Alföldi Géza csaknem kimeríthetetlen kritikai tárházából Márai Sándor (1900-1989) rejtelmeivel kapcsolatos írásait kezdjük el ezennel közölni.

„A szép legendák és az érdekes pletykák halhatatlanok” – mondta Komlós Aladár, és ez különösen is igaz a Márai-életműre. Amíg ugyanis Szabó Dezső, gróf czegei Wass Albert vagy Tormay Cécile mindmáig nem tananyag, köszönhetően az urbánuspárti médiahatalomnak, addig Márai Sándor igen, noha aligha van ellentmondásosabb, egyenetlenebb írói életmű huszadik századi irodalmunkban, mint az övé. Sokan csak „Füves könyv”-e alapján (amely alighanem legkevésbé kifogásolható munkája) tisztelik, vagy élete végén a kommunizmusról vallott híres mondata miatt („ A kommunizmus megbukott, minden értelemben. De a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt.”), azonban kevesen ismerik naplóit, vagy Beke Albert irodalomtörténész két idevágó tanulmányát (Az emigráns Márai Sándor a magyarságról és önmagáról (Bp. 2003. Szenci Molnár Társaság), Márai Sándor a magyarságról és a zsidóságról (Bp. 2002. Szenci Molnár Társaság), pedig ha elolvassa őket valaki, alig hisz a szemének: lehetséges, hogy valaki a kommunizmusról és a zsidóságról homlokegyenest másként vélekedjen 1943-ban, mint 1946-ban?

Márai a bizonyíték arra, hogy bizony igen. Alföldi górcső alá vette sorskérdéseinkben való, egymásnak feltűnően gyakran ellentmondó állításait, igazolván (éppúgy, mint Zilahy Lajos és Szabó Pál esetében), hogy vannak, akik történelmi sorsfordulókon elbuknak, mert életelvükké válik az „erkölcsön kívüliség” (moral insanity).

A „Hídverők” 1950. április 10-i számában (23-24. old.) kezdte meg Alföldi Máraival való foglalkozását:

Márai Sándor

»Néhány hónap óta új szereplő jelent meg a Nemzeti Bizottmány és kapcsolt részei politikai színpadán: Márai Sándor. Egyre többször szólal meg, egyre többször nyilatkozik: ítél elevenek és holtak fölött, s az érdekelt, a nagy hirtelen „belészerelmesedett” sajtóódákat zeng a „legnagyobb magyar író zseni” politikai kiruccanásairól. Már külön hivatal kellene ahhoz, hogy a hirtelen történelmi alakká kinőtt Márai Sándor címeit, beosztásait, elnöki és egyéb pozícióit nyilvántartsa. Az egyik magyar lap legutóbb azt írta vele kapcsolatban, hogy „mikor a magyarságnak olyan értékei hányódnak külföldön, mint Nyirő József, vagy Márai Sándor, Milotayt említeni sem merem.”

Nem látszik érdektelennek, hogy kissé közelebbről megismerkedjünk ezzel a „nagy szellemmel”! Mivel pedig írót elsősorban írásművei jellemeznek s mutatnak be, egyenlőre foglalkozzunk minden kommentár nélkül Márai Sándor, a „nagy magyar író” az összeomlás után megjelent és Budapesten nagy sikert aratott Naplójával. A „remekművet” annak idején a sajtó mint az „író legkiemelkedőbb és legnagyobb művét” méltatta. A méltatásból a Nagy Ferenc-i kormány teljes sajtóapparátusa kivette a részét. Varga Béla, Nagy Ferenc & Comp. nem késtek megcsodálni a „nagy művet” – mely a „nagy író” állítólagos eredeti s a könyvben megadott időkben íródott naplója –, s elhalmozták Márait elismerésükkel és bámulatukkal. Hogy ebből a csodálkozásból senki ki ne maradjon, aki ezt a „nagyszerű” művet eredetben nem olvasta, átadjuk a mű néhány mondatát kellő és áhítatos megcsodálás végett a nagy nyilvánosságnak. Kérem, a csodálkozásnak semmi akadálya! Tessék csodálkozni! Hogy min? Azt, kérem, az olvasó maga döntse el. Idézek:

Márai Sándor nyilatkozik az írókról: „Ha visszagondolok az elmúlt tíz-tizenöt esztendő magyar „irodalmi életére”, oly utálat fojtogat, mely csakugyan megkönnyíti valamelyik elkövetkező pillanatban, hogy ne sajnáljam elhajítani ezt a rozzant töltőtollat. Amit Csortos [Gyula (1883-1945) – Ifj. T. L.] , a színész a „kóristák rémuralmának” nevezett, az irodalomban a féltehetségek, a nyavalyatörős firkászok szemérmetlen nyelvelése volt: oly megalázó, mintha egy elmegyógyintézet egyik osztályán irodalmi kávéházat rendeznének be s ott kellene élni. Ezek a „népiesek”, akik úgy ágáltak hiúságukban és sértődöttségükben, mint a kivénhedt színésznők, ezek az urbánusok, akik lexikális műveltséggel pótolták azt, ami tehetségükből és jellemükből hiányzott s mindenütt az igazi tehetség nagylelkűségének a hiánya… Óh, ez a förtelem! S ebben éltem, Uram, megértem, hogy megutáltad az egészet…” (301. old.)

„Ezek a hitvány firkászok, ezek a töltőtollas bérgyilkosok. Tehetséges is akadt köztük, s ezek bűne nagyobb s megbocsáthatatlanabb, mint a tehetségtelen kalandorok bűne, akik magyar nyelven mertek írni eleven és holt írókról e hónapokban, mikro az írott és kiejtett szó mögött karhatalom állott, készen lesújtani azokra, kiket e gyáva és aljas bérencek proskribáltak. Ezek sündörögnek majd elsőként a változás körül. De az írók hallgattak, veszélyesen éltek és hallgattak. Nem voltak hősök, nem, a hősieskedő handabandázást átengedték a konjunktúra gyanús, alkalmi lovagjainak”. (341. old.)

Néhány méltató szó Petőfiről: „A korabeli társadalom jogosan érezte a lángészben, a világirodalom egyik legnagyobb költőjében a hiú, gyönge, beteg lelkű és veszedelmesen önző embert. Ezek az önzők – természetesen – vérpadra is lépnek, ha így megvédhetik a hiúságukat. Ezt tette, akarva, akaratlanul Petőfi is, aki mint minden krakéler, igazában gyáva ember volt.” (86. old.)

Némi politika Sztójayról, akit könyvében „paralitikus hülyének” nevez: „Ez a rablógyilkos társaság, mely március 19-e után m. királyi kormánynak nevezte magát, lemondott. Mit csinálnak most ezek az emberek, azon túl, hogy a bőrüket mentik?” (341. old.) [Mit csinálnak? Meghalnak! – Bocsánat, ez nem kommentár, csak a leíró megjegyzése! – A. G.]

Márai Gömbös kormányalakításáról cikkben nyilatkozott és elismerőleg. Most? „Gömbös szobrát előbb bepiszkították, azután felrobbantották.” „Rossz szobor volt, szép nagy darab fehér márványból készült, melyet nemesebb célokra lehetett volna felhasználni. [Például szobrot készíteni belőle Márainak? – Leíró közbeszólása. – A. G.] Ez a szobor jelképezett mindent, ami Magyarországon az elmúlt 25 évben aljas volt, dagályos, kapzsi, hazugan sovén, lelkendezően és fenyegetően öntelt… A szobor most ledőlt és utolsókat rikolt és viszolyog a szellem, melyet ez a szobor jelképezett!” (427. old.)

Valamit a kereszténységről és Krisztusról: „Jézus alkotó volt. Művet alkotott. Műve néhány szerencsés mondás, szerencsésen megfogalmazott igazság. Mindenekfölött a forradalmi: „Az én országom nem e világból való.” Aki ezt hiszi, keresztény! De mikor lenézett a keresztről, ezt mondta anyjának, áriának: „Asszony, mi közöm hozzád!” Ez a mondat emberi vagy ördögi, a legőszintébb mondat a bibliában. S mindenestől mondhatta volna Dokah is, a perzsa ördög!” (455. old.) [Free Europe Commitée tagjai: Varga Béla, Közi-Horváth József, Gácsér Imre, … Márai Sándor! – A. G.]

Márai Sándor a középosztály írója nyilatkozik a középosztályról: „Nem hiszem, hogy bármiféle nemzeti szerencsétlenség nevelni tudja a középosztályt, melynek műveletlensége oly mély, mint a tenger!” (378. old.)

„De mit tanult a nemzet Trianonból? Semmit! Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt és utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség!” (187. old.)

„Szerényen csak annyit mondhatok, hogy a legszegényebb gyári munkás lelkében is több a nagylelkűség, emberi szolidaritás, mint egy jómódú parasztéban.” (441. old.) [Már hogy a felsorolásból a „kulák” se maradjon ki! – A. G.]

1944 októberében ezt írja Márai naplójába, keresztény íróhoz méltóan, kissé gyanúsan önigazolás színezettel s talpnyalással: „Akármi következik is, azokkal szemben, akik mindezt kitervezték és végrehajtották [a nemzeti ellenállást – A. G.], akik a magyarság becsületét e szörnytettekkel beszennyezték, nem kell a végén érzelmesnek lenni!” (450. old.)

1944. október 17-én ezt „jegyzi” naplójába Márai: „Az elmúlt hónapokban sokan azt hittük, hogy már a pokol fenekére értünk. [Sajnos, nem! Főleg Márai esetében sajnos! A leíró – A. G.] Két napja tudjuk, hogy a pokol fenekénél is van mélyebb szint. Mintha egy csapóajtó megnyílt volna, mintha még az eddiginél is mélyebb, bűzösebb gyehenna fogadna be!” (417. old.)

„Ha vége lesz ennek a háborúnak, a feladatok mérhetetlen sora vár reánk: el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államformát kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, amelynek nagy része már megszökött, reánk hagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világon, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert valamit!” (502. old.)

Csak úgy mellesleg: Márai Sándor középosztálybeli családból származik. Apja Goldschmidt, foglalkozásra először kassai, majd miskolci közjegyző. A középosztály írója, úgynevezett és kifejezetten „urbánus” író. Az úgynevezett Horthy-rezsim alatt lett ismert íróvá. Naplójának mottója: „Nem adni és nem kérni pardont soha!”
„Legyen neki az ő akarata szerint!”Ámen!«

Nem árt szembesítenünk az Alföldi egybegyűjtötte Márai-mondatokat Dr. Csávossy Leó (1896-1970) újságíró szintén a „Hídverők”- hasábjain publikált riportjával (1954/20. szám, 769-770. old.), amely – különösen is Szabó Dezső prófétai sorsának beteljesedése idézésével – ad döbbenetes körképet az akkori magyar valóságról:

»Naplómból

Budapest, 1946. május 3.

A Rákóczi téren felkerestem egy hírlapíró barátomat. A „felszabadulás” előtt baloldali újságoknak volt a munkatársa s így jelenleg is sikerült elhelyezkednie az egyik polgári színezetű napilapnál.

– Mondd, milyen most az újságírók helyzete? – kérdeztem nem csekély kíváncsisággal.

– Erről jobb nem beszélni! – válaszolta – mert elszorul az ember szíve. Gúzsba kötötték a szabad vélemény-nyilvánítási jogot… Csak azt lehet megírni, amit a kommunista kézben lévő MTI közöl a lapokkal… Százszázalékosan irányított a sajtó…. Hízelgés, talpnyalás. Állandóan a hazudozás, a mellébeszélés, a félrevezetés, a népámítás világrekordjait állítjuk fel…

– Irodalom?

– Semmi. Azt hiszem, nem is fog itt megjelenni komoly irodalmi értékű munka… Zilahy Lajos kommunista lapot főszerkeszt és Szviridov tábornokkal jár horgászni… Amikor „felszabadították” a tovarisok, azonnal írógörcsöt kapott… Hallom, olyan regényen dolgozik, amelyben a régi társadalmat viszi majd máglyára… Azt a rendszert, amelynek minden gyümölcsét teli szájjal habzsolta…. Látod, ennek a vörös bélésű Zilahynak az életfilozófiáját sem lehet megérteni. Benősült az előkelő főpolgármesteri családba, s a legteljesebb „burzsuj-jólé” szakadt rá… Amikor a királyi palotába járogatott, akkor jelent meg a „Két fogoly”. Amióta szovjet generálisokkal pezsgőzik: az egész ország fogoly… Ott van azután a Márai Sándor… Hogy lelkendezett Szentendrén „az új, boldog életért”, a közeledő szovjet megszállásért! Ma már neki is kezd a szőlő savanyú lenni… Érzi, hogy futóhomokra épített. Volt közvetlen kartársaid közül csak Dallos Sanyi kapott íróasztalt… A többiek vagy börtönben, vagy internálótáborban, vagy külföldön… Majdnem elfelejtettem megemlíteni Felkai Ferencet! A legjellemtelenebb szerep az ő nevéhez fűződik. Mint a szélsőjobboldali „Függetlenség” volt külpolitikai rovatvezetője minden bizalmi hírt, jelentést azonnal közölt Szakasits szoci elvtársával, aki azután a híranyagot a földalatti mozgalomhoz juttatta el… Felkait érdemeinek jutalmazására orosz ezredessé nevezték ki Sztalinék… A legvisszataszítóbb sajtó-brigantizmust kétségtelenül ő követte el, de vannak még néhányan, akik hasonlóan mélyre süllyedtek az aljasság mocsarában… Ezek szárnyaló fantáziával ültek rá az új ideológia vörös futószalagjára s a becsületes, tisztességes, lelkiismeretes zsurnalizmusnak csak a parodistái lettek…

– Mi van Herczeg Ferenccel?

– Példaadó jellemszilárdsággal küzd az áradat ellen. Már mindenfajta kísérlettel megkörnyékezték… Felajánlották neki az Újságírók Egyesületének elnökségét. Nem fogadta el!… Beválasztották a Sztalin-bizottságba. Lemondott róla!… Beosztották a Moszkvába repülő hódoló csoportba. Elhárította magától… Felkérték színdarab írására. Kijelentette, hogy egyelőre pihen: nincs témája… teljesen visszavonult és valósággal fumigálja az áldemokráciát…

– Mint az újságírók nesztora, biztonságban érzi magát. Hiszen már nyolcvanon túl van…

– Ezeknél a magas kor nem számít. Galicin herceget, a cárizmus utolsó miniszterelnökét 84 éves korában akasztatta fel Lenin.

– Egészen részletesen ismerem ennek a történetét, mert Galicin fia kollégám és jó barátom volt a Magyar Távirati Iroda szerkesztőségében.

– A nagy írók közül két tragikus áldozatot követelt az ostrom: Gulácsy Irén a Margit-rakparton az egyik bérház romjai alatt álmodik a Fekete vőlegényekről… Szabó Dezső pedig a József körút 22. [helyesen József körút 31/A. – Ifj. T. L.] számú ház pincéjében éhenhalt… Gyere ide az ablakhoz… Nézd… ott lent a téren… az orgonabokor tövében temették el ideiglenesen… Szegény Dezsőnek így jobb. Az ő örök háborgó ellenzékieskedése… bátor és egyenes szókimondása… minden erőszak elleni vad gyűlölete… a gorombaságig menő éles kritikái miatt már réges-rég az Andrássy út hatvanban kínvallatnák…

– Borzalmas rágondolni is: éhenhalt a legzseniálisabb magyar író. Te – mondottam – ha jól emlékszem, Vaszilij Vasziljevics Rozanovot, a fantáziadús orosz írót az éhség félelemérzete vitet a sírba. Halála előtt az utcán összeszedte a cigaretta- és szivarcsutkákat… Szabó Dezsőt, a nagy magyar szellemóriást maga az éhség emésztette el… Neki még szivarcsutka sem jutott…

– Amikor lefelé indultam az öt emeletes bérkaszárnya holdfénnyel világított lépcsősorán, emlékezetembe ötlött az utolsó beszélgetésem Szabó Dezsővel. A Nemzeti Színház előtt találkoztunk. Az orosz ék ekkor már elérte Vecsést. Afelől kérdeztem: Budapesten marad-e, vagy pedig a Dunántúlra költözik?

– Nem mozdulok sehová! – jelentette ki pattogóan kemény szavakkal –, mert a legkeserűbb emberi sors a számkivetetté… Nem veszek vándorbotot a kezembe. Ha az Isten azt a végzetet mérte ki rám, hogy meg kell halnom, akkor inkább pusztuljak el itt, a magyar fővárosban. „Szép” halott lesz belőlem – mondotta szabódezsői jellegzetes, valóságízű öngúnnyal – s kellemes pecsenyéje leszek a keselyűknek… De nem fontos! „Meg vagyon írva: e jelben győzni fogsz!” – és mellényzsebéből elővett egy kis ezüst feszületet… Tudod, kitől kaptam? A jezsuita rendházfőnöktől… Ez az egyetlen ékszerem… És a legbecsesebb emlékem… Pedig én kálvinista vagyok… De a szívem felett fogom hordani halálomig…

Amikor leértem a térre, az orgonabokrokról letörtem egy illatos lila ágat és ráhelyeztem Szabó Dezső árva sírhantjára. Egyszerű, ormótlan fejfáján a holdvilág fényében valami megcsillant… Megnéztem közelről. A kis ezüst feszület volt…

Vajon ott fent a mennyekben megírja-e legújabb korszakalkotó regényét: „Az elsodort Budapest”-et?…«

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu