A valaha „Magyarország tanítómestere”-ként méltán tisztelt püspök elfeledett írása hajszálpontos látlelet a mindmáig kísértő marxizmusról és arról, hogy a mindenkori „orosz-zsidójárás” mennyire nem „a magyar népnek életjelensége”.
„A marxizmus csődje a tények világánál” címmel jelent meg alábbi elemzése a Huszár Károly (1882-1941) miniszterelnök szerkesztette, 1945-ben rögtön „A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek I. sz. jegyzéké”-re felvett történelmi tanulmánykötetben (A proletárdiktatúra Magyarországon. A bolsevista rémuralom hiteles története. Bp. 1920. Ujságüzem Könyvkiadó és Nyomdai Rt. 212-219. old.), amelyben a 133 nap történéseinek minden részletére kiterjedő elemzések olvashatók, mégpedig Bódy Tivadar polgármesteré (Minő kárt okozott Budapestnek a bolsevizmus?), Faragó Miksa, az Osztrák-Magyar Bank ellenőréé (A szovjet pénzügyei), Fábián Béla királyi törvényszéki bíróé (A bolseviki világpropaganda módszerei, eszközei és eredményei), Fenyő Miksa, a Magyar Gyárosok Országos Szövetsége ügyvezető igazgatójáé (Az ipar szocializálása), Huszár Károlyé (A bolsevizmus világveszedelem, A bolsevizmus kultúrpolitikája), Kakucsi Liebner János pápai kamarásé (A kommunista egyházüldözés Magyarországon), Báró Korányi Frigyes pénzügyminiszteré (A kommün pénzügyi mérlege), Kovalóczy Rezső ipar- és kereskedelmi kamarai titkáré (A magyar kereskedelem a bolsevizmus alatt), Kun Andor, az „Otthon Újságíró Egyesület” alelnökéé (A bolsevista sajtó), Lorx Viktor vezérkari ezredesé (A hadsereg szétzüllesztése és a vörös hadsereg), Németh József miniszteri tanácsosé (A bolsevizmus pusztításai Magyarország mezőgazdaságában), Pekár Gyula író-államtitkáré (A bolsevisták rémtettei), Pethő Sándor újságíróé, történészé (Bolseviki arcok), Praznovszky Iván rendkívüli követé, meghatalmazott miniszteré (A bolsevizmus külpolitikája),
Szabó László egyetemi magántanáré (A III. Internacionálé külpolitikája és a bolsevizmus nemzetközi propagandája), Székács Aladár közigazgatási bíróé (Lázadás a jogrend ellen), Szőllőssy Oszkár igazságügyminiszteri osztálytanácsosé (Gonosztevők a diktatúrában),
Túri Béla atyáé, nemzetgyűlési képviselőé (Az út a bolsevizmus felé).
Ezen, még nemzetgyűlési képviselőként, történelmi-bölcseleti alapon megírt briliáns elemzése az említett tanulmányköteten kívül sokáig nem látott nyomdafestéket, így – a Prohászka-köteteken kívüli elérhetősége következtében – nem került bele a Schütz Antal szerkesztette, összegyűjtött munkáit tartalmazó, 25 kötetes életmű-sorozatba (Bp. 1927. Szent István-Társulat), a Kajetán Endre válogatta, 18 írást tartalmazó kötetbe (Kultúra és terror. Második bővített kiadás. Bp. 2000. Szenci Molnár Társaság, utószó: Szíj Rezső), az Ifj. Tompó László összeállította, 30 írást tartalmazó gyűjteménybe (Az én antiszemitizmusom. Összegyűjtött zsidó tárgyú írásai és beszédei Bosnyák Zoltán tanulmányával. Bp. 2003. Gede Testvérek Bt.) sem, ellenben közölte a Front 2008. december-2009. januári, mára azonban csaknem hozzáférhetetlen száma (22-24. old.), amiért most közreadjuk. Íme:
„Magyarország egy év alatt két forradalmat élt és szenvedett át: az egyikben még a nemzeti függetlenség vágya izzott: a másik azonban már mindent tagadott, ami nemzeti s történeti volt s egy teljesen új ideológiával akarta felborítani a politikai, társadalmi s gazdasági helyzetet. Ez az ideológia a marxizmus melegágyából való volt, itt nálunk szökött gazba s a maga teljes valóságában – mondjuk – képtelenségében mutatta be magát a rendszert is, melyet a doktrinerek fejelnek és foltoznak, de melyeknek igazságát s életre valóságát csak a praktikusok tüntethetik föl. Mert a filozófiákat is az élet rostálja s a nagy szólamok tartalmát azok megtestesülése mutatja be. A gondolatoknak az a megtestesülése, mely a marxista elveket Magyarországon léptette a történetbe, csak képtelenségeket, hóbortokat, őrületet produkált, s rettenetes leromlással s szenvedéssel cáfolta meg folyton hirdetett életrevalóságukat.
Ez az egész tatárjárás, azaz hogy orosz-zsidójárás nem a magyar népnek életjelensége, hanem származásra, nemzetiségre, erkölcsi felfogásra, érzületre nézve teljesen idegen elemek erőszakoskodása volt – magyar földön bár, magyar nyelven, de nem magyarul, hanem teljesen idegenül s a magyar keresztény népnek teljesen érthetetlenül. Az ország népe ezt az egész történést úgy nézte s bámulta, mint ahogy nézne s bámulna egy beduin cirkuszt, mely a marhavásártéren ütné fel sátorát, s bemutatná vágtatásait, vagy ahogy nézne s bámulna egy Tarnopolból Palesztinába kivándorló lengyel-zsidó karavánt, mely a faluvégen állapodnék meg, s ott főzne s tisztálkodnék. Mi köze neki a beduinokhoz s tarnopoliakhoz, ha magyarul beszélnének is? Már most ahogyan idegen vándorcsapatok vonulhatnak végig az országon, úgy mászhatják meg idegen eszmék is a közéletet – árthatnak is, mint a nyívek, de vérünkké nem válnak.
Ez a teljes idegenség illusztrálja legjobban a marxisták éretlenségét s a valósággal való kapcsolatuknak hiányát is, mert hiszen fejlődést, történeti fejlődést vallanak mindenek elvéül s forrásául, s mégis oly földön s oly népben akarnak filozófiájuknak testet adni, mely ideológiájuktól oly messze esik, mint Makó Jeruzsálemtől. A hisztorikus materializmus e részben teljesen antihisztorikusnak mutatta be magát.
De materializmusával is ellenkezésbe jutott, mert ezt a világfordulatot ránk ugyancsak nem az anyag, nem a munka s a termelés, hanem a filozófiai szisztéma hozta, tehát a szellem s a lélek. A szellem s lélek ugyanis oly sajátságos valaki vagy valami, hogy ha materialista szisztémák álarcában jár is, azért mégis elpusztulhatatlanul az, ami t. i. lélek, szellem. A materializmust is lélek és szellem, tehát az antimaterialista valóság csinálja.
Ezt tapasztaltuk meg a „magyar” marxizmus betoppanásánál. A történelmi materializmus, a marxizmus filozófiája tagadja a szellemet s az emberi lelket, a vágyak, az ösztönök, a világnézetek fatális, önálló járását: tagadja azt a szuverén, felülről sugárzó hatalmat, mely hat, alkot, konstruál: de a szellem s a lélek azért mégis lépten-nyomon előbújik s fittyet hány a homlokukat ráncoló filozófoknak: eléjük pattan s bemutatkozik: „én vagyok a hisztorikus materializmus spiritusza, alakító lelke, s ha a materializmus palliumában járok is, de mindig lélek, szellem s önálló hatalom vagyok. Hogy is akarnátok a kereszténységet, a középkor világát, a reneszánszt s a reformációt, a felvilágosodást s a janzenizmust, no meg a proletárdiktatúrát szellem s lélek, világnézetek, vágyak s remények kavarodása s ütközése nélkül, ezeknek önálló, a termeléstől független nyomása nélkül magyarázni? Azok a történeti jelenségek a kereszténységből, majd meg a racionalizmusból s naturalizmusból valók, a marxizmus s a bolsevizmus pedig a materializmusból, no meg a zsidó szellemből valók. A filozófok pedig arra valók, hogy a dolgokat majd így, majd úgy lássák s filozófiai szisztémákon át nézzék a világot. Nekik a szisztéma aztán több mint valóság s a hegeli mondást, mely szerint „ein berliner Witz ist mehr wert als eine schöne Gegend”, így módosítják: „ein philosophiser Witz ist mehr wert als die Wirklichkeit”.
Igen, a „Witz”, a szellem kísért a filozófiákban. A marxisták is vele ingerkednek: egyrészt tagadják, másrészt mindenütt azt szuttyongatják, élesztgetik, tűzbe-lángba szítogatják: ők hozzák a tüzet, vagyis saját lelküket, mellyel felgyújtják az elégedetlenség föltorlódott lim-lomját.
Így volt ez Magyarországon is. Elégedetlenségből itt is van elég: vannak új kegyetlen gazdasági fordulatok és ki nem elégített szükségletek: vannak nagy vagyonok és sok telhetetlenség, van kapitalista termelés szociális érzék nélkül: van sok iram, roham, őrület megfelelő rendezés és szervezés nélkül: ez van s ennek nem szabadna lennie. Erre a sok ki nem egyenlített, vad, anarchikus tusakodásra a történeti materializmus azt fogja rá, hogy ennek így kell lennie, s hogy ez oly szükségserű s kikerülhetetlen, mint egy megindított vegytani folyamat. Pedig dehogy is kellene annak így lennie, ahogy van, ha annak az eltagadott szellemnek nem volna része benne. Ezé az oroszlánrész! Oroszlánrésze van abban, amit kapitalizmusnak s oroszlánrésze abban, amit proletárdiktatúrának hívnak. Az anyag, a termelés nem teszi: azt a kapitalista s ugyancsak a kommunista, bolseviki szellem teszi. A kapitalizmus lehet a termelés szükséges etapja, de minden egyéb, az, hogy hogyan zsarol és szív vért, az, ahogyan a nagy vagyonok elnyomják a kisebbeket s a gyárak a műhelyeket, az, ahogyan a milliomosok tönkreteszik az élő milliókat s a tengődő életet: az már nem gazdasági technika, hanem önzés, kegyetlenség, igazságtalanság, pénzszomj, neveletlenség és rosszakarat. Ez az akarat nem a kapitalizmus szekeréhez kötött s hátul cammogó állat, hanem elöljáró, szaglászó véreb – hatalom, mely lappang az emberiségben s időnként jelentkezik, felhasználja a társadalmi készületlenséget, visszaél a gazdasági helyzettel, elnyomja a gyengéket s lóvá teszi a liberális ideológiák által megbűvölt népeket.
Aki aztán bírja, az marja. Igen, de ez nem társadalmi törvény, hanem ellenkezőleg társadalmi rendetlenség, mellyel szemben áll a lelkiismeret, a Tízparancsolat, a kormányférfiúi belátás s ezeket nem a parasztlázadások s a munkás-atrocitások hívják életbe s állítják a történelembe. Hogy a kapitalizmus oly borzasztó pusztításokat végzett, hogy emberi érzést s isteni törvényt nem ismert, azt a klasszikusoknak nevezett, de voltaképpen oktalan, egyoldalú nemzetgazdászati nézeteknek köszönjük, melyek az önzés diktatúráját kiáltották ki vezető hatalomnak. Hogy a modern termelésben a pénz s a profit az egyedüli intéző hatalom, azt nem hozza magával semminemű termelési mód, hanem azt a zsidó szellem, a Mammon-imádás tette uralkodóvá. Ezzel nem azt mondom, hogy a körülmények nem szítják föl a szenvedélyeket: de nem szabad az egész csúnya ösztönösséget s mohóságot, a bűnt s a kegyetlenséget egyszerűen ártatlan fejődési funkciónak deklarálni: az nem fejlődési funkció, hanem mindig készen álló s könnyen gazba növő emberi dölyf és ostobaság, önzés és gonoszság.
Ez nőtt gazba nálunk is a proletárdiktatúrában. A történeti fejlődéshez annak más köze sincs, mint az, hogy megtörtént: de azt nem történeti szükségességek, hanem vérrel s élettel játszó, minden szentet és nagyot blazírtan kockáztató budapesti intellektuellek s azután felfogadott gonosztevők csinálták. Volt Magyarországon elégedetlenség – hol nincs? Volt sok hazugság s valótlanság – máshol is van. Nemzetinek mondott, rossz politikát folytattunk, azt is megengedem: nagy mulasztásokat követtünk el a földreform, a falu, a népélet körül: az is igaz: át nem hidaltunk nagy rianásokat, melyek a rendiség korából hasították szét a nemzeti egységet: szent igaz. De hát e történelmi szituációnak a történelmi materializmus szerint talán bizony a szocializálás, a kommunizálás, a termelő szövetkezetek komédiába illő pazarlása, az ostoba rendeletek özöne, mindennek adósságba, majd éhhalálba fulladása lett volna fejlődéstörténeti következménye?! A vidék, az ország csak megrémült szemlélője volt a budapesti zsidó hepciáskodásnak s tűrte, mert fegyvertelenül állt, a csürhe uralmát.
Lehet-e ezt az őrületet egyáltalában munkával, emberi iparkodással, fejlődéssel összeköttetésbe hozni? Ha a históriai materializmus szerint a politikai forradalom szükséges piros folt is a hegeli-darwini filozófia ködmönén, azért a szubsztrátumot mégis csak a tényleges magyar állapotoknak kellene nyújtaniok: nos, elhiszi azt valaki, hogy a magyar gyáripar oly fejlődési fokot ért el s a magyar mezőgazdaság annyira haladt, hogy a szocializálást, a kommunizálást, a marxi társadalmi termelést itt a fejlődés logikája pattantotta ki? Nem, mindebből itt semmi sem volt meg: de hisz nem is a hisztorikus materializmus csinálja a világot, az csak magyarázza. Csinálni, az nehéz: magyarázni pedig könnyű: ehhez csak szociológiai zsargon s világpolgári koponya kell. Aki magyaráz, az eszmékből indul ki: míg ellenben, aki valamit csinál, annak a földről, alulról kell kiindulnia: ha pedig nem alulról, hanem felülről indulna ki s akarna világot csinálni, az csak olyasvalamit állíthatna létbe, amilyen a proletárdiktatúrának szocializmusa volt. Megvolna a háztető, a Marxizmus, s építene alája házat, alaplerakás nélkül. Ez az a modern bolond, aki nemcsak hogy alap nélkül, hanem felülről lefelé épít.
Ezt historikus materializmusnak hívják, mely amily kevéssé historikus, oly oktalanul mondható materializmusnak: mert hiszen folyton kész ideákból, apriorista tételekből, axiomákból s elvekből indulnak ki, azokból fércelődik össze: azok szerint szabdalják, ütik, lökik, fűtik a világot s magyarázzák a népélet, a termelési igények, a szociális erők valóságait. Rátukmálják a szisztémát a nemzetgazdasági életre s ahol nem illik rá, ott a revolúció s a vörös-szőr ember kalapácsütéseivel segítenek rajta.
Vegyük ezek után szemügyre a fejlődésnek, a világ-elváltozás e törtető mozdonyának fődugattyúját, az osztályharcot s kérdezzük, hogyan vált az be nálunk?
A marxista ideológia az érdekközösségből s az érdekképviseletből valami oly specifikumot alakított s azt úgy hiposztatálta, akár csak egy skolasztikus entitást, melyben titokzatos erők fészkelődnek. Szerintük az osztályharc hordoz minden haladást, az osztályharc talál ki minden reformot: belátása csak neki van: szociális érzéket s kötelességtudást csak az fejleszt – az, az a csodálatos „ens”. Akik nem nyomorognak s nem keseregnek, s következőleg nem harcolnak, azoknak se szívük, se érzékük, se jóakaratuk. Társadalmi érzék nincs is: csak osztályérzék van. Ez „ens”-nek vére is van, s az proletárvér: mert csak proletárvér ontásából fakad áldás: csak abban forrhat szeretet. A jólét s a fejődés is csak e vér áldozataiból fakad, s a világboldogulás kizárólag e vér díja. – Eszerint nagy gondolatoknak előharcosai nem lehetnek voltaképpen mások, mint csak proletárok: a többi, ha van is, az emberiség történetében nem számít. Azért Magyarországon is talán csak Dózsa György s egy-két proletár vagy legalább lélekben proletár, csinált történelmet, míg ellenben Szent István, Szent László, Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, a jobbágyság felszabadítói, a zsidó recepció megszavazói, a nemesi kiváltságok eltörlői nem csináltak történelmet. – No, csak hogy végre ránk hasadt megint a nap s a népköztársasági zsidók és szocialisták, a bolsevikiek s rablóbandáik hozzáfoghattak a magyar történelem csinálásához!
Az bizonyos, hogy Magyarországnak az a teljes leromlása ezen banditák osztályharca nélkül nem esik meg. Az is igaz, hogy ez osztályharc vért ontott s egy társadalmi osztályt, a legelmaradottabbat ültette a nemzet nyakára, hogy szabadjára bocsátotta zsarnoki szenvedélyeit, hogy belegázolt mindenbe, szabadságba, vallásba, lelkiismeretbe, hogy eltört otthont, oltárt, hogy bepiszkított lelket, ifjúságot, erkölcsöt. Az osztályharc ezen kívül az embercsordát kanászostorral kezelte, s felhajtotta szakszervezetekbe s politikai pártba a „szabad” elvtársakat. Aki nem így gondolkozott, annak levette a fejét: a többi gyanúsnak pedig ezt a szolgálatot ez év augusztusára [1920 – Ifj. T. L..] ígérte. Hiába volt s van osztályharc s osztálytársadalom, akkor az itt volt s az ránk uszította a kloakákat s reánk uszított a nemcsak vérebeit, de patkányait, is, akik mindent megmásztak, mindent kikezdtek és elrondítottak.
De hol az a filozóf, ha még marxista is volna, aki ezt világfejlesztésnek nézné, s nem látná rajta a tömegőrület s a buta durvaság s komiszság mindem jellegét?! Természetesen, kik e piszok áram zsilipjeinél álnak s azokat kényük-kedvük szerint emlegetik, azok „européerek”-nek s tiszta kézelőjű s gallérú gentlemanek-nek akarnak számíttatni: de volt-e bennük mákszemnyi tisztesség s emberszeretet, mikor dölyfös „nagy tudású” voltukban, s kegyetlen s egyoldalú doktrinerségükben nem átallottak mindent az úgynevezett osztályharc martalékául odadobni s az országot romok alá temetni?
Ha az osztályharcot ideológiai kosztümjéből kivetkőztetjük, bontott hajú, piszkos fúria toppan elénk s oly megőrülttel állunk szemközt, melynek nyomában pusztulás s társadalmi romlás jár. E végletektől távol járt a magyar gazdasági világ, mert a vidék s a kis városok munkás népe, a földmunkások s földbirtokosok egymásra való utaltságukban, egyes ütközések s sztrájk dacára, ily romboló szembeállásra sohasem kerültek volna. Azon kívül a munkamegosztás elvénél fogva még a mi nagyipari életünkben is oly jól szituált munkás rétegek keletkeztek, hogy gazdaságilag a polgári osztály sok csoportjánál jobban álltak s azért osztályharcra, mely világot fordítson ki, nem gondoltak. Ez a harc tehát csak a Landlereknek s a Kúnfiaknak s egyéb galíciai elv- és fajtársaiknak kellett: ők hozták magatartásukkal s folytonos lármás izgatásukkal azt a vészt Magyarország nyakára, melyet ily ősi, magyar hangzású nevek, mint Pogány-Schwartz, Landler, Hamburger, Dirnfeld Izidor, Weisz Samu, Klein, Szamuely jeleznek, örök szégyenére a magyar történelemnek.
De kövessük még tovább a marxista ideológiát. A vezető gondolat, mely az osztályharc mögött fészkelődik, megint egy ideológiai csinálmány, a társadalmi termelés. A társadalmi termelés az minden szocialista gondolkozásnak és osztályharcnak célja és koronája.
Ezt Marx megfogalmazta s mindenféle dialektikával kicsiszolta: de kihagyta belőle a pszichét, az embert. Megvan a fogalom, de vajon lehetséges-e a megvalósulása, azt a fogalmazás nem garantálja: mert hiszen itt minden az emberi pszichikai föltételeken fordul. Mit használ a kommunizmus, a társadalmi termelés ideája, ha elvonatkozik a természettől s az emberi lélektől, a munkakedvtől, a munka s a szorgalom ingereitől? Mit használ az absztrakt fogalom, mely szép s nemes lehet, de mely az emberi társadalomba bele nem állítható? Ez aggályok a doktrínéreket nem feszélyezték: a teória kívánja a társadalmi termelést, tehát legyen!
S lett! De hogyan? Tán a fejlődés révén lett részünk benne, mely preparálta volna a társadalmi termelés útjait? Dehogy: hol tartunk mi úgy termelés, mint munkás pártszervezetek tekintetében Anglia és észak-Amerika mögött. Ott a fejlődés a társadalmi termeléstől messze van még s a pártok alig hiszik, hogy azt máról holnapra megvalósítani lehetne. Németország s Franciaország ipara is összehasonlíthatatlanul fejlettebb, mint a mienk s ezek pártvezetőségeiktől tanulnak a mi epigonjaink, de a németek s franciák is távol látják még a társadalmi termelés korszakát. S így hát Magyarország s Oroszország, ez a két agrárállam lett a marxista ideálok megvalósításának színtere. Talán azért, hogy ezen a kopott fél-Balkánon lássa a világ a marxizmus kézzelfogható hiányosságát s belső ellentmondásait – no meg megtapasztalja illojális magatartását. Mert ha párthívei a filozófiai marxizmus utópiáinál maradnak, mely a társadalmi fejlődés immanens erejénél s mondvacsinált törvényeinél fogva várja a társadalmi termelés órájának ütését, az ellen persze nem lett volna kifogásunk: csakhogy az ilyen, jövő századokra kiállított váltókkal s ábrándokkal nem lehet összetartani a munkásságot, az reális, fogható előnyöket kíván s azokat is minél előbb. Az utópiákat tehát meg kellett fejelni, a hegeli dialektikát szegre kellett akasztani s a lassú fejlődés tempóját nem hogy gyorsítani, de egy lökéssel a célba kellett zökkenteni. A marxizmust így szegre akasztották s a forradalmat gyújtották ki, melyről hitték, hogy az marxizmus nélkül is megcsinálja a maga dolgát. Ebből az egész történésből a világ okulására csak azt az erkölcsi tanulságot vonhatjuk le, hogy a filozófiai marxizmus az internacionálé számára jó étvágygerjesztőnek, stimuláns gondolat-labdacsnak bizonyult, de a világ megértésére, no meg éppen megfejelésére nem volt alkalmas. Ezt a megfejelést egyáltalában nem filozófok, hanem egyoldalú túlzók s agitátorok végzik.
Ezt megcsinálták nálunk is, de rossz eredménnyel, mert az osztályharcnak ilyen elmélete s annak a kommunizmusban való kirobbanása oly visszahatást szült az értelmesebb munkásságban, hogy az frontot változtatva, másfelé keresi majd programjának méltányos megvalósulását.
S végül még valamit a marxizmusról s annak lelket s karaktert, tehát a tulajdonképpeni kultúrát teremtő s fejlesztő képességéről.
Minden filozófiának kritériuma az etika: abban virágzik ki s abban mondja ki önmagáról az ítéletet. – Csak az idealizmus lehet konstruktív, mert neki vannak örök céljai, vannak változhatatlan elvei s a relativitáson túl emelkedő igazságai. Amely filozófiában ez elemek hiányzanak, az adhat értelmileg mozgékony civilizációt s nevelhet ily embereket: de az életnek igazi értékeket nem adhat s még azt a garanciát sem adhatja, hogy az élet s a fejlődés a fölfelé, a jobb s a nemesebb felé való irányt követi-e, mert ideális végokok nélkül ez sehogy sincs biztosítva. De hogyan bízhatnók akkor magunkat a fejlődésre s a historikus materializmusra, ha nem bizonyos előttünk, hogy általa jobb s nemesebb emberekké lehetünk?!
De hagyjuk a filozofálást s tekintsük meg ismét a filozófiát illusztráló kommunista nevelést s embernemesítést s karakteralakítást! Bizonyára sehol sem kompromittálta magát a marxizmus annyira, mint a nevelés és kultúra terén, ahol a saját, eszménytelen képére s hasonlatosságára formálhatta az embereket. A forradalom tekintélyt nem ismert s így pedagógiáját ez elv nélkül, jobban mondva, ez elv ellen kellett az ifjúságon megpróbálnia. Elrendelték a diákdirektóriumok megalakítását s a bizalmi rendszert, s ezzel a hatalmat s vezetést voltaképpen a diákok kezébe csúsztatták. Ezek ellenőriztek, kritizáltak, kifogásoltak s terrorizáltak: a szájasoké lett a világ s a vakmerőség, hanyagság s fegyelmezetlenség gazba nőtt. A proletár világnézetet, a durvaságot s tiszteletlenséget az ifjúságba is átültették: a vallásoktatást eltörölték, a történelmet kiforgatták, „nemi” s mindenféle egyéb fölvilágosítással lázba s lázadásba kergették az éretlen ifjúságot. A lélekrontást annyira vitték s az általános rendetlenséget is annyira fokozták, hogy művüktől maguk is megijedtek s az általános fegyelmetlenségnek ha nem is elvi, legalább gyakorlati gátakat iparkodtak emelni.
Ugyanez az egyoldalú s a lelket s a természetet nem ismerő orientáció s ugyanez a nevetséges gyűlölet minden ellen, ami nem Marxra s Engelsre vezet vissza, jellemzi a kommunista s marxista kultúrmunkát az egész vonalon. Az ember csak azon csodálkozik, hogy hogyan fér ennyi önbizalom s ennyi hozzá nem értés e világreformátorokba. Ők mindenhez értenek s mindent jobban tudnak, mint Arisztotelésztől Kantig a világ bölcsei – ezek a szegény denevérek az idealizmus sötétségében! Náluk az idealizmusnak nyomára ugyancsak nem akadunk sehol, s azért a közönségben is az önfegyelem, a tisztesség, a munkaszeretet, a köz iránti érzék napról napra fogyott, s tanúságot tehettünk a Foerster-i kijelentés mély igazságáról, hogy „sociale Organisation setzt organisirte Charaktere voraus”. Ahol karaktereket nem formálnak, ott a társadalmi szervezkedés is kútba esik. Bele is esett s ki nem húzhatják azt.
Bátran kijelenthetem, hogy nagyképűsködő filozófiát, amilyen a marxizmus, ritkán ért még oly megsemmisítő s megszégyenítő cáfolat, mint amilyet a tények nagy argumentumaival a magyar bolsevizmus szolgáltatott.”
Prohászka történelemmagyarázata megerősíti egyik korabeli tisztelőjének igazságát (Dr. Lotz Antal: A nemzetnevelő Prohászka. Bp. é. n. Budapesti Tanügyi Hivatásrend Központi Elnöksége, 24. old.), miszerint „ha valaki a magyar nemzet számára a magasba vezető utat megtalálta, az Prohászka volt. Magaslati embernek szokta magát nevezni s írásain és egész titáni egyéniségén a magaslatok világa érezhető. A rónához szokott magyarnak a szemhatárát ő tágította ki s mint a nemzet nagy turistavezetője, a ’magasságok felé’ kalauzolta, oda, ahol az ’élő vizek forrása’ fakad. Ezekről a fölséges csúcsokról mutatta meg nekünk a ’Civitas Dei’-t, a körülöttünk és bennünk uralkodó Istenországot. Mily hálásaknak kell lennünk, hogy a Mindenható nekünk, maroknyi magyaroknak adta Prohászkát. Nagy dicsőség számunkra, hogy bár származásában és nevében nem volt magyar, de ez az áldott föld és népe, főképp pedig szelleme és szíve színmagyarrá, totus hungarus-szá tette. A Zrínyiek és Petőfiek halhatatlan géniusza szárnyalt benne.”
Ifj.Tompó László – HunHír.Hu
