Erdélyi Józsefnél szelídebb hangon, mégis hasonlóképpen vallott a kirekesztő, rasszista „urbánus fölény”-ről Kodolányi János (1899-1969) önéletrajzi regényében (Süllyedő világ. Két kötet. Bp. 1940. Athenaeum Rt.).
„Állandóan folyik az élet-halálharc a katolikusok, meg az ördögök között. Az ördögök Baltazár debreceni református ’szuperintendens’ alakjait veszik föl, mert ez a Baltazár a legveszedelmesebb megrontója a hitnek és az országnak. Az ő kezében futnak össze a szálak. Ő dirigálja a szabadkőműveseket és a zsidókat. Egész sereg ördög várja intézkedéseit: a legkülönbözőbb ’szuperintendensek’, rabbik, politikusok, írók és költők.” (A regényrészletben (I. köt. 268. old.) emlegetett Balthazár Dezső (1871-1936) tevékenységét Kodolányinál hívebben már csak Pezenhoffer Antal atya (L. N. álnéven: A sokoldalú Baltazár. Bp. 1927. Magyar Kultúra-Korda Rt., Hit és világnézet 6. sz.) és Marschalkó Lajos újságíró jellemezte (Országhódítók. Az emancipációtól Rákosi Mátyásig. München, 1975. 109-110. old.): „Dr. Balthazár Dezső püspök, korábban Tisza István házitanítója, egyben és egyidejűleg a hajdúsági szociáldemokrata párt 1. számú tagkönyvének birtokosa, 14 zsidó vállalat igazgatósági tagja és a debreceni Haladás szabadkőműves [páholy – Ifj. T. L.] választottja – palástját és bőrkötényét feledve – megrendülés nélkül kocsikázik keresztül a Boda nevezetű szörnyfalun birtokára. Hogy ott 400 protestáns magyar lélek él, hogy a csecsemőknek csak lebbencslevest tudnak adni az anyák, kiknek szűk emlőjéből elfogy a tej, hogy az egész faluban nincs egy óra, nincs kenyér, iskola, munka? Érdekli-e ez Krisztus szolgáját? A Hegedűs és Sándor zsidó cég kiutalja a tantiémeket [részesedéseket – Ifj. T. L.] a püspök úrnak, mivel oda vitte nyomtatásra a református tankönyveket.”)
Elbeszéli egy fiatal, félig közülük való leánnyal kapcsolatos tapasztalatait is (1. köt. 78-79. old.): „Hallom, hogy Piroska apja tanító a zsidó iskolában s kántor az imaházban. Ez megrémít. Julcsa néni, a cseléd, a kocsis, Fischer bácsi mind arról beszél, hogy a zsidó templomban öreg szakállas zsidók keresztény kisgyermeket szoktak megölni az ő Húsvétjuk alkalmából, vérét lisztbe keverik és pászkába sütik. Amikor apám zsidó tisztelői szokás szerint pászkát küldenek ajándékba, gyanakodva vizsgálom, hátha gyermekvér van benne. Csak azon csodálkozom, hogy az ajándékmaceszt Julcsa néni is, a cseléd is megeszi s arról sem szól senki, hogy valakinek a kisgyermekét ellopták s megölték volna. Tán csak nem olyan szokás ez, amiben mindenki megnyugszik? Tán csak nem engedik meg a csendőrök a zsidóknak, hogy évről-évre minden Húsvétkor megöljenek egy gyermeket? És ha engedik – miért engedik? – Egyszer a nagy platánfa alatt játszunk. Kötélből s egy szál lécdarabból hintát fabrikáltam, Piroska ráül s hintázik, én alulról, ültő helyemből gyönyörködve nézem. Ruhája leng a szélben, hosszú hajfonata repül, arca kipirul.
– Piroska – mondom nagy nehezen –, igaz, hogy ti Húsvétkor keresztény kisgyerek vérét sütitek a maceszba?
Megállítja a hintát s elképedve néz rám.
– Ki mondta? – kérdi dühösen.
– Mindenki mondja.
– Nem igaz, nem igaz, nem igaz! – kiáltja, szinte kikelve magából.
Meghökkenek erre a kétségbeesetten dühös hangra, fáj, hogy megsértettem Piroskát, de nem értem, miért mondja mégis mindenki, hogy a zsidók gyermekeket ölnek. A hittan órán mesélte a káplán, hogy a rómaiak az első keresztényeket ilyen bűnnel gyanúsították, megkínozták, megölték, házukat földúlták, úgy, hogy földalatti üregekben kellett meghúzódniuk. A zsidókkal tévesztették volna őket össze? Piroska fölháborodásában nem kételkedhettem. De kételkedhettem-e a rómaiak véleményében s abban, amit Julcsa nénitől a kocsisig mindenki egyképpen hangoztatott? Igaz, apánk sohasem mondott ilyesmit – de ő sok mindent nem mondott, ami ’nem gyereknek való’.
Piroska attól fogva nem jött el többé. Ha egyszer-egyszer láttam az utcán, rám sem hederített. Láttam az apját is, sovány, fekete ruhás ember volt, hosszú kabátot és kemény kalapot viselt. Nem ismert meg. Ha pedig a zsidó imaház mellett vitt el az utam, némi borzongással és ijedt kíváncsisággal néztem föl rá. Szerettem volna észrevétlenül bemenni, mintha én is zsidó volnék s közéjük tartoznék, hogy végignézzem titokzatos szertartásaikat.”
Tőlük való, életét gyermekéveitől végigkísérő ellenszenvét regényében többször is érezteti (1. köt. 86-87., 147-148., 270-271, 2. köt. 201. old., az alábbi idézet: 1. köt. 306-309. old.): „Akármennyire benne élnek is zsidó ismerőseim a város életében, mégsem érzem őket magyaroknak. Ahogy beszélnek, gondolkodnak, viselkednek, amiért lelkesednek s ami közönyösen hagyja őket, mind-mind egészen más, mint az én világom. Berta és az egész család pedig erősen, jellegzetesen zsidó. Némely rokonukkal jiddisch nyelven leveleznek. Azonban, ha idegen is, de érdekes a világuk s megkísérlem, hogy behatoljak, amennyire lehet. De sohasem szabadulok a gyanútól, hogy idegennek, gójimnak tartanak, tehát tisztátalan vagyok a szemükben.”
„Többször faggatom Bertát, igaz-e ez?
Nem szégyenled magad? – tör ki elkeseredetten. – Hogy voltál nekem idegen? Hogy volnál tisztátalan?
– Igaz, ha egy gójjal kezet fogtok, meg kell mosnotok a kezeteket?
– Ezt csak a megrögzött ortodoxok teszik.
– És te? Te nem mosod meg a kezedet, szádat, ha elmegyek?
– Nem, nem, nem! Hallgass!
Hát az igaz-e, hogy a gójt szabad becsapni, megkárosítani, a gójnak nem szabad hazudni? Igaz-e, hogy a gójjal szemben minden aljasság szabad?”
Berta könnyekre fakad, én gazembernek nevezem magam s megvigasztalom. De azért soha, soha nem bízom benne egészen. Néha jeges idegenség szakad rám s Berta messzebb van tőlem, mintha az Északi-sarkra vetődött volna. Olyankor, amikor eszembe jut, hogy most nyilván szalad a mosdóhoz, megmossa kezét, melyet az én kezem érintett, száját, melyet megcsókoltam s töredelmesen imádkozik. Hátha csalás minden szava, mozdulata, tekintete? Hátha hazug a csókja, sőt a könnye is? Hiszen gój vagyok, hátha titkos céljai vannak velem s orromnál fogva vezet?
Ilyenkor napokig nem megyek feléje, könyveimbe, írásaimba temetkezem s iparkodom elfelejteni. De közel és távol senkim sincs, nem fogja meg a kezemet senki, nem csókol meg senki, nem mondja senki, hogy szeret. Csak Berta. Visszamegyek tehát s elkeseredett haraggal szeretem tovább – haraggal, mert nem tudok elszakadni tőle.
Veszek egy héber nyelvtant s hozzáfogok, hogy megismerkedjem a héber nyelvvel. Berta nagy lelkesedéssel tanítgat. Tán reméli, hogy én is zsidó leszek? Hiába lennék – csak magyar maradnék, csak idegen volna számomra a gondolkodása, családja továbbra is. Minden erőmet összeszedem, hogy átugorjam a köztünk tátongó láthatatlan szakadékokat. A rabbi vezetésével műsoros estet tartanak, elmegyek oda is, meghallgatok egy előadást a zsidóság történetéről. A rabbi boldog, hogy megtisztelem őket látogatásommal, hosszan szorongatja a kezemet, kér, jöjjek el máskor is. De mért nem beszélt arról, hogy a középkorban miként zsarolták a zsidók királyainkat? Miért csak a sírkövekről szólott, amelyek Óbudán a zsidók ősidők óta való ittlétét hirdetik?
Elmegyek a Purim-bálra is. Sok ismerősöm, iskolatársam van itt, kedvesek, éreztetik, hogy örülnek a vendégnek, aki ’megtisztelte’ mulatságukat. De hiába, más itt még a csárdás is, úgy hányják-vetik magukat, úgy toporzékolnak és rikoltoznak, hogy émelyeg az ember gyomra. Túlságosan magyarosan mulatnak – de amikor rázendít a zenekar a divatos shimmyre, one stepre, megváltoznak s úgy járják, mintha már a bölcsőben táncolták volna.
Régi-régi zsidó egyházi énekeket énekel Berta halk, mély hangon, énekeket, amelyekben szenvedésem, félelem és tűzvész lappang s diadalmas, ujjongó dalokat, amelyek a sátoros ünnep örömét hirdetik. Szépek az énekek, egyik-másik megrendítő. Csodálkozom rajta, miért nem maradnak a zsidók ezek mellett a régi énekek mellett, miért írnak magyar verseket?
Természetesen egy pillanatig sem tántorodom el attól a demokratikus szellemtől, amit az újságok hirdetnek, amire az iskola tanít, bármilyen idegennek érzem és vallom is a zsidó szellemet. Több nyelvet tanulok, ha egyik-másik közelebb is van hozzám, megértem, hogy a világon ezer és ezerféle ember van s egyik sem választotta meg a maga fajtáját. Élnie pedig mindegyiknek kell, joga van az élethez. Sokféle irodalom remekeit olvasom, tudom, hogy mindegyik a legtisztább szellemet akarja kifejezni. Hitványnak, korlátoltnak, műveletlennek tartanám magam, ha nem vallanám, hogy a zsidó is olyan ember, mint én, hogy neki is joga van ahhoz, amihez nekem. Nem rekeszthetem ki a társadalomból, melynek én is tagja vagyok. Ezen felül mindig irtóztam azoktól, akik mértéktelenül hangoztatták magyarságukat, mélységesen megvetették a zsidót, de sohasem jutott eszükbe, hogy például a svábot is megvessék.
Mindamellett egy bizonyos: zsidók között félszegnek érzem magam, vigyáznom kell, hogy bizonyos beszédtárgyakt kerüljek, bizonyos kifejezéseket elnyeljek, mert azonnal megsértődnének, barbárnak tartanának. Még azt sem szabad mondanom, hogy ’zsidó’. Egyszer-másszor vitába is bonyolódom: miért nem sértődöm meg én, ha magyarnak vagy kereszténynek neveznek, miért háborodnak föl ők, ha zsidónak nevezi őket az ember? Mindenki a maga tudtán és akaratán kívül születik annak, a mi, hát miért nem törődnek bele, hogy ők zsidónak születtek? A viták csúfosan végződnek. Szememre vetik, hogy sértegetni akarom őket, hogy nem értem meg: ők is magyarok, akár én, mindössze izraelita magyarok. És hogy nincs magyar, nincs német, tót, román, szerb és zsidó, csak Ember van s mindegyik a maga legjobb tudása és képességei szerint szolgálja a hazát. Ha a zsidó jobbat alkot, mint a magyar vagy német, hát győzzön a jobb. Mert a jobbnak kell győznie, ez a ’fejlődés’ törvénye…
Elhiszem, tudomásul veszem, vallom is. El is határozom erősen, hogy én jobbat, tökéletesebbet fogok alkotni, mint a zsidók, svábok, vagy tótok s hadd győzzön akkor a jobb. De hány zsidó írásmű van, nem jobb a magyarnál – s mégis győz!”
Ifj.Tompó László – HunHír.Hu
