Mint a fal, melyből lassan hull a kő,
Mert nem tartja malter, szívós, meszes,
Úgy hull a lelkem lassan szerteszét,
Mert nem mondhatom többé, hogy szeress.

Évről-évre kopnak a kövek,
Belepi lassan inda, gaz, moha,
Már messze két szemed barnasága,
S nagyon elhalkult múltunk szép szava.

Szállnak az évek és a rács marad,
Ráncos az arcom, a hajam fehér.
Hiába minden, tél már a tavasz.

A rács marad, a durva szó harap,
Szalma az ágy, fekete a kenyér,
De hittem egyszer, hogy Te megmaradsz!

2.

De hittem egykor, hogy Te megmaradsz,
Keserves – mégis könnyű volt a rács,
Édes a kenyér bármily savanyú,
Hittem, hogy eljő a feltámadás.

Tíz évig hittem, hogy Te megmaradsz –
Évek suhantak az ablak alatt –
Vígan jártam a börtön udvarát,
Emléked minden csúfságot takart.

Mert hittem egykor, hogy Te megvársz,
Ha elmúlt a nyár, együtt lesz telünk,
És borongtam halott árnyakon.

Azt hittem egykoron, hogy te megvársz,
Havas utakon dalolva megyünk,
Míg téli nap ragyog gyönge válladon.

3.

Míg téli nap ragyog gyönge válladon,
S szikrázó fényben áll a Gargaló,
Lila színben a távoli hegyek;
Mindent belepett az éjjel a hó.

S este a hold sarlója éles,
Mint régi képeken Betlehem fölött,
Úgy megyünk csendben, ketten egymás mellett,
Mint három királyok nagy hegyek között.

Szép volt az álom, s miénk volt az élet,
Mely azóta lassan ködbe szállt,
De hittük, hogy örökké úgy marad.

Azóta látom azt a régi képet,
Mely olyan, mint az elhullott virág,
Eltaposva rút paták alatt.

4.

Eltaposva rút paták alatt,
Mégis éltem, mert írtad: vársz reám,
És úgy néztél a rács mögül, ahogyan
Sohasem nézett rám az anyám.

Egész világ volt nékem a börtön,
Felettem szállt a végtelen idő,
Nem bántott már fájdalom, gyalázat, –
De a szomszédban ott a temető.

A Rém is ott állt zárkám ajtajában,
Mikor elhangzott a bíró szava,
S felsírtál féltőn, mint sebzett madár.

Akkor még hittem a Máriában,
Mert olyan volt arcod fehér hava,
Hogy megdöbbent tőle maga a halál.

5.

Hogy megdöbbent tőle maga a halál,
S nem volt ereje, hogy gyilkos legyen,
A rémület szétfoszlott lassan,
Mint hajnali köd messzi tengeren.

Úgy ment el tőlem akkor negyvenhatban,
Látva két szemed barna csillagát,
Mintha sohasem jönne vissza értem,
Azóta nem láttam többé a halált.

Szürke madárként szálltak az évek,
Nem nőtt a távolság kettőnk között,
S nem volt már gyötrő a börtönök fala.

Te voltál az élet minden reménye,
S úgy szálltál lelkem tengere fölött,
Mint Peer Gyntben Solvejg fájó dala.

6.

Mint Peer Gyntben Solvejg fájó dala,
Olyan volt nékem minden leveled,
Kék messzeségből nyújtottad felém
Akkor már fogyó nagy hűségedet.

Aztán láttam, hogy mások az utak,
Mint ahogy az útverők akarják,
Rejtett ösvények válnak országúttá,
S lombtalan állnak a varjú ülte fák.

Oh láttam itt bent férfiakat sírni,
Mert elveszett a végső szalmaszál,
Ami a család volt, asszony és remény.

Halálukat nem lehet leírni,
Kóválygó lelkük kopár partjánál
Már csak gazt terem a régi televény.