Mi sem jellemzőbb a mindenkori „urbánus fölény”-re, mint hogy az előző részben idézett Kodolányi-szövegekből a kiemelt sorok „szerkesztői gondosságból” kimaradtak a kötetnek az író Kádár-korszakbeli életmű-sorozatában 36 800 példányszámban megjelent, az antikváriumokat és könyvtárakat az eredeti kiadással szemben mindmáig elborító változatából (Bp. 1965. Magvető Könyvkiadó), miközben belekerültek világnézetétől, jellemétől idegen gondolatok.

Például az 1940-es alapkiadást számos helyen a Magvető cenzora – aczéli parancsra, ahogy akkor mondták, „magasabb szempontból” – hol megnyirbálta, hol megtoldotta. Mind a régi (1. köt. 85. old.), mind az új változatban (94. old.) olvassuk:

„Hogy hány zsidó van a faluban, nem tudjuk. De imaházuk, iskolájuk van. Igy meglehetős számmal kell lenniök. Hozzánk az iskolába elég kevesen járnak. A fiúk, ha csak szerét ejthetik, elgáncsolják s elpüfölik őket. Nem igen védekeznek, inkább futnak, ahogy a lábuk bírja s ordítanak, hogy majd szétreped a szájuk. A gyűlölet mindig föllángol ellenük, valahányszor hittanórán szó esik róla, hogyan feszítették keresztre, hogyan csúfolták, köpdösték és kínozták a zsidók Jézust. A zsidó lányok ellen nincs ilyen ellenséges érzés a fiúkban, mert hiszen a nők nem vettek részt Jézus megölésében.

Azokat a zsidó fiúkat, akik a maguk iskolájába járnak, ugyancsak üldözik. Ha itt-ott megtehetik, tőrbe csalják, elverik, megcsúfolják őket. Ha nagyobb csapat sváb gyerek vonul, az utcán, a zsidó gyerekek szöknek, amerre látnak. Karban üvölt feléjük a csúfszó. És a csatakiáltás fölveri a környéket:
Zsidó! Zsidó! Zsidó!”

Azonban az új változatban az idézett rész előtt a következő „bölcs” betoldást találjuk (93. old.):

„Az ember viszonyát embertársaihoz az egész életre döntően a gyermekkora szabja meg. A pedagógiai ostobaság, gonoszság, elfogultság és groteszkség között, amiket életemben tapasztaltam, a legcifrábbak és legkárosabbak közé tartozik az a tervszerű gyermekrontás, amit falunk német katolikus lakossága, az iskolában a hitoktató káplán, házunkban pedig a német cselédlányok és Julcsa néni, a nagy hatalmú házvezetőnő végzett. Gyermekkoromban folyt az egyre inkább elmérgesedő kultúrharc a polgári házasság törvénye és a válás kérdése körül, s ma már elképzelhetetlen, hogy a jezsuita sajtó, valamint a szóbeli rágalmak útján terjesztett zsidógyűlölet mekkora méreteket öltött. Gúnydalokat énekeltek az egész országban szerteszét, s közülük jó néhány a fülemben marad halálomig.”

Az ember nem hisz a szemének! Eszerint csupán a hitoktató káplán, cselédlányok és házvezetőnők „gyermekrontó” akciója volt az irántuk érzett ellenszenv, sőt gyűlölet! A kötet végén olvasható utószóban, amelyet állítólag maga Kodolányi írt Balatonakarattyán, 1964 júliusában, olvassuk (663. old.): „Sohasem tudjuk eléggé megköszönni azoknak a barátainknak szolgálatát, akik hibáinkra, tévedéseinkre, sőt vétkeinkre figyelmeztetnek, és segítenek a magunk megtisztulásának gyakran nehéz, fájdalmas munkálásában. Ők az igazi jó barátok!” Aligha kell hosszasan nyomoznunk, kik is voltak ezek az író „jobboldali elferdüléseit” kiigazító „jó barátok”: a kötet impresszumában máris találunk egyet közülük, a deklaráltan talmudista Jólesz Lászlót, a „Süllyedő világ” kozmetikázott kiadásának felelős szerkesztőjét! (Mellesleg a kiadásért felelős személy, vagyis a Magvető Könyvkiadó igazgatójának nevét nem tüntették fel, mi viszont közöljük: Kardos (Kastreiner) György (1918-1985), a hírhedt Katonapolitikai Osztály, majd az ÁVH alezredese.) Aki csak egy kicsit is ismeri Kodolányi világát, tudja, hogy még irodalomkritikáiban (mindenekelőtt az „Esti beszélgetés” c. kötetében (Második kiadás. Bp. 1944. Magyar Élet): elég belőle csak a Szomory Dezsőről (Weisz Mórról) írt elemzését elolvasni, amelyben találóan szögezi le (258. old.): „Nincs még írónk s nem is volt, akinek egész lénye, legbensőbb belseje ennyire homlokegyenest ellenkezett volna annak a népnek szellemével, amelynek nyelvén ír, mint Szomory.”) is következetesen ugyanúgy gondolkodott róluk, mint a Süllyedő világ első kiadásában. Azonban, mint megjegyeztük korábban (Bolsevista és liberális sajtótilalom Magyarországon, www.hunhir.hu, 2010. január 29.) , sok szépirodalmi, történelmi kiadványból jelzés nélkül kihagytak részeket, de az sem volt ritka, hogy beleírtak (mint az iménti példa is mutatja), gyakran szerzőjük akarata és tudta nélkül, vagy szó szerint valamivel megzsarolták (egyik sem kizárt Kodolányi esetében), de az sem volt ritka, hogy a szerző kéziratát a cenzor megsemmisítette (mint Kiszely Istvánnak „A Föld népei” sorozatba szánt, Amerikát bemutató kötete kéziratát – Lendvai Ildikó!)
De olvassuk csak tovább a Magvető betoldását (93-94. old.)!

„Nyomatékosan hangsúlyozom, hogy apánk részéről soha egyetlenegy antiszemita kijelentést, megjegyzést vagy akár csak célzást is nem hallottunk. Gyermekkoromban az egész ’zsidókérdés’ kizárólag Jézus megfeszítésével kapcsolódott össze. Ami emögött volt, a gazdasági, társadalmi érdekek és ’indokok’ előttem, gyermek előtt, homályban maradtak a bigott, tudatlan, gyűlölködő nép előtt is. És miután Jézust férfiak feszítették meg, a hittanórákon és miséken hallott szónoklatok szerint, ebből következőleg nemcsak énbennem, hanem nagyon sok pajtásomban is kialakult az a groteszk meggyőződés, hogy zsidó nők nincsenek is, csupán férfiak. [Az író idézett mondata – „A zsidó lányok ellen nincs ilyen ellenséges érzés a fiúkban, mert hiszen a nők nem vettek részt Jézus megölésében.” – értelmét így forgatták ki! – Ifj. T. L.] Ez eléggé nevetséges volna, ha nem következik belőle számtalan tudatos, de nagyrészt a lélek tudattalan mélyébe süllyedt káros, mérgező következmény.”
Végül az író életművét meghamisító szándék az alábbi betoldásban teljesedik ki:

„Szinte csoda, hogy a magyar-szovjet hadüzenet napjáig oly tárgyilagosan és humánusan kitartottam a zsidókérdésben, ahogy a népi írók közül egyedül Illyés Gyula tartott ki. [Ami Illyést illeti, elég elolvasni négysorosát: A nagy kérdés, amelyet jelen elemzéssorozatunk 7. részében közöltünk – Ifj. T. L.] De még akkor sem mentem el a kíméletlenség olyan mértékéig, ameddig sok kitűnő és neves írótársam [rejtett célzás főként Féja Gézára, művei közül mindenekelőtt elemzéssorozatunkban hamarosan tárgyalandó „Magyar irodalomszemléleté”-re (Bp. 1943. Magyar Élet) – Ifj. T. L.] elment, zsidó barátaim [csak egyet megneveztek volna! – Ifj. T. L] mellett pedig mindvégig változatlan barátsággal kitartottam. Hogy pedig Magyarországon valaha olyan embertelen rendszabályok [célzás a négy – maradéktalanul soha végre nem hajtott – zsidótörvényre – Ifj. T. L.]léphetnének életbe, mint amilyenek a kóválygó iszonyatos hírek szerint Németországban uralkodnak, mindig képtelenségnek tartottam. A legradikálisabb elképzelésem az volt, hogy meg kell szüntetni a kapitalizmust, a zsidóság pedig ’oszoljék szét a magyarság tömegeiben.’”

Végül következzék az 1940-es kiadás talán legperdöntőbb, urbánusaink által leginkább gyűlölt része (1. köt. 86-87. old.), amely az 1965-ösből természetesen kimaradt:

„Megvetéssel vegyes szánalommal nézem a zsidókat. Akár jómódú, tekintélyes, úri zsidóról, akár szegényről van szó, érzem kirekesztettségüket. Senki sem beszél velük úgy, mint egyenrangúval. Ők sem viselkednek velünk egyenrangúakként. Vagy túlságosan udvariasak, szolgálatkészek, hízelgők, vagy állandóan sértődötteknek mutatkoznak, vagy pedig fennhéjázók, pökhendiek és ridegek. Apámhoz olykor-olykor lócsiszárok jönnek, szép, kedves lovainkat – a világ legszebb, legkedvesebb lovait – kivezettetik a kocsissal, futtatják-járatják, tapogatják, szájába néznek, ostorral a hasuk alá vernek s közben ócsárolják őket, hogy bőr sem marad rajtuk. Csodálom apámat, hogy megtűri őket az udvaron. Van néhány zsidó kereskedő is a faluban, ezeket is lenézzük, hiszen olyan foglalkozásuk van, ami igazi, jóravaló emberhez – magyar emberhez – nem méltó. Tavaszonként pedig, amikor a sűrű orgonabokrok rogyásig megtelnek a bronz-zöld kőrisbogarak hemzsegő, erős illatú tömegeivel, egy öreg zsidó ember, a szegény Krausz bácsi állít be zsákjaival és ponyvájával, hogy lerázza és összeszedje. Nagy érdeklődéssel nézzük az alázatos, csöndes, békés öreget, hogy teríti ponyváját a bokrok alá, rázza bele a dermedt bogarakat s önti bő zsákjába. Igen szegény lehet az öreg Krausz bácsi, mert a cipője feslett, nadrágja foszlott, kabátja szakadt, kalapja horpadt – s még bogárszedéssel is foglalkozik. Nyilván olyan mesterség ez, amit igazi jóravaló ember – magyar ember – semmi kincsért el nem végezne. Mit csinál Krausz bácsi a kőrisbogárral? Elviszi a patikába s eladja. Ott megszárítják, porrá törik és orvosságot készítenek belőle. Így magyarázza Krausz bácsi.

Mindezekre a zsidókra érezhetően ránehezedik Jézus csúfos megölésének bűne. Közöttük járt-kelt, tanított és gyógyított, ők azonban nem hallgattak reá, elárulták, hamis vádat emeltek ellene, megkorbácsoltatták, megfeszítették, még kínos halálában is gúnyolták. Hogy viselhetik el a zsidók ennek a szörnyűségnek a súlyát? S ha már Napnál fényesebben kiderült Jézus igaza s az ő gyalázatosságuk, mért nem térnek meg, mért nem bánják meg bűnüket? Inkább elviselik, hogy mindenki görbe szemmel nézzen rájuk, inkább bezárkóznak, szíjakat kötnek homlokukra és karjukra, inkább tanulják még az iskolában is az érthetetlen zsidó nyelvet, inkább összebújnak, rettegnek, gyanakodnak, inkább megveretik, csúfoltatják magukat – de nem látják be rettenetes bűnüket. A pokol mélységes fenekére jutnak, az bizonyos.

Csak azt nem értem, hogy a zsidó lányok hogy mehetnek férjhez zsidó emberhez. Ők nem fújtak egy követ a férfiakkal, amikor Jézust ölték. Sőt siratták, a keresztről levévén, megmosták, a sziklaüreghez, ahová temették, elmentek. Hát mért nem mentik a lelküket, mért nem házasodnak össze keresztény férfiakkal? Mért nem vigyáznak legalább a fiaikra, ahelyett, hogy a biztos kárhozat örök szenvedésére juttatják őket?

Beszélik otthon egyszer, hogy az egyik gazdag zsidó család új nevelőnőt hozott a gyermekek mellé. Elképedve hallom: nevelőnőt tart, hogy németre taníttassa a kis zsidó gyerekeket. Az idősebb fiú három, a fiatalabb két esztendős. Megjegyzem a dolgot s erősen töprengek rajta. Majd egy alkalommal az utcán találkozunk egy nagy termetű, szőke nővel, amint két kis totyakos fiút vezetget s németül beszél velük.
– Az új nevelőnőjük – jegyzi meg a cseléd.

Megfordulok, hosszan bámulom őket, amint németül gagyogva vonulnak a gyalogjárón. A két kisgyerek meg minket bámul. No, hát ez a nevelőnő. Német. Ez tanítja a két kis zsidócskát beszélni. Hogyan lehetséges, hogy német kisasszonyt fogad G. Mór bácsi a gyerekei mellé? Nem akarnak jóban lenni velünk, magyarokkal, akik Árpád apánk idején elfoglaltuk ezt az országot és uralkodunk benne?

Mérhetetlenül fölháborodtam ezen s úgy éreztem, csakugyan rájuk fér a sok csúfolódás, a sok verés. Mert azoknak a nyelvén beszélnek már gyermekkorukban, akik minket, magyarokat »Sauungur«-nak neveznek.
De ki érti a zsidót?”

Ezt kérdezzük Kodolányival mi is, olvasóinkra bízva annak eldöntését, hogy a két szövegkiadás közül melyik a hiteles.

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu