„Monumentumot állítottam az idők kapujába és a jövő felé haladó magyar ki nem kerülheti azt.” Az 1879. június 10-én született Szabó Dezsőre emlékezünk e vallomásával, továbbá Várkonyi Nándor értékelésével és torokszorító verseinek egyikével.
Ha csak négy alkotása, „Az elsodort falu”, a „Csodálatos élet”, a „Feltámadás Makucskán” és az „Életeim” maradt volna hátra, alighanem akkor is igaz lenne mottóul idézett mondata. Kikerülhetetlen monumentumok, melyek egy rendszeralkotó magyar író gondolkodását talán minden más művénél jobban fémjelzik. Várkonyi Nándor találóan írta:
„Rendszerében, amelyet alkotott, nem az a legfontosabb, hogy változatlanul kiállja-e a megvalósítás próbatételét, hanem az, hogy az új honfoglalás szuggesztióját a puszta eszméből eleven hatóerővé tudta átvarázsolni. Nem a közösségi ember mintaképe volt, aki alulról ered el útjára, magával hozva a tömegsors élményeit s a hiányok és megoldások gyakorlatát, hanem teremtő szellem, aki ősibb, elemibb közösségben él a néppel, aki ugyanazon anyagból alkottatott, de akiben ez az anyag öntudatra ébred és fölismeri saját törvényeit. Mint teremtő szellemhez illik, az alkotó ösztönök, indulatok elemi erővel élnek benne, a megnyilvánulásuk is hasonló a természet jelenségeihez: olyanok, mint a napfény, a vihar, az árvíz, a tűzhányókitörés. Tulajdonképpen csak kétféle érzést ismert: a szeretetet és a gyűlöletet, s ezzel árasztotta el valaminő felsőbbrendű félistenként teremtményeit, a magyarságot. Józan bírálói romantikusnak bélyegzik, s valójában az is a javából: romantikus, mint a táltosok, titánok, demiurgoszok, a sárkánytestből és angyalarcból alkotott, ősrégi szörnyistenek, akik magukban hordozzák a természet ellentétes, de alkotó erőit. Ahogy a természet nem magyarázkodik, hanem csak megnyilatkozik az áldást hozó napfény, vagy a pusztító vihar, a termékeny eső, vagy a sorvasztó aszály, az árvíz, a földrengés alakjában, azaz ahogyan a természet revelálja önmagát, akként Szabó Dezső is csak revelált, megnyilatkozott zsenijének törvényei szerint. Ezért nem voltak tanítványai, akik eszméit tovább fejlesztették, rendszerré dolgozták volna ki, hanem csak hívei és rajongói. Mindig közvetlenül a közönséghez szólott, kocsmaszobákban, előadótermekben, válogatás nélkül mindenkihez, akit a véletlen, a kíváncsiság vagy a rajongás hozott oda. Folyóiratokba nem dolgozott, közös munkát nem vállalt senkivel, klikkek nem csoportosultak köréje, lapjait, röpiratait egymaga írta és maga adta ki. És mégis: senkinek sem volt oly nagy, közvetlen hatása, mint neki, mert mágikus erőket hordozott magfában, amelyekkel elbűvölte a tömegeket: a szeretet és a gyűlölet egyenlőképpen erős, elemi mágiáját sugározta magából. Bátran szólhatunk gyűlöletről is, egyéniségének és művészetének minden fogyatkozásáról, mert a mérték, amit reá alkalmaznunk kell, nem az átlagember arányaihoz szabott. Aki nagyon szeret, joga van gyűlölnie is. Szeretni csak a fajtáját és önmagát szerette, de gyűlölni azokat gyűlölte elsősorban, akiket a magyarságra ártalmasoknak tartott. Ez a gyűlölet tehát a szeretetnek egyik formája – bizonyára nem az evangéliumi szeretet, hanem a kentauré, a félig ember, félig állat-istené, aki varázstudományával gyógyít és orvosol, de patájával kígyókat tapos. Ezt az ősi, mitológiai erejű indulatot érezte meg benne a magyarság, s ezért gyűlt köréje bírálat nélkül, de tömegestül.” (Szabó Dezső Emlékkönyv. Szerkesztette Szőcs Zoltán. Bp. 1993. Szabó Dezső Emléktársaság, 95-96. old.)
Mindezek miatt szeretjük mindmáig, a magyar lét életművében kiteljesedő megmutatásaiért, lángoló lázadásaiért és olykor pusztító pörölycsapásaiért, vagy azért az Arany János-i sztoikus nyugalommal párosult humánumért, mely életalkonyán számvetésként még verseit is áthatotta, mint az „Este felé” címűt:
Ó, hagyjatok, hogy legyek én csak gyermek,
Kinek élet: föld, fa, fű, virág.
Akinek mesekönyv a nagy világ,
Akit nem űz sem gyűlölet, sem érdek,
Akinek a dolgok és titkok beszélnek,
Aki nem ás sem fedezéket, sem vermet.
Tudom: nagyon sokáig tévelyegtem:
Berontva millióknak életébe,
Akartam lenni akarat, hit, béke,
S formálni a végzetes emberarcot.
Fizettem érte irtózatos sarcot.
Tán a felejtést mégis megérdemlem.
Nem mozdított hatalom s szerzés vágya,
Csak szánalma az örök szenvedésnek,
Jajgatása az emberi ínségnek.
Tévedtem, mert nagyon, nagyon szerettem.
S hogy összecsaptak a habok felettem:
Tragédiámból nem volt senki kára.
Most hívnak a felkéklő messziségek,
Az örök anyag ezer változása.
A holdvilág nagy lélektágítása
Ezernyi apró öröme a kertnek
S a barna tűzhely, hol az élet-vertet
Meggyógyítja hűs írjával a béke.
Nincs hely számomra az embervilágban.
A látásuk: nem a szemem látása.
Az örökkévaló dolgok hívása
Nem üzenet a süket emberfülnek.
A lépteik sárba s vérbe merülnek…
Kivel lehetnék én itt rokonságban?
Ó, jöjj, falu, csendes otthon, mély kertem,
Vegyetek körül nagyszemű virágok!
Mozdulnak bennem nehéz zokogások…
Gyógyítsatok meg, mossátok meg lelkem,
Hogy a szörnyű embervadont felejtsem
S mindent, amit hittem, szerettem, mertem.
Idővé omlik bennem már a tér
És halk dalokká mozdulnak a dolgok.
Ó, hagyjatok, hogy hallgassam a boldog
Örök anyagnak tiszta muzsikáját!
Megérdemli Ég, Föld vigasztalását,
Ki már nem akar, nem vádol, nem kér.
Mérhetlen bölcső most az életem,
Világ-Anyám ringatja énekével,
S mint fáradt gyermek a szelíd estével:
Elnyúlok mohón, álom-éhesen.
Lehunyom két megijesztett szemem
S álomba hajló szóval rebegem:
Járjatok halkan…hagyjatok pihenni!
Ifj.Tompó László – HunHír.Hu
