolt össze, most meg már csak a bengéje [helyesen benéje: haszna – Ifj. T. L.] jutott nekik? Hát hová lettek a kincsek? Csak nem Szálasi és miniszterei jártak házról házra és rakták meg a zsebeiket a kincsekkel? Hogy a leventéket is leköpködi, azt megértem. A maguk feladata volt, hogy annyi tízezer fiatal és erős magyar férfi elhurcolását jogosnak tüntessék fel. Fleischmann, maga és hazudozó társasága a felelős azért, hogy a Nyugat 10 évig élt teljes vakságban, helyeselt a deportálásoknak, adta beleegyezését egy genocídiumhoz, amelyet a magyarsággal szemben maguk követtek el a maguk igazolása mellett moszkovita barátaik! Fleischmann, magát már nem éri elé a magyar bíróság igazságot osztó ítélete, mert előbb elviszi az ördög, de a történelem ítélőszéke előtt bizonyítani fogjuk, hogy maguk felelősek a tömeggyilkosságokért és azért, hogy ezeket a Nyugat úgynevezett keresztény társadalma a maguk könyv- és sajtópropagandája következtében nemcsak eltűrte, de helyeselte! Mert nemcsak az a bűnös, aki végrehajtotta a magyarság ezt a nagyméretű legyilkolását, hanem elsősorban maguk, akik erre moszkovita-bolsevista barátaikat kötelezték! S ezért, Fenyő, valakinek felelni kell! Bosszúra egyetlen igaz magyar nem gondol, de az igazság győzelmét ki fogjuk harcolni minden nemzetközi hazugsághálózat és még pillanatnyilag fennálló hatalmi helyzet ellenére! Isten és az igazság győzni fog az íróasztalok fiókjainak patkánylelkű „bujdosói” kirívó hazugságai felett.

December 9. „Ha valaki elmondhatja magáról, hogy ’vivere pericolosamente’, hát én joggal elmondhatom… Mert nem nagy dolog fegyverrel a kézben egy fegyveres közületben elsni az ellenség mozdulatait… De egy sötét szobában hónapokon át a falhoz szorulva, visszafojtott lélegzettel hallgatni, ahogy a vérebek utána tapogatnak… vivere pericolosamente…” – Fleischmannkám, maga már nem is orvosi probléma. Maga egyszerűen: p. p. Mondja, azt hiszi maga, hogy mindenki agyalágyult már? Maga azt akarja mondani, hogy sötét szobában, falhoz szorulva írt hét hónap alatt 637 oldalt? A megénekelt finom ebédeket és vacsorákat az íróasztalfiókjában gugyorogva ette meg? Szóval, Fleischmannkám, azok a zsidók, akik fegyverrel a kézben partizánkodtak, gyáva fráterek voltak, mert az semmi, az a valami: íróasztalban kuporogni, tejeskávét enni akácmézzel és 637 oldalas naplót írni! Evoé, Fenyő! Evoé, Fleischmann! Át kell írni a zsidó mártírok emléktábláit mindenütt a világon, és elsőnek magát kell feltüntetni, mert maga volt a legnagyobb hős! Fleischmannkám, az a pár mondat az évszázad legjobb vicce. Maga mint hős? Maga mint nagy! Maga az oroszlán! Fleischmannkám, a maga érdeme, hogy tíz évi keserves emigrációs élet után végre gurulni tudtam a szívből kicsorduló nevetéstől! Maga nagyobb mulattató, mint a Békefi! Sőt, mint a Göndör! [Utalás Göndör Ferenc (Krausz Náthán) újságíróra, Kun (Kohn) Béla sajtófőnökére – Ifj. T. L. ]

December 24. „Az oroszok Budapest teljes körülzárását jelentik… Tudomásul vettem. A magyar rádió nem szól erről, mert ő a szentestén csak emelkedett dolgokról beszél.” – Ennyit jelent magának, Fenyőkém, a keresztény szenteste! Maga … különben ezt már megírtam néhányszor, hogy kicsoda maga. Nem ismétlem… „Egy ’rokon nő’ Nyugat-Magyarországról fél disznót és egy ünnepi malacot hozott, azon kívül némi vajat és tejet. A németek elől szedte el. Máshonnan is állt hús a házhoz: Ria szerzett borjúhúst, néhány kiló cukor is érkezett … mindez néhány liter borral megtetézve, meg az a hír, hogy az oroszok Bián vannak, nagyban hozzájárult a hangulat fokozására.” – Hogyan? A németek által kirabolt Nyugat-Magyarországról egy ’rokon nő’ a Bécsi úton, a zsidó hullák ezrei között csak úgy behozott Budapestre egy fél disznót, egy egész malacot, tejet és vajat, még borjúhús is került, cukor? … Fleischmannkám, hát ezt a ’rokon nőt’ nem verte agyon senki gumibottal és hajtották karikás ostorral? Egyébként ezennel ünnepélyesen bocsánatot kérek a poloskától, mert egyszer azt írtam, hogy maga poloska! Nem akartam a poloskát megsérteni s ezért neki ezúton teljes elégtételt szolgáltatok! Egy ilyen rendes és tisztességes vérszopót magával összehasonlítani! Még egyszer elnézést és bocsánatot kérek minden poloskától!

December 26. „A németek védik Budapestet. Tegnap Budaörsnél 80 leventét vetettek harcba, akiknek nem volt egyéb fegyverük, mint ásójuk… Harminc közülük ottmaradt, a többinek sikerült elszöknie. El lehet hinni? Igen, el lehet!” – Ahhoz, hogy ezt valaki elhiggye, csak egyszerűen ostobának kell lennie és ebben magánál nincs hiba. A leventék tényleg s hősiesen harcoltak Budapest védelmében, de nem szöktek meg Fenyőkém, mert ezek Kovácsok, Mészárosok, Hajdúk, Jánossiak voltak és nem Fenyők. Budapestet pedig nemcsak a németek védték, hanem elsősorban a honvédek, csendőrök, rendőrök, tűzoltók, a polgári lakosság, és hadd kerülgesse a szívét a görcs: nyilasok, Fleischmannom! Amíg maga sült malacot habzsolt az íróasztal fiókjában, ezek a nyilasok, rendőrök, csendőrök, asszonyok, lányok, gyerekek, öregek: magyarok és németek történelmet írtak… Maga „naplót” írt, Fenyőkém! De úgy is „néz ki”! És ha ezek a leventék csak ásóval harcoltak volna a szovjet tankok ellen, nos, Fenyőkém, nem hallott maga a berlini munkásság bolsevistaellenes lázadásáról, amikor berlini munkások fél téglákkal rohamozták a szovjet tankokat? Ezeket a munkásokat ma félistenként tiszteli minden tisztességes német! Nos, megnyugtatom, hogy az a magyar, akiben a fajtája iránt csak egy szemernyi, csak egy szikrányi szeretet él, ugyanúgy hősöknek tartja Budapestnek ezeket a védőit! Fleischmannkám, bújjon vissza… az íróasztalába és habzsolja tovább a sült malacot! Magának jobban sikerültek a gazdasági és a kereskedelmi csalások, de naplót írni és hazudni nem tud! A hazugsághoz annyi ész kell, amennyi magának, Fenyőkém, ne haragudjék, de nincs!

December 28. „Új bujdosó érkezett H-ékhoz … Bíráljuk, kifogásoljuk. Lehet, hogy van is valami alapja a mi intoleráns magatartásunknak, de az is lehet, hogy a mögött a saját biztonságunk féltése lappang. Csak nézzen jól befelé az ember, majdnem annyi piszkot talál, mintha kifelé néz…” – Nincs igaza, Fenyőkém, ha maga magába belenéz, ott bent több piszkot talál, mintha másokat néz. Maga egy keresztény családnál „bujdosott”! A keresztény család, ahogy maga írja, nagy szeretettel fogadta és rejtegette a zsidó nőt! Maga üldözte a saját vérét, mert a „rongyos életét” féltette! Fleischmann, ez maga! Sőt,m ezek voltak maguk, azok a saját fajtájukat is kiszipolyozó, kihasználó, nyomorba hajszoló, csaló és kizsákmányoló „kikeresztelkedett zsidó” réteg, amely még a saját rokonságát és népét is csak addig becsülte és értékelte, amíg hasznot látott belőle! Maguk nemcsak a magyarság árulói és szemetei voltak, de a saját népük legrongyabb hajtásai is! Szegény zsidóság, amelynek ilyen vezetői voltak és vannak, mint az íróasztalban lapuló, bendőjét tömő, kulináris örömökben kielégülő Fenyő! Fúj! Minden őszinte sajnálatom azoké a zsidó partizánoké, akik életükkel fizettek harcaikért, amelyeket abban a hitben vállaltak magukra, hogy népüket és véreiket menthetik meg, de ilyen alakokat váltottak meg az életnek vérük hullásával, mint Fenyő!

1945. január 1. „A front itt van a mi házunknál is. Szakadatlan ágyúzás. Tizenöten vagyunk a pincében. Az emberek kezdik nem bírni egymást, az egyiknél az önzést, a másiknál modorát, a harmadiknál a szagát.” – Milyen igényesek lettek egyszerre a „bujdosók”, már egymás szagát sem bírják? Talán valaki büdös volt?

Január 3. „Délben buktát ettünk, este bablevest, az élelmezéssel egyelőre semmi baj.” – 1945. január 3. A front a ház mellett. De Fenyő úr buktát eszik és bablevest. A magyarok: életük kockáztatásával a harcokban elesett lovakra vetik magukat, hogy egy-egy falatka sovány lóhúshoz jussanak. Fenyő úr, a „bujdosó”, bablevest eszik és buktát. Az Alföldön a legvadabb békében százezrek éltek, akik nem tudtak buktát enni, mert kellett Fenyő úréknak! De így volt ez rendjén, ugye, Fleischmannkám!? És még voltak, akik ez ellen felszólaltak? Hát nem disznóság volt!? Hát nem megérdemelték, hogy felkössék és agyonverjék őket?

Január 7. „Vasárnapi ebédünk volt: paradicsomleves, rizs disznóhússal..” – Vajon mit ebédeltek aznap Budapest hősi védői?

Január 15. „Az oroszok a Horánszky utca bejáratát ostromolják… Biztosra veszem, hogy holnap reggelre már itt is vannak. Drasztvujtye! Üdvözöllek!” – Jól van, Fleischmann, helyben vagyunk! S ha már annyira megkedvelte az orosz nyelvet, szeretnék én is magának az „üdvözletére” szerény orosz tudásomnak megfelelően valamit válaszolni,a mit minden emigráns tud! Vegye úgy, Fleischmannkám, hogy válaszoltam!

Január 16. „Hajnali két órakor az oroszok megszállták az iskola épületét… látták őszinte örömünket.” – Márai ezt írta naplójába ugyanebben az időben: „Minden tisztességes ember őszintén várta az oroszokat.” – Fenyőkém, Máraikám, csókolózzanak össze!

Január 19. „Tegnap feljöttünk a pincéből. Reggel aztán magam is elindultam, hogy végigmenjek a városon. Fellner Palival megöleltük egymást. V. szobrász barátommal találkoztam, túlélte ő is, a felesége is. A Nagydiófa utcába megyek, ahol Bella húgom lakott. Ott lelem a házmesternél. Ági is megvan, Sándorék is…” – Szóval: együtt az egész család! Csak a magam részéről azt szeretném tudni, hogy kik feküdtek akkor ezrével a Bécsi út mentén? Ha mindenki megvan?! Az egész mispoche [család – Ifj. T. L.] előkerült! Hogy milyen embertelen vérengzést rendeztek itt ezek a bitang nyilasok?

Január 20. „Ma újra a várost járom… Egy öreg ember ült egy omladozó ház előtt egy hórakáson összevérezve. A súlyos vérveszteségtől mozdulni sem tudott. Senki sem törődött vele… én sem és még csak nem is szégyelltem magam.” – Látja, Fleischmann, ez férfias beismerés! Ez őszinte önvallomás volt.

Január 21. „Reggel útnak indultunk Riával a Dorottya utca felé, mert úgy mondták, hogy ott lehet élelmiszerhez jutnunk. Kaptunk is vagy húsz kiló lisztet, paprikát, sót, még dohányt is… ’Liszt’ – mondotta nagy csodálkozással az öreg úr. Nem adtunk neki…” – Nézze, Fenyő, magukat 10 hónapon át két keresztény, középosztálybeli magyar család bujtatta, ellátták magukat mindennel, amit csak beszerezhettek. Szükséget semmiben nem szenvedtek, sőt határozottan jobban éltek, mint akkor Magyarország lakosságának 99 %-a. Mit éhezhetett az a sebesült öreg ember, aki felnyög: „Liszt”! S maguk nem adatk neki! Hát kötél kellett volna, huszonöt naponta a maga boldogabb fertályára, Fleischmann, és nem rejtegetni! A szegény, a dolgos, a nincstelen, a becsületes zsidó nem evett sült malacot 1944 december végén. Az pusztult, a Fleischmannok s hatvaniak [Hatvany (Deutsch) Lajos és köre – Ifj. T. L.], a mihasznák, a felelősek, akik a zsidóságra rázúdították a maguk aszociális, embertelen, tisztességtelen magatartásával, jellemtelen pénzhajhászásával a nem indokolatlan népharagot, életben maradtak. És ez a zsidóság a legnagyobb tragédiája a XX. század első felében. Kontraszelekció tizedelte meg a zsidóság sorait. S ha a zsidóság Fleischmannokkal akar jövőt építeni, úgy máris halálra ítélt nemzet! A Nyegev-puszta parcella-panamistái, Izrael súlyos anyagi helyzetét feketézésre, börzézésre, csempészésre kihasználó Fleischmannok sohasem építik fel a zsidó nemzeti államot, de örök veszélyként élnek, amíg élnek, hogy magatartásuk, becstelenségük, hazugságaik újra olyan mélyen belegázoljanak a zsidó-keresztény megbékélést őszintén kívánó lelkekbe, hogy e béke ne születhessék meg! Ha a nacionalista zsidóság egyszer venné magának a fáradtságot, és statisztikát állítana fel, hogy milyen mértékben pusztult el a nemzeti érzésű, hithű zsidóság, tehát a zsidó faj értékes része és milyen arányban maradt meg a hitehagyó, de az antiszemitizmust magatartásával kirobbantott réteg, úgy érzem, hogy az idealista nemzeti zsidó harcos szája kissé nagyon keserű lenne! Hát Fleischmannokért haltak meg a zsidók által hősökként tisztelt cionisták! Ezekért ugyan kár volt!

De hogy visszatérjek a maga szerepéhez, Fenyőkém, maga ment ott az utcán a liszttel és nem adott az éhező öreg embernek. Maga életben maradt, Szabó Dezsőnek, a szellemóriásnak nem jutott egy falat penészes, száraz kenyér és éhen halt. Maga pedig egy pezsgős vacsora után részeg fővel, táskás szemmel odahajolt a naplónak nevezett hazugság-szemétdomb fölé és odaírta nagyképűen a címet: „Elsodort ország”.

S Fenyő úr mag Amerikában él. A Helikonban tart előadást, ahol Eckhardt Tibor elnököl – úgyis mint az Ébredő Magyarok Egyesülete [az 1920-as évek elejének egyik legismertebb fajvédő szervezete volt – Ifj. T. L.] alapítója és leghangosabb szónoka – s az Amerikai Magyar Népszavába Aczél úr – ugyancsak a Dob utcából – a boldogságtól fetrengve állapítja meg, hogy Bethlen ugyan nem volt nagy politikus, de Fenyő róla tartott előadásával naggyá tette. És készül Fenyő-Fleischmann új regénye, mert a hazugság megszállottja, még mielőtt keblére ölelhetne Göndör-Krausz barátját és elvtársát, szeretne még egyet rúgni azon a népen, amelyet kizsákmányolt, kiuzsorázott, kifosztott a maga posztján.

Tudom, hogy egyes Olvasóimból megütközést válthat ki az a hangnem, amelyet Fenyő-Fleischmann Miksa könyve kommentálása során használtam… Bevallom, hogy meg sem kíséreltem, hogy más hangon írjak. Aki József királyi herceget „haszontalan ember”-nek merte nevezni, aki a bolsevizmus elleni harcra buzdító beszédét így kritizálta: „A szemérmetlenségnek és a hülyeségnek akadémiai egyvelege” –a ki annyi undorító hazugságot köpködött a magyar csendőrségre, rendőrségre, Imrédyre, Szálasira, Bárdossyra, a nyilasokra, a németekre, Budapest védőire, mindenre, ami előttünk érték volt, mindenkire, aki magyar volt, de nem bolsevista, azzal szemben más hangot használnom saját felfogásommal összeegyeztethetetlen lett volna! Képtelen voltam! Teljesen igazat kell adjak Péter Galambos József megállapításának, hogy tortavillával nem lehet trágyát villázni. Már pedig Fenyő Miksa nemcsak hogy nem torta, de az ellentétének is értéktelen.

S ha valaki stílusom miatt rám követ akar dobni, úgy kérem, kezdje az, aki ha elolvassa csak azokat az idézeteket, amelyeket én Fenyő tollából bemutattam, nem fogja ezt mondani- feltéve, ha keresztény, istenhívő és magyar, hogy „Patkány maga, Fleischmann, bűzhödt, vén csatorna-patkány!”«

Alföldi leleplezéséhez legfeljebb csak annyi tehetünk hozzá, hogy Fenyő-Fleischmann már az 1930-as években a GyOSz igazgatójaként megtiltotta alkalmazottainak a legcsekélyebb nemzeti politizálást, olyannyira, hogy aki közülük kifogásolta a magas igazgatói fizetéseket és nemzeti lapokat olvasott, netán németbarátnak bizonyult, elbocsátotta. Ennek részleteiről bővebben tájékozódhatunk Dr. Sárga Ferenc, a Magyar Kender-, Len- és Jutaipar Rt. egyik köztisztviselőjének (1945-ben természetesen indexre került) írásából (Megdöbbentő viszonyok a II. zsidótörvény évében a magyar vállalatoknál. Válasz fenyő Miksának ’A hallgatás bűn lenne’ című cikkére. Bp. 1939. Szerző kiadása-Szalay Sándor könyvnyomdája).

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu