Sorozatom befejezéseként az Ómagyar Mária-siralomtól Trianonon át napjainkig ívelő magyarság- és istenes versek legújabb gyűjteményét ajánlom.

Sorozatom befejezéseként az Ómagyar Mária-siralomtól Trianonon át napjainkig ívelő létfolytonosságunk legújabb lírai gyűjteményét ajánlom (A magyarokhoz. Szerkesztette Medvigy Endre. Második javított és bővített kiadás. Bp. 2004. Felsőmagyarország Kiadó-Kiskapu Kiadó).

A Bertha Zoltán és Bíró Zoltán irodalomtörténész lektorálta, közel hatszáz oldalas válogatásnak a líránkat az Ómagyar Mária-siralomtól Oláh Gáborig felölelő része a sorozatunkban ismertetett antológiáink szerkesztésmódját követi, miközben számos eddig elföldelt versgyöngyöt is kiás (Lancsics Bonifác: Ének a Boldogságos Szűzről, Forrófalvi Névtelen: Fohász (Csángó himnusz), Gyulai Pál: Pókainé, Komjáthy Jenő: Magyar, Oláh Gábor: Fölfeszített nemzet), ugyanakkor keresztmetszetet nyújt a „pannon táj” szülte, szétszabdaltságunk ellenére is mindmáig szellemi egységet hordozó magyarság-líráról, külön bemutatva a Duna-Tisza tája, a Partium és Erdély, a moldvai magyarság, a Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és a nyugati magyarság alig ismert nemzeti költészetét.

Bertha Zoltán így ajánlotta a gyűjteményt (584. old.): „A kötet egy olyan széles horizontú, tágas kultúr- és irodalomtörténeti övezeteket bejáró, feltáró szöveggyűjtemény, amely a több mint ezer éves Kárpát-medencei keresztény magyar létfolytonosság igaz és hű sorstükrének felmutatását, spirituális demonstrációját tűzi ki céljául. A nemzeti közösség legmélyebb-autentikusabb vágyai, felismerései, szándékai fakadnak fel a közzétett művekben, és azok a lehető legváltozatosabb regisztereken hangzanak fel: a keresztény vallási hagyomány transzcendentális ősélményeivel töltekező hitvalló imádság, himnusz, óda, segélykérő könyörgés, lamentáció, vagy az archaikus-mitologikus folklórtradíciókban is gyökerező sirató, fohász, ballada, liturgikus népének, bűnvalló konfesszió és a többi mű formájában, tónusában.”

Ünneprontásul csak annyit: kár, hogy a kötet utolsó, a nyugati magyarság sorsköltészetét bemutatni hivatott fejezetben nem kapott helyet Alföldi Géza, Marschalkó Lajos, miként Wass Albert is tágabb teret kaphatott volna benne. Ezt leszámítva valóban kitűnő kézikönyv minden magyar versszeretőnek. Ajánlásul álljon itt közülük kettő, Lakatos Istvántól és Vári Fábián Lászlótól.

Lakatos István (1927-2002) Psalmus Hungaricus-a méltán egészíti ki Dsida Jenő versét.

Amott a pusztán kerekedni látok
hollósötét szárnyon viharvilágot;
hazám, imádott hazám, te áldott,
nagy szerelmemben hozzád kiáltok.

Sötétből néha felriadva érzem,
belőled, általad, érted kell élnem,
érted kell lennem kínokra készen,
egyaránt örömem, tűrnöm szenvedésem.

Széles e világon nincs hely számomra,
nincs otthon más földön boldogságomra,
sem haza más tájon nagy bánatomra,
életemet ki meggyújtád, te légy, ki eloltja.
Csapkodnak szörnyű szerelmi lángok,
lángzivatarban deréig állok,
nagy szerelmemben hozzád kiáltok,
reggel, délben, este szavadra várok.

Mert nem tudok szebbet, mint magyarnak lenni,
gyötrelmesebbet, mint téged szeretni,
gyönyörűbbet, iszonyúbbat, mint számot vetni,
hogy kívüled, nélküled nincs számomra semmi.

Szeretlek, ahogy csak ember bírja szívvel,
meghalnék érted, munkám mellől hívj el,
próbálj ki engem, könyvedbe írj fel,
hogy essem, ha zuhan sorsod, szálljak, ha ível.

Tanyák, falvak, városok, melyeket szerettem,
bizonyítsátok ezt az én szerelmem,
visszhangozzátok minden szivekben,
őrizzétek meg, valljatok mellettem.

Én fellegestől tanuim, ti bércek,
és emberekkel boldogságos rétek,
és boldogságot hajtó százszorszépek,
nézzetek rám, letérdelek hálát adni néktek.

Köszönöm, hogy engedtetek születnem magyarnak,
neveltetek, sújtottatok, hogy az is maradjak,
hogy végül is megmondtátok mindig, merre tartsak?
s megőriztetek, amivé válnom kellett, annak.

Mert, óh, hazám, folyóid, kik mint vérerek kéken
végigcsörgedeznek holdfényes vidéken,
s erdőid, kik mintegy futni látszanak a szélben,
s kövér holdad, csillagaid a tündöklő égen:

Szeretem, szeretem! S a föld kerekségén
nincs tehozzád tartozó, mit ne szeretnék én,
ez táplál, ez éltet, ez öl meg a végén,
de öljön csak, azután is szépséged dicsérném.

Lecsapott rám e szerelem – feldúlt
e saját magára éhes fájdalom – rám hullt
ez az életnél-halálnál nehezebb kín – felgyúlt
minden érzelem szivemben, talpra állt, megindult,

úgy, hogy már sokszor inkább kérve-kérem,
ne hagyj engemet hamura elégnem,
megemésztődnöm szerelmed tüzében,
összezsugorodnom lángodtól egészen.

De oltalmazz, védelmezz, hogy veled lévén,
bátrabb, izmosabb legyek szerelmed révén,
hogy magányom fellegormán fogvacogva, félvén,
ne álljak mindig magam szurdokok éjén.

Taníts meg hozzád úgy hűséges lennem,
igazat szóljon mindig a nyelvem,
jó és rossz bennem egymásnak ellen:
káprázatok, örvény ne szédítsen engem.

Nagy szerelmemben hozzád kiáltok,
hazám, ne fogjon balvégzet, átok,
szörnyű viszályok ne kapjanak tápot:
földedben a szabadság hajtson virágot.

Kívánok békét, nem béketűrést,
a becsületnek több megbecsűlést,
hogy ne fájdalommal járjon a hűség
– szülőföldem, drágám –, legyen gyönyörűség.

Sok ellenségemnek, azoknak pediglen
add vissza az eszét, mely nekik nincsen,
nekem meg adj még több erőt, hogy el ne veszítsem,
az ő ostobaságuktól tisztán megőrizzem.

Hej, mert sokan vannak, nyomomban loholnak,
ajkamon csak vendég a mosoly maholnap,
űznek, kénytetnének, hogy meghajoljak,
nem szerelmed súlyától: múló divatoknak.

Üss szét köztük, ne légy kegyelmes irántok,
nagy szerelmemben hozzád kiáltok,
felindulásomban fújok, zihálok,
mázsás terhemmel fel-alá járok.

De kivallom így is, nálad, előttem, nincs szebb,
őrizlek a szívemben, legféltettebb kincset,
visellek halálomig, hozzám nőtt bilincset,
méltatlan gyermekedet hát szelíden tekintsed.

Hogy hulltam, halódtam? bitangul kallódtam?
a rám bízott talentomnak rossz gazdája voltam?
Azonban rólad rosszat sose szóltam,
Irántad való hűségben nem fogyatkoztam.
Emelj hát szívedre engem elzuhantat,
oldd meg a nyelvem, amely most hallgat,
szemem, fülem nyisd meg, hogy lássak, halljak,
lökj meg, ne gubbasszak, mint fán a varjak:

hanem teljek lelkig örömmel, hittel,
együtt növekedjem reményeiddel,
hogy úgy álljak itten, megtettem, amit kell,
hazám, hozzád folyamodom, te ítélj felettem.

Kortárs kárpátaljai költőnk, Vári Fábián László alábbi költeményének (Ady alkonya) első két strófája Illés Lajos megzenésítéséből, a „Cantus Hungaricus” ciklusból ismert leginkább:

Elhagy az árnyam, elmegyek,
Csillag sincs velem.
E homályt át nem ütheti,
Megpihen szemem.
Sorsomhoz szabott síri ágy
A felnégyelt haza,
Testemnek tüzét csillapítsd,
Tisza és Duna.

Az alkony bíborszínre vált,
Hitem erősítem.
A Pokol az, mely így üzen,
Nem az Úristen.
Kegyetlen szél kerekedik
Holnap ilyenkor,
Kidőlt serlegből elfolyik
Az úrasztali bor.

Ím, most e vers is meggyötör,
Alig létezem.
Áldani készül, s visszahull
Ölembe kezem.
Írhatta volna magyarul
Akárki fia,
Parancsba kapván, hogy házát
El kell hagynia.

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu