Mécs László (1895-1978), a szelíd premontrei papköltő sokak ikonjává vált a két világháború között, az elszakított Felvidék – a magyar szellemet Hamvas Béla szerint formáló „öt géniusz” közül a harmadik – lelkiismeretévé, akit a nemzeti emigráció körében is tiszteltek, még ha – mint Alföldi Géza neki írt levele bizonyítja – olykor bírálatok is érték.

Mécs László a Nemzeti Diákszövetség márciusi ünnepén verset mond (1943)

Alföldi Géza Mécs Lászlónak a Boldog altorjai báró Apor Vilmos (1892-1945) győri püspök vértanúságára emlékező versét bírálta a Hídverők 1948. május 10-i számában (18-20. old.):

Őszinte levél Mécs Lászlóhoz

»Főtisztelendő Uram!
Kedves Barátom!

Mindég ünnep volt számomra, ha Mécs Lászlót olvashattam. Száz és száz példányban másoltam írógépen verseidet idekünt, amíg sokszorosításban meg nem jelentek, hogy betűéhes magyarokhoz eljuttassam. Ismerlek még abból az időből, amikor a cseh megszállás alatt is bátran kiálltál a magyarságodért, fehér papi ruhádban a reflektorok fénygyűrűje közepette, hogy lelket önts szomorú rabságban sínylődő testvéreidbe.

Most azonban, ne haragudj rám, mégis perbe szállok Veled! Nem haraggal, nem ellenségeskedéssel, nem is azért, hogy kioktassalak. Csak itt belül szorít valami s ezt úgy érzem, el kell, hogy mondjam: Az Iránytű-ben újra elolvastam A legutolsó magyar úr című versed a győri püspök úr haláláról. Hát szép ez a vers! Gyönyörű! Csak éppen egyik állítása az, ami írásra kényszerít. Az, hogy a legutolsó magyar úr!

Hát, kedves Barátom! ez valahogy merőben nem igaz! Ha megkísérlem átgondolni, hogy mit értesz Te „magyar úr” alatt, akkor arra a megállapításra kell jutnom, hogy Te egy a hazáért, a becsületért, mások javára életét szó nélkül feláldozni tudó lovagra gondolsz. A győri püspök úr valóban így tett. Ezért az úr kifejezés méltán megilleti. A „legutolsó” jelző azonban nemcsak nem igaz, hanem egyenesen súlyos kitétel az egész magyarsággal szemben!

A győri püspök urat személyesen ismertem, sőt éppen a szovjet csapatok bevonulása előtt beszéltem vele utoljára. Nem tudom, tudod-e, hogy akkor a győri püspök úr egyáltalában nem volt híve a hősies kiállásnak! Sőt!

Mindez azonban nem von le abból az emberi nagyságából és méltóságából, hogy mikor kellett, öntestével fedezte a magyar asszonyok becsületét! Ezért nemcsak csodálatot és tiszteletet érdemel, hanem emléktáblát s azt, hogy a magyarság hősei közé bevonuljon! De nem mint a legutolsó magyar úr! Hanem mint egy a sok százezer közül, akik hasonlóképpen a magyar becsületért, a hazáért ugyanilyen elszántsággal, névtelen pusztultak el a csatatereken, bitófákon, Budapest és a vidék ostroma alatt,a szovjet táborokban, anélkül azonban, hogy valaki is verset írt volna róluk, főleg oly szépet, mint Te írtál a püspök úrról!

Ő egyike volt azoknak, mint Te, aki „így gondoltam, de még sem így gondoltam!” Tragédiája magyar tragédia, hogy éppen azok pusztítják el, akiket megmentőnek várt. Halálában egy magyar úr Istenhez simult lelke teljesedett ki, de nem volt semmi esetre sem egy, az utóbbi évek történelmében páratlanul álló teljesítmény, még kevésbé az utolsó.

Ne feledkezz meg, kedves Barátom, azokról a magyarokról, akik a magyar becsület érdekében sokkal előbb, és jóval később, a mai napig is életüket áldozták napjainkban! Száz és százezer névtelen magyar honvéd volt olyan „úr” halálában, mint a győri püspök! Azért, mert rangot nem viseltek, lelküket ugyanaz az Isten lehelte életre, mint az övét, az életük számukra ugyanaz a kincs volt, nyilván, mint néki, s tőlük még Te sem tudod megtagadni, hogy igenis urak voltak! Magyar Urak!

Talán tudod, hogy Budapest védőinek javarésze 20, sőt 20 éven aluli fiatal magyar volt. Ezek a férfiak nemcsak a magyar becsületet védték, de millió és millió európai életét, millió és millió más asszony becsületét mentették meg. Az ő küzdelmük tette lehetővé, hogy ma még feltámadásról beszélhetünk. Ők is urak voltak, kedves Barátom, húszéves fejjel talpig férfiak!

Talán azt is tudod, hogy az összeomlás óta – leszámítva a közönséges bűnözőket, a hivatalos hatalmukkal becstelenül visszaélőket – teljesen ártatlanul mintegy száznegyvenezer magyart végeztek ki, s a Szovjetbe elhurcolt magyarok száma megközelíti az egymilliót! Gondolod, hogy ezek nem voltak és nem urak?

A megszállás alatt és óta több mint félmillió anya és lány esett gyalázatos merénylet áldozatául. Hát, kedves Barátom, az én szememben ezek a névtelen magyar mártír asszonyok is megették a hazával szemben annyira a kötelességük, meghozták áldozatuk, hogy nyugodtan nevezheted őket is uraknak! Meggyalázásuk glóriát von fejük köré, a mártírglóriát!

De a győri püspök úr csak egyszer állott a halállal szemben! Viszont ma is van pap odahaza, aki naponta, minden órában, minden percben bátran szembenéz a legborzalmasabb halállal, a nemzet és a krisztusi eszme védelmében! S nem a halál borzalmas, de szembenézni vele. S ez a férfi milliószor teszi ezt!

S talán Mindszenty hercegprímás úr nem lovag és nem az egyik legnagyobb magyar úr?

De igen! A legnagyobbak közé tartozik! Hiszed? Nem tudom, milyen körülmények között és hol éled, tengeted életed, meggyőződésem azonban, hogy megközelítőleg sem olyan állati nyomorban, mint tíz és tízezer magyar anya, apa és gyerek ebben a számkivetésben. Ezek nem adták még életüket a hazáért, talán vannak emberi gyarlóságaik, de abban, hogy a krisztusi eszmékhez való hűségüket a mai napig nem adták fel, ezek is urak!

Ismerek itt katolikus és református papokat, akik napi 20-30 kilométert gyalogolnak, hogy a szunnyadó magyar lelkekbe hitet és kitartást csepegtessenek. Lábukról foszlik a cipő, rongyosan járnak és éhesek. De kedves Barátom, ezek hősi kiállása is van olyan tett, mint költeményed hőséé! Nemcsak meghalni hőstett, de becsületesen élni is a mai világban!

S ha azt hinnéd, hogy ma nincs ezer és ezer magyar, idekünt és odahaza, aki a nemzet becsületéért és szabadságáért,a krisztusi tanokért nem gondolkodás nélkül áldozná fel életét, akkor tévedsz!

A magyarság gyászjelentése lenne, ha a versed megállapítása az „utolsó” jelzővel igaz lenne! Korai még, hogy a magyarság gyászjelentését megírjad!

S Te, aki ezer kínnal néztél szemben, ma is a magyarság jövőjéért harcolsz, Te nem számítod magad úrnak? Mert én Téged, igen! Te megteheted, hogy nem kívánod, de a magyarság számon tartja a tetteket, s ez a nép enned támaszát, lelki és szellemi vezetőjét látja!

Nagyon kérlek tehát, hogy változtass álláspontodon, s ne írj több verset a „legutolsó magyar úr”-ról! Hála Istennek, ettől még nagyon messze vagyunk! Még

él a magyar lélek, még él a hívő hit, él a tenni kész akarás, s a halált megvető elszántság!

Írj, dalolj, de ne a legutolsó magyar úrról, hanem segíts még száz és százezer ilyen magyar urat szavaid varázsával a tettek mezejére csalni! Ez a feladatod! Az utolsó magyar úr megéneklését hagyd más népek fiaira, mert hitem, hogy még a legutolsó, sőt éppen

a legutolsó magyar is fogalmaid szerinti igaz, harcos magyar úrként, lovagként fog elpusztulni mások védelmében!

Isten óvjon és vezéreljen, szeretettel köszönt igaz híved és barátod:

Alföldi Géza«

Levele kiegészítéseként, amolyan „ellen-vers”-ként Petőfi Kazinczy Gáborhoz írt verséből (1847) idézett:

„Miénk, miénk lesz majd a győzelem,
Mert jó az ügy, mely fölfegyverze minket.
Mert a jó ügynek végre győzni kell.
Az ellenségé még a hatalom,
Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de
Akik vagyunk, mind elszánt férfiak,
S ha ott a többség, itten az erő,
Mert a mi fegyverünk az élesebb,
Mert az igazság a mi fegyverünk!”

A levélben megbírált verset Mécs László Csornán írta 1945. július 23-án, „Báró Apor Vilmos emlékének”:

A kor nem kedvez már a Hősnek,
a legendából ismerősnek,
minden szint szürkeségbe rendel:
divatba jött a milliós
nyáj-ember és a sáska-ember,
a gépesített Dzsingisz kán.

És mégis szép a külön-álom
a névtelen tömeg halálon!
Hadd zengjen hát dicsfényt az ének
az országos nagy gyász felett
Győr város mártír püspökének,
ki magyar úr volt és lovag.

A nyáj-ember és sáska-ember
világpusztító küzdelemben
egymásra rontott kába-részeg
vad vértivornyán mindenütt,
s kicsiny hazám a világrészek
harcában eltiportatott.

Mit ezer évig építettünk,
szív-muzsikával szépítettünk,
könyvtárak, dómok, emberélet,
szabadság, női becsület,
bor, búza, jog: az ördögé lett
Győztes hadak prédájaként.

A győri püspök palotája
pincéiben szorongva, fájva
bujtak szüzek, anyák, apácák,
midőn a harc orkánja dúlt.
A püspök kint állt s védte házát
a Tízparancs tábláival.

Vér mámorával, beszeszelve
katonák jöttek, követelve
mit szemérmes száj szólni restell
– fején, mellén és vállain
lövést kapott s e hősi testtel
megvédte mégis szűzeit.

A négy lövés keresztalakja
testét-lelkét szentté avatja:
amíg egy ország romja füstölt,
a Tízparancs tábláival
így halt mártírhalált a püspök,
a legutolsó magyar úr.

Aligha szükséges Alföldi megrázó levelét és az iménti verset az Apor püspökkel 1945 nagypéntekjén történtek felidézésével kiegészíteni, tekintettel a hősi halála részleteit igen részletesen feldolgozó visszaemlékezésekre, így Közi-Horváth Józsefére (Apor püspök élete és halála. München, 1984. Apor Emlékbizottság-Danubia Nyomda), azt viszont hangsúlyoznunk kell, hogy Mécs László lelkiségét (amely kísértetiesen emlékeztet az önmagát „utolsó magyar”-nak valló Adyéra vagy a gróf Tisza István miniszterelnököt elsirató Reményik Sándoréra, miszerint „nem ád az Isten több ilyen magyart”) hívebben kifejezi az éppen a magyar nemzeti emigráció köreiben közkedvelt versei közül „A pisztrángok példája”:

A pisztrángoktól ezt tanultam:
sohasem úsznak ők az árral,
de mindig szembe, mindig hősként,
glédában és kicsit vadultan,
rugalmasan, ragyogva, frissen,
hol zuhatag fájdalma szisszen.

Őrült erőkkel szembeszállva,
föl a zokogó suhogókon,
szirtek között, vízesések
több méteres habzó haragján
föl, szárnyak nélkül, szinte szállva
szökdösnek, diadalt aratván.

A Forráshoz, hol még az Eszme
nincs elkeverve nyárspolgári
iszappal, hizlaló, tempótlan
nagy tunyasággal, hol kiveszne
hős ritmusuk! Ők az órmótlan,
titokzatos hegyekbe vágynak!

Amely pisztráng az árral úszik:
lehet boldog, hasa fehérjét
lehet, hogy parti nefelejcsek
kívánják, hogy csónakkal elérjék
s holdfény hullong rá, mint a tej-csepp,
de a Faj meghalt benne: hulla.

A hasukat boldogság-nappal
süttethetik a renegátok,
magyar júdások, árral-úszók:
a nevük hulla, létük átok!
Ó, pisztráng-lelkű Pajtás, előre
a Forrás-álmú hegytetőkre!

Mécs László sem úszott az árral, akkor sem, ha szenvedéseit Mindszentyéhez nem hasonlíthatjuk. 1946-ban az „Egy finn leányka képe”című, a szovjet-finn háborúban hősiesen harcoló finn katonákat köszöntő verse miatt a „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek II. számú jegyzéké”-re került két kötete (Forgószínpad (1940), Összes versei (1941)), 1953-ban pedig „többszörös röpiratok terjesztése” vádjával tízévi börtönbüntetésre ítélték. 1956-ban szabadult, 1957-től folytathatta papi működését.

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu