Alighanem igazuk van azoknak, akik szerint a mainál minden urbánus fölény ellenére is jobb volt az Aczél-korszak művelődéspolitikája, amit sorozattémánk szempontjából hűen tükröz a „Hét évszázad magyar versei” c. négy kötetes antológia (Bp. 1978. Szépirodalmi Könyvkiadó), míg 1989 óta csupán néhány elszánt könyvkiadó foglalkozott a korábban mellőzött nemzeti költészet kiadásával.
A „Hét évszázad magyar versei” minden egyenetlensége és foghíjassága ellenére is kitűnő kézikönyve költészettörténetünknek, különösen is első kötete, amely régi magyar irodalmunkról ad keresztmetszetet, válogatva ősi lelkiségünk kifejezéseként klasszikus balladákból, szerelmi dalokból, mulatónótákból, keservekből, bujdosó énekekből, betyárdalokból, rabénekekből, pásztor-, béres- és munkásdalokból, ’48-as és katonadalokból, továbbá Janus Pannoniustól (Csezmiczei János), XVI. századi (Balassa/Balassi Bálint, Bornemisza Péter, Gergei Albert, Kecskeméti Vég Mihály, Szkhárosi Horvát András, Tinódi Sebestyén), XVII. századi (Balogh Zsigmond, Beniczky Péter, Debreceni S. Márton, Eszterházy Pál, Gyöngyösi István, Koháry István, Kőszeghy Pál, Listi László, Miskolci Csulyak István, Nyéki Vörös Mátyás, Petrőczy Kata Szidónia, Pécseli Király Imre, Radvánszky János, Rimay János, Szenci Molnár Albert, Szentpáli Ferenc, Zrínyi Miklós,) és XVIII. századi szerzőktől (Amade Antal és László, Faludi Ferenc, Orczy Lőrinc, Ráday Gedeon és Pál stb.). Nyilván szembetűnő, mennyire kevéssé ismert szerzők is szerepelnek a névsorban, akik lényegesen nagyobb teret kaptak benne, mint korábbi antológiáinkban, cáfolva ezzel Szabó Dezső véleményét, miszerint „a Csokonai előtti irodalom nagyon kevés kivétellel (Balassi, Pázmány, Szenci zsoltárai, Zrínyi prózai művei, Mikes, Gyöngyösi, a kuruc költészet) csak mint politikai és kultúrtörténeti visszhangok érdekelheti a kuriozitások bogarászait. Nyelvileg: legtöbbször idegen nyelvből áttördelt fülkínzások, nemzeti szellem szempontjából: üres nemzetközi sablonok szolgai fordításai vagy utánzata, esztétikai szempontból: negatív hatók: olvasási undorral szaturálják az idegeket (ezt olyan írja, aki valóságos bélyeggyűjtő szenvedéllyel bogarászott évekig a régibb irodalomban), pedagógiai téren operálni velök a fiatal szellem lelketlen kasztrálását jelenti.” (A magyar Káosz. 25. old.)
Szabó Dezső nem állt egyedül álláspontjával: hasonlóképpen vélekedett Anonymus, aki krónikája előszavában egyenesen úgy fogalmazott, hogy műve megírásakor nem érdekelte a parasztok „csacska beszéde”, sőt még Kölcsey Ferenc és Arany János is hajlamos volt alábecsülni régi irodalmunkat. Régi irodalmunk egészének elfogulatlan értékelésére csak a huszadik század első harmadában került sor, amikor is Ipolyi Arnold és Kálmány Lajos nyomdokain járva végre fény derült sok elfeledett értékre. Féja Géza ösztönzésére főleg Eckhardt Sándor, Horváth János és tanítványaik valóban „bélyeggyűjtő szenvedéllyel” kerestek és találtak kéziratos énekeskönyveket, kódexeket (például gyakran énekeskönyvek papírlapokból préselt táblájából kerültek elő eladdig ismeretlen versek, volt, hogy még Balassa Bálinttól is!). Rétegfeltáró munkájuk révén nyilván sokak álla leesett, amikor kiderült, hogy bizony már XV. századi szókincsünkkel, Európában egyedülálló módon, képesek voltunk a teljes Szentírás magyarítására.
A négy testes kötetben költészetünk klasszikus alkotásainak zöme az első kettőben található, a maradék kettőn ellenben erősen érezhető a korszellem (pl. a „romániai magyar költők” között hiába keressük Dsida Jenőt), mégis rengeteg értéket megőrzött.
1989-ben, sokak meglepetésére, testes antológia jelent meg Benedek István válogatásában „a hazaszeretet versei”-ből (Rendületlenül. Bp. Officina Nova), amelyben már helyet kapott számos addig teljesen elhallgatott költőink is (mint Sajó Sándor), ugyanakkor sajnálatos, hogy a kötetben szereplő, a közölt költők világát megvilágítani hivatott kortörténeti fejezetekben Benedek Elek unokája a Budenz József és a Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál-kettős meghatározta finnugor szemlélet elfogadását ajánlotta, az azt megkérdőjelezők kötelezővé vált megbélyegzésével.
Elhallgatott huszadik századi nemzeti költészetünkből emigráns nemzettestvéreink viszont, még ha olykor csak minimális példányszámban is, adtak ki kifogástalan válogatásokat a kommunizmus idején. A legendás hírű Trianoni Almanach (Szerkesztette Marschalkó Lajos. München, 1960. Hídfő-Mikes Kelemen Kör. Hasonmása: Bp. 2004. Gede Testvérek Bt. ) érdemel leginkább figyelmet közülük, amely történelmi-politikai helyzetértékeléseket, visszaemlékezéseket (olyanoktól, mint Fiala Ferenc, Málnási Ödön, Süli József, Újlaki Miklós, Vágó Pál,) éppúgy tartalmaz, mint Alföldi Géza, Hajas István, Liszt Nándor, Mester János, Mécs László, Reményik Sándor, Wass Albert, Zilahy Farnos Eszter, számos versét, sőt Szabó Dezsőtől is egyet (Ars Poetica).
A későbbi antológiák közül talán a legritkább a Sydney-i és a többi emigráns Trianon Társaság gondozásában megjelent, Boros Béla szerkesztette, Hajdu Gábor, Dr. Orosz Márta és Totth Jenő lektorálta, a közismert antibolsevista emlékiratíró, Gábor Áron elő- és Boros Béla utószavával mindössze 500 számozott példányban 1998-ban megjelent Trianon Antológia, amely Végvári/Reményik Sándor sorsverseiből 34-et, Babits 1989-ig megcenzúrázott köteteiből kimaradt versei közül négyet (Erdély, Csonka-Magyarország, Hazám, Áldás a magyarra), Juhász Gyulától 3-at, Móra Lászlótól, Sajó Sándortól, Sértő Kálmántól, Totth Jenőtől, Wass Albettől 2-őt közölt, továbbá egyet-egyet Andróczky Lászlónétól, Áprily Lajostól, Bobula Idától, Csákváry Zoltántól, Dsida Jenőtől, Fáy Ferenctől, Hajas Istvántól, Horváth Bélától, Kannás Alajostól, Lendvai Istvántól, Liszt Nándortól, Marton Páltól, Mécs Lászlótól, Oláh Gábortól, Ruttkay Arnoldtól, Sinka Istvántól, Timon Tibortól, Tompa Lászlótól, Vargha Gyulától, és a végén természetesen Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna „Hitvallás”-át, végül hazafias dalokat (köztük, igazi ritkaságként, a Délvidéki Indulót, a MOVE (Magyar Országos Véderő Egyesület) Indulót).
Emigráns nemzeti költőink közül Alföldi Géza, Fáy Ferenc, Flórián Tibor és Kannás Alajos életművének legjavából ugyanakkor hézagpótló válogatás is készült (Hazátlanul. Dobszay Károly, Gyöngyös Imre és Zas Lóránt baráti ajánlásával. Pomáz, 2005. Kráter Műhely Egyesület). A válogatás alapszempontjául Alföldi Géza négysorosa szolgált („Magyarnak lenni!”):
Magyarnak lenni: nem a szó,
a név, az ősök, az élet,
magyarrá csak a szív tesz
és a lélek!
Jellemző irodalomkritikai életünk elégtelenségére, hogy még „nemzeti” körökben is milyen hallgatás kísérte ezt a kiváló kötetet. Tekintettel arra, hogy továbbra is kapható, álljon itt belőle mind a négy költőtől ízelítőül egy-egy vers.
Alföldi Géza (1908-1991) Csak a gyökér kitartson! („A Fa névtelen gyökereinek ajánlom” alcímmel, 14-15. old.) c. költeményét Kiss Ferenc színművész 1944. októberében szavalta nyilvánosan, ami nyolc éves börtönbüntetésének kiszabásához döntően hozzájárult:
Kinn a szőlőnkben, emlékezem rája
deszkakunyhónk előtt állott
öregapám diófája.
Ha vihar támadt – szőlőkötözéskor –
dörgött az ég, csattant a villám,
füstölt az úton a felpaskolt por,
ahogy végigverte a dörgő esőostor,
bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
miként robognak a felhők az égen.
Nagyapám a fát leste.
Vajon elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
a szél a gallyakat csomósan tépte,
hullott a zöld dió áldott termése,
mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
de győzte a vihart öregapám konok,
törzsekopott diófája.
Csak a gyökér kitartson!…
Még ma is hallom,
motyogott nagyapám –
Nem lesz baj gyerekek!
Dió lehullhat,
új tavasszal terem az ág újat,
ág is nőt a letépett helyére,
de ha a gyökér nem bír nőni tovább,
a diófának, kisunokám, vége!
Most is vihar, szél tépi, rázza,
de állja a vihart Árpád vezér
ezer éves, öreg diófája.
Kárpátokról az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
tapadnak a földre, hogy termés legyen
az örök magyar szőlőhegyeken,
hogy élni tudjon dió, levél, ágak:
Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának
Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
Letörhet száz ág, ezer nő helyére,
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson!
A gyökér: kitartson!
Fáy Ferenc (1921-1981) vallomása mindmáig lüktet és zsigereinkbe hatol (Tiborc új éneke, 93-94. old.):
Bánk-bán, Nagy Úr, a porba hulltam.
Néped vagyok, a föld, a mag,
az ős-gyökér. Uram, ne engedj!
Fajtád széthull, nem lesz több gyermek,
nem lesz család. — A renyhe had
húsunkat marja. Nézd az arcot,
téphetnek erről még le sarcot!?
Cafatként lóg a két kezem.
Nagy Úr, ki tart ekét a földnek?
Nézz rám, nem bírom, összetörtek!
Nincs házam, földem, éhezem.
Az asszonyom halálra marták,
a lányom, Bánk, ma megvetett,
fekély piszkítja tiszta arcát.
Vedd el, döfd át az életet!
Tiporj, rúgj szét s én nem kiáltok,
számról nem hallasz vádpanaszt!
Uram, Tiborc kér, régi híved,
döfd át kardoddal ezt a szívet,
hiszen mit ér egy rongy paraszt!?
Mit ér, ha teste roncs, s fekélyes
erők rohasztják ő nevét?
Pusztulj paraszt ! Bánk is ma gyáva,
rettegve bújik önmagába,
s nézi, hogy tépik nemzetét.
Föl hát Nagy Úr, hagyj itt a porba!
Pár óra még ez átkozott
paraszti élet. Vár a pompa,
indulj, temesd hited a borba,
Ottó is várja asszonyod!
Add át neki, hisz csókra szomjas,
hadd tépje szét meráni ordas,
hisz magyar csók kell, és neked
meglesz, Nagy Úr, szintén a béred,
olasz ringyó kívánja véred!
S vidd hát, vidd hát az élted!
S hogy széthullunk mi rongy parasztok,
a nép — hogy lassan elveszünk —
ne szóljon szád panaszt ott,
Uram, trágyának jók leszünk!
Bocsáss Uram, szolgád ma gyenge,
bocsáss a szóért s én megyek!
Vár még a nádas tiszta csendje,
erdők vadonja, zord hegyek…
Megbújok ott, de majd ha kürtöd
bosszúját zúgják új szelek,
előlépünk kaszás Tiborcok,
— hazátlan, rongy paraszti sorsok —
és küzdünk, harcolunk veled.
Addig, Nagy Úr, az ég veled!
Flórián Tibor (1908-1986) üzenete a mikesi sorsvállalásról vall (Bölcsőmtől síromig, 146. old.):
Egy vagyok a néppel, s egy a földdel,
bölcsőmtől síromig velük élek.
Nézem a vetés és a fű, hogy zöldell,
vihartól és villámtól sem félek.
Apám halott, most apám a zord paraszt,
anyám a föld, a rozs, árpa, búza,
óvnak, hogy nőjek minden nap egy araszt,
Kezem az igát most velük húzza.
Egy velük a hazám, és egy a testem,
s a titok, melyre ezer éve lestem.
Ha felnövök, velük növök égig.
Szívemben, mint szellemek, ki-be járnak,
ha írok, mind a versem mögé állnak.
Életem a sírig ők kísérik.
Kannás Alajos (1926-1999) Válaszút szülöttjének, Wass Albertnek állít emléket – „sírvers helyett” (Kitaszított, 212. old.):
A hamvától még meg lehet tagadni
a Kastélyparkban csendes nyughelyet
de mégis él mustármagként az ki
egy életen át harcolt szenvedett…
Marosvécs Várkert kitaszított urna
a kőasztal körül nőtt Helikon
s egy nemzedék a múltból nem tanulva
elfelejti hogy nem vész el a nyom…
Mert él a lélek és a holtnak árnya
megtagadva is rávetül a mára
s zsoltárként zúgnak örökszép szavak
A gyáváknak harminc ezüstje nem nyer
mert győz a vers ha Ember volt az Ember
A víz szalad a kő marad… marad.
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu
