Múlt századunk egyik legkitűnőbb magyar publicistája, a mindenkori ország- és világhódítókat példátlan bátorsággal lemeztelenítő Marschalkó Lajos (1903-1968) németországi emigrációja során fogant megrázó költeményei közül mutatunk most be egy eddig ismeretlent.

Életmű-gondozója, Dobszay Károly már korábban is közölte számos verskéziratát (Front, 2007. december-2008. január, 12-13. old.), és jóvoltából most is előkerült egy eddig ismeretlen verse az 1940-es évek végéről. Íme:

Március sugára! Hívlak és idézlek.
Hová temetkeztél bilincstörő lélek?
Segesvári síkra? Vagy meszesgödörbe?
Háborús bűnösként dobtak összetörve?
Megfagytál a szívben? Vagy Szibériában?
Börtönödnek rácsát rázod mindhiába?
Elbujdostál onnan, hol a Haza börtön?
Március sugára! Jelenj meg a földön.

Itt vagyok és élek! Nékem nincs koporsó.
Eszme vagyok, lélek, sereget toborzó.
Engem nem öl börtön, sem bitó, sem árok.
Magyarok, ma mégsem ismerek reátok.
Pusztában bujdosók átokverte népe,
Mért térdeltek gonosz bálványok elébe?
Mért vársz Haza helyett jólét adó kincset?
Magyar! Miért tört el egyenes gerinced?

Mikor ágyú dörgött, mikor vérünk csorgott,
Férfi, asszony, gyermek vállalta a sorsot
Doni hóviharban, légó-pince mélyén
Haltunk, hogy a népünk szabad legyen, éljen.
Utolsó töltényig, utolsó csepp vérig,
Vagy bitón emeljük fejünket az égig!
Most, mikor könny csordul, börtönzár csikordul,
Testvérem, pajtásom, most állsz ki a sorbul?

Hol vagy magyar népem? Szentek és bolondok,
Ki kopott mentéből levágta a gombot,
Kardot kovácsolt a csorbult kasza végből,
Szabadság csillagát lehozta az égből.
Aranyat, vért dobott áldozat-oltárra
S kék egekig dörgött ágyúi zsoltára.
Ki vörös sipkában álltál büszke harcot,
Mért szégyelled ma a vérbeborult arcod?

Most, mikor véredből janicsárt nevelnek,
Magyar imádságot tud-e még a gyermek?
Ezer év hőseit szülted e világra
S ma fiad nem mondja: Édesanyám, drága.
Megbicsaklik nyelve, hanyatlik kis karja,
Cowboy-ruhát hordoz Árpád új magyarja.
S most, mikor a néped kergetik halálba,
Nem tanítod fiad Petőfi dalára?

Magyar liliomszál, holnapi menyasszony,
Van-e ifjú, aki álmodon virrasszon?
Ki halállal táncol – nagy vitézi bálon,
Dien-Bien-Phunál – ma nem leányálom.
Rongyos a ruhája, lágerlakó árva,
Nincsen úri rangja, robotol a gyárban,
Nincsen palotája s mert a keze kérges,
Gazdag idegenhez kivánkozol férjhez!

Neked szebb a fajtád eladott nászéjje,
Fehér liliomszál – mért nem állsz melléje?
S mind-mind, kikre ráhullt az idegen égbolt,
Miért tagadjátok meg, ami nagy volt, szép volt?
Kassát és Kolozsvárt mi szereztük vissza,
Buda romhalmaza a mi vérünket issza,
Mi álltunk a Donnál véres vas-orkánba,
Isten generálist követte a gárda,
Jézus volt e népnek választott vezére
Most áruló Káint emeltek helyébe?

Március vagyok én! Szabadság köszöntő,
Sereget állító, bálványokat döntő.
Hontalanok fénye s idegen kenyéren
Új Mózesként hívlak: térj meg árva népem!
Gyáván hunyászkodva ne sirasd a veszted.
Büszkén vigyed, vállald a magyar keresztet;
Hőst és mártír bűnét, megtagadott eszméd!
S Magyarország akkor nem volt, hanem – lesz még!

Március sugára, oda ragyog rája,
Fénybe gyúl vértanúk s szentek glóriája,
Olyan kemény lesz, mint hősök tiszta lelke.
Pannónia kertje rózsával lesz telve,
Keresztet formálunk vasrácsból oltárra,
Együtt zeng Esztergom, Debrecen zsoltára
S új szabad Hazádba – ha megállsz keményen –
Március igéri: – Hazaviszlek népem!

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu