Márai színeváltozásának – „az 1920-as években a Bethlen-klikk sleppjével vontatja magát: az 1930-as években nacionalista, 1940 körül németellenes, 1945-ben népi demokrata” (Alföldi Géza) – legdöbbenetesebb tanúbizonysága Alföldi sorozatának harmadik és negyedik része.
A harmadik rész a „Hídverők” 1950. augusztus 25-i (31-32. old.), a negyedik a szeptember 10-i számában (23-24. old.) látott napvilágot.
Márai Sándor
(3.)
»378. old.: „Nem hiszem, hogy bármiféle nemzeti szerencsétlenség nevelni tudja a középosztályt, melynek műveletlensége oly mély, mint a tenger.” S mindezt Márai mondja, a kifejezett középosztályból származó, középosztálynak: írógéplovas. Csak olyan volt ez a középosztály, mint az írói.
414. old.: Pesti értelmiségi partizánok, lelkes gyerekek.” – Igen, igen – ahogy néhány oldallal előbb írja naplójában – az ötödik emelettől feljebb zsidó eredettel és beszüremkedett hercegnővel. A lelkes gyerekek azonban egészen másutt voltak akkor, Márai, a fronton, a harcban a szovjet bestia elleni küzdelemben. Akikkel maga találkozott, azok csak magafajta utolsó kimustrált „vagányok” voltak! Akkor a becsületes magyar harcolt, csak a tolvajok, kémek, hazaárulók, nepperek, csibészek és irodalmi sintérek játszották a partizán-hős szerepét! Pedig még nem is hős szerep volt ez, Márai, magyarul úgy mondják, hogy hazaárulás!
418. old.: „…minden tisztességes ember őszintén és forró reménykedéssel várja az oroszokat, a bolsevistákat, akik valóságosan mint felszabadítók érkeznek. Én is így várom az oroszokat!” – Miért lenne az eb jobb, mint a gazdája: Márai különb, mint Rákosi, Nagy, Varga!? Csak az nagy kár, amikor egy ilyen „világhírű író” nincs tisztában a magyar szavak jelentésével. Például e szóval: tisztességes! Sajnos, nincs időm, hogy Márai „írónak” nyelvhelyességi iskolát és szómagyarázatot hosszabban adjak, azért csak úgy határozom meg röviden a „tisztességes” szó fogalmát, hogy e szónak mindenesetre Máraihoz semmi köze!
450. old.: „Oly romlottak, nagyjából és egészében, hogy nemcsak szánni, de vádolni sem érdemes őket. Csak eltakarítani az egészet!” – Azt hiszem, Márai elégedett lehet a „takarítással”, amit vértestvérei elvégeztek. Remélem, legközelebbi regényében méltó emléket állít méltó ismerősének, Péter-Auspitz-Vagykitudjavalóbankicsoda Gábornak azért, hogy utasításait oly hűségesen betartotta! Márai indokolta a gyilkosságokat, Gabika végrehajtatta. Az összmunka teljes! Gratulálunk, Márai!
455. old.: „Jézus alkotó volt. Művet alkotott. Műve néhány szerencsés mondás, szerencsésen megfogalmazott igazság…” E mondatához és a könyvében ezt követő istenkáromláshoz és vallásgyalázáshoz nincs véleményünk! E tekintetben számoljon Márai az Úristennel! Itt csak olyat kívánhatna az ember az efféle paralitikus … (töröltem. – A. G.), amit magyar és keresztény ember nem mondhat, nem ejthet ki a száján! Ez az ember nemcsak aljas, becstelen, jellemtelen fráter, hanem ma is kifejezett bolsevista ügynök az istentelenség szolgálatában. Paranoiás őrült!
495. old.: „A problémák zidó része az oroszok bevonulásával lezárult: a zsidók felszabadítása megtörtént.” – Tudja mit, Márai, írjon tovább, talán még mindég talál olvasóra, hiszen annyi magafajta ember szaladgál a világon, de jósnak ne menjen, mert ahhoz nem ért!
499. old.: „…három orosz tiszt állít be hozzánk… még a kapuból is integetnek. Milyenek voltak? Nagyon fiatalok, lelkesek. Idegenek: más világ, más fajta, kevés a közös emlékünk. Bizonyos, hogy én, aki egy elmúló kultúra maradék embere vagyok, ma találkoztam először egy új kultúra felsorakozó új embereivel! S ez a találkozás különös emlékeket hagyott: nem rosszakat, inkább egyféle bizalmat, hogy a jövő nem reménytelen.” Itt azután álljunk, de nagyon is álljunk meg egy szóra! Nem mondom, hogy amit leír, hazugság, feltételezhető, hogy önben már akkor is felismerték a nekik való patkányembert s a közös vonás önben jó emléket is hagyott! De hogy hazudik, azt állítom, amikor új kultúráról beszél! Ősi keleti barbarizmus rohant rá Magyarországra, s nem új kultúra. Ön, aki értesült arról, hogy Budapesten Karácsonykor a nyilasok akasztottak – no nem mint ön írja, áldozatokat, hanem magához hasonló aljas hazaárulókat –, ön nem értesült volna arról, hogy az ország más vidékein mit művelt ez a horda? Nem hiszem! Ön galádul és bitangul elhallgatta a borzalmakat, hogy hízelegjen – mint a rossz kutya – gazdájának! De én nem hallgatom el, én elmondom, amit tudok! Elmondom, Márai: ha önhöz eljut ez a kis írás, akkor olvassa csak, mert amit ön elmesélt, azt nem tudja bizonyítani, azt csak az ön skizofréniás lakáj képzelete álmodta, de amit itt elmondok – a megtörtént esetek egy ezrelékét, egy tíz ezrelékét, azt bizonyítani tudom! Hallgasson ide, Márai, hát ezek voltak a maga lelkes, fiatal, új kultúrát jelentő emberei.«
(4.)
»Márai úr, ezek az ön derék lovagjai tízezrével hajtották 1944 telén a kezükbe került magyarokat Baján keresztül Románia felé. Ebből a halálkaravánból megszökött egy kis cselédlány s Dunántúlon a mi óvóhelyünkön húzódott meg a farkasordító időben. Elmondotta, hogy aki nem tudott továbbmenni, azt ott az úton lőtték agyon. Jéggé fagyott ezrek feküdtek az országút árkában. Ezt mind a maga lovagjai tették az új kultúra nevében! A kis cseléd elmenekült. A maga kis életét mentette. Menekült gyalog, kocsin, autón, éjszaka, nappal, viharban, ágyútűzben, menekült. Elmondta, hogy az elhurcolt magyarokat megjelölték. Ó, nem sárga csillaggal: forró vassal égették a számot a nyakszirt alatt a vállukba. Én is láttam testén az ötjegyű számot. Izzó vassal s ötjegyű számot! Tudja, Márai úr, hogy a 99999 még mindég ötjegyű? Tudja, hány magyart jelent ez? Ezeket dicsőíti maga, maga… eh, hagyjuk!
Magam láttam a légi felvételeket erről a halálkaravánról. Láttam, és soha nem felejtem el! Ahogy nem felejtem azt sem, kik tapsoltak ennek a csordának, kik nevezték lovagoknak! Égő és sohasem felejtő számonkéréssel várom azt a pillanatot, hogy az arcukba vághassam független magyar bíróság előtt gyalázatukat és gyilkos cimboraságukat! Márai úr, maga a helyeslésével egyike ezeknek a tömeggyilkosoknak! S ön elfuthatott Olaszországba kirúgott cselédként, élhet jólétben és hírben, de az én szememben maga, a nagyok, vargák, pfeifferek, tildyk, peyerek és bandita társaik csak sintérek’ S nevezze magukat a világ minden lapja hősöknek, ártatlanoknak, Isten és a magyarság, az én sokat szenvedett népem szemében közönséges tömeggyilkosok!
Amíg módom volt, mindenről jegyzőkönyvet készíttettem s ezek a jegyzőkönyvek ma is biztonságban vannak. Nem vesztek el. Tudja ön, mi van ezeken a lapokon: az elszabadult pokol borzalma. Asszonyok sorsa – nem egy, nem tíz, nem száz asszonyé, akiket 30-40 barom becstelenített meg azok közül, akiket ön új kultúra új embereinek dicsért! S Márai úr, maga hazudik! Mert maga ezt éppúgy tudta, mikor könyve megjelent, mint én! Maga a magyarság szenvedését ismerve és tudva szenilis eb módjára hízelgett ennek a gyilkos hordának! Magát akkor is a jólét, egyéni boldogulása érdekelte. Márai úr, maga aljasabb, mint ezek az emberszámba nem vehető állatok, mert maga – a saját állítása szerint – író és kultúrember!
Jártam Dunántúlon visszafoglalt városban, ahol százával hevertek az asszonyok meggyalázottan a városháza előtti téren, ahol a megbecstelenítések a kirendelt férfilakosság szeme láttára történtek, ugyanakkor, amikor a Nyugat dicsőséges szovjet sikerekről tett közzé jelentést és Márai Sándor ájuldozott a gyönyörűségtől, hogy egy orosz kezet fogott vele. De a Nyugat akkor ellenség volt! Márai viszont – sajnos – magyar! Láttam a szöges drótakadályoknak nekihajszolt véreimet, aggokat és gyerekeket Az egyenruhába bújtatott nők rémtetteit nem bírja el a papír! Hogy a jóságos Isten miért nem hozta össze önt egy ilyen fenevaddal: hadd ismerte volna meg az új kultúrát keleti vérbajával és összeharapdált mellű férfiak és nők kínjaival együtt!
Jártam visszafoglalt faluban, ahonnan először senki nem menekült el, de ahogy megjelentek a csapataink, kiürült a falu. A félelemben megőrült öregek és fiatalok seregét kellett megkötözve, hogy kárt ne tegyenek másokban és magukban, hátra szállítanunk! Látta már maga, Márai úr, megőrült emberek pillantását? Én láttam! Nem egyét, rengetegét! S ezeket mind ez a maga bandája, ezek az új kultúra lovagjai őrjítették meg, fosztották meg emberi mivoltukról! Ezek, akiket ön várt és szabadítóként hozsannázott!
Siófokról menekült nőt vittem kórházba, akit az országútról szedtem fel. Két apró gyerekét szorongatta a karjában, őket mentette. A kórházi ágyon elmondotta, oly gyorsan jött az orosz, hogy nem tudott menekülni. Két hét alatt több mint 400 orosz gyalázta meg. Tele volt vérbajjal, két mellét összeharapdálták az ön új kultúralovagjai. Mikor megígértük neki, hogy a gyerekeit megmentjük, egy óvatlan megfojtotta önmagát!! Tudja, Márai úr, mit kellett szenvedjen ez az asszony, hogy megfojtsa önmagát?! Tudja, mit tenne önnel ez az asszony ma, ha életben maradt volna? Nem! Nincs önnek olyan fantáziája, hogy elképzelje! De egyet mondhatok, nem tudott volna olyan kegyetlenséget kitalálni talán megbomlott agyával, amit ön ne érdemelt volna meg százszorosan!
1945 kora tavaszán még egyszer fellángolt a harci tevékenység és magyar-német egységek áttörték a szovjet frontot Marcalinál. Így jutottunk el Nikla községbe. Talán tudja, hol van. Itt nyugszanak Berzsenyi Dániel, a költő hamvai – akinek emlékébe Naplójában olyan mesteri pimaszsággal rúg bele. Amit itt találunk, az felülmúl minden emberi képzeletet. A házak előtt, az udvarokon tömegével találtuk a mellükön át karóval a földbe szögezett magyar asszonyokat, akiket ilyen állapotban gyaláztak meg! Voltak olyan lemeztelenített alsótestű szerencsétlenek, akiket kikezdtek az éhező kutyák! A felvágott has és karóval szétroncsolt méh nem volt szokatlan látvány. Találtunk pincéket, ahová 5-15 férfit befalaztak. Mikor kibontottuk, olyan kép tárult elénk, amit a halálon túl sem feledhet el talán az ember! Ezeknek himnuszozott, Márai úr! Ezek voltak az új kultúra lovagjai!
S ez mind nem mese, mindet tudom bizonyítani! Megvannak a bizonyítékok! A fényképek, a jegyzőkönyvek, s egyszer minden előkerül! Majd bemutatjuk a maga lovagjait, akik a lakásból az ablakon át szórták az utcára a bútorokat, a könyveket, a szobában felállított berakásos mahagóni íróasztalt használták WC-nek s damaszt-abroszokat egészségügyi papírnak! Az egyik megyei város főterén álló palotát két hét múlva elhagyták, mert az emberi ürülék olyan kibírhatatlan bűzt árasztott a hideg télben is. A milliókat érő kincseket úgy szétrombolták, hogy abból használható darab nem maradt. A város főtemplomából elhozták ide a főoltár képét, leterítették az egyik szoba padlójára s azt rendezték be WC-nek! Ez az új kultúra, Márai Sándor, úgyis mint író, úgyis mint keresztény, úgyis mint aki magát magyarnak meri vallani!
Egy könyvtár kevés lenne ahhoz, hogy elmondjuk mindazt, amit a maga felszabadítói elkövettek! Az új kultúra márai-megzenésített lovagjai! Ezekről miért nem írt abban a Naplóban? Ezeket miért nem hozta nyilvánosságra? Hja, persze, ön nem „wallesi bárd”, ön csak egy nyomorult kis tintakukac! De egyet mondok önnek, eljön a pillanat,a mikor szembekerül ezekkel az árnyakkal, akik majd odaállnak maga elé és számon kérik aljasságát! S akkor társalogjon velük az idők végtelenségéig! A megfizetés az Isten dolga! S az lehet, hogy ön egérutat nyer a földi igazságszolgáltatás elől, de az ön által leköpködött és kigúnyolt Krisztussal egyszer szembekerül! Akkor vegye elő a Naplóját! Akkor legyen nagyfiú, akkor meséljen teniszpartijairól, akkor a szigeti sétákról – akkor, ha egyszer a halál odaáll maga mögé, és a túlvilágon számon kérik mindazt a minősíthetetlen aljasságot, amit életében elkövetett!
Márai úr, tudnám még folytatni az ön idézeteit, paranoiás lelke undorító kiáramlásait, de másra kell a hely! A jövővel kell foglalkoznunk, s elég volt a múlt Márai-szennyeseinek bűzlő kiteregetéséből! Nekem önhöz személy szerint semmi közöm! Még csak nem is gyűlölöm! Csak egyszerűen leszögezem, hogy aljasabb ember keveset, de aljasabb „írót” egyet sem láttam még, mint Ön! A magyarság örök szégyene marad, hogy önt nem verték agyon! Sajnos, nem vagyunk az a fajta, aki törvénytelen eszközökkel – de a természet örök törvényei szerint jogosnak elismert eszközökkel – vesz magának elégtételt! A magafajta utálatot keltő pojácák bántatlanul ugrálnak a mai napig! A magyarság türelme, a magyarság felsőbbrendűsége határtalan! Tűrünk és szenvedünk, mert hiszünk Istenben és az isteni igazságszolgáltatásban! Nem bosszú vagy leszámolás a célom ezzel a cikkel, csak egyszerűen a maga meztelenségében meg akartam mutatni az emigrációban élő magyarságnak, hogy ki az a szennyes, erkölcsi hullafoltos bitang, akit itt még ma is dicsérnek egyes magyar nyelvű lapok! Meg akartam mutatni, hogy kik azok a kultúrbolsevista szellemi gyilkosok, akik köztünk járnak, akik nevünkben, népünk és fajtánk mezében csillogtatják kötélre régen megérett aljasságukat! S ha ez sikerült, ha csak egy magyarban, az emigráció egyetlen emberében felébresztettem az utálatot minden szenny, bűn, aljasság iránt, s vágyat kelthettem egy szebb, tisztultabb, igazabb, keresztényibb életforma után, melyben minden ilyen hullarabló sakál felforog, akkor elértem, amit akartam! S búcsúzom minden igaz magyartól azzal, hogy fel a fejjel, testvér, Isten igazságos, Isten megsegít, s minden máraitól, minden erkölcsi és szellemi hullától azzal a szent hittel, hogy az Úristen mindenki tettét számon tartja! S márainál van mit számon tartani!«
Van bizony. Bálványozzák bármennyire is, aki bármely művét elolvassa, meggyőződhet Benedek István igazságáról: Márai nem szerette Magyarországot, sőt általában senkit és semmit sem. Árad belőle a sznobizmus, a – Szabó Lőrinc találó megfogalmazásával – „saját gőgjébe vakult ’urbanitás’”. Ha valakinek netán mégsem volt elég Alföldi Márai-csokra, annak tudom ajánlani 1954 és 1956 között írt teljes Naplójának (Bp. 2010. Helikon Kiadó, 464 old.) három virágszálát:
1. „Károlyi szánalmas és jellemtelen kretén volt.” (357. old.) Kár, hogy a többi (nálánál valamivel nagyobb) „kretén”-ről (Kun (Kohn) Bélától Szakasits Árpádon át Rákosi (Rosenfeld) Mátyásig van azért néhány) valahogy ezúttal is megfeledkezett.
2. „Magyar irodalom: az emberi szellem egyik legtitkosabb tüneménye. Most, itt, Amerikában látom csak, milyen nagy volt!” (359. old.) Amerikában. Hát igen, kinek hol a hazája, ha van: amikor Budapesten arrivé, Amerikába vágyik, amikor ott tengődik, Pannóniát sírja vissza.
3. „Egyre inkább hiszem, hogy a keresztény világképet ugyanaz a zsidó szellemiség bomlasztja szét, amelynek sugalmazása kétezer év előtt alkotta.” (380. old.) Eszerint ha nincs zsidó „sugalmazás”, akkor kereszténység sincs!
Miként is vallott önmagáról a pályakezdő Ady? „Vergődöm az ellentétek közt, / De irányt nem lelek soha.” (Jobb nem vagyok) Ha nálánál jobban illet ez valakire, akkor Máraira.
Ifj.Tompó László – HunHír.Hu
