Az alapvetően humán erőforrásokra támaszkodó, elsősorban Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint fémjelezte művelődéspolitika jegyében született további versantológiák közül kiemelkedik Vollay Ferencé, Torday Ányosé, Horváth Jánosé, Szentimrei Jenőé.
Vollay Ferenc (1882-1936) polgári iskolai tanár 655 oldalas, Pekár Gyula előszavával megjelent, 1946-ban tiltólistára („A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek III. sz. jegyzéké”-re) tett összeállításának (Új Nagymagyarországért! Egyetemes szavalókönyv. Válogatott hazafias, vallásos és vegyes költemények gyűjteménye 1918-1936. Legújabb ének- és zeneszámok jegyzékével iskolai és magánhasználatra. Második kiadás. Debrecen, 1936. Városi Nyomda), mint olvashatjuk benne, „beszerzése Országos Ifjúsági Irodalmi Tanács 86/1938. számú minisztériumi rendelete értelmében az ország valamennyi középiskolájára kötelező!” Méltán született a rendelet, hiszen egyedülállóan bőséges anyagot adott az irodalmi nevelés minden szintjén. A költői stílusirányzataink mindegyikét elfogadó, költészetünk egyetemességét hirdető kötetben egyaránt találunk a két világháború közötti nemzeti költészetet meghatározó, a bolsevista sajtótilalom miatt viszont ma már alig ismert költőket (Agyagfalvi Hegyi István, Alföldi Géza, Bodor Aladár, Boros Jenő, Falu Tamás, Hegyaljai Kiss Géza, Kiss Menyhért, Lampérth Géza, Liszt Nándor, Móra László, Rózsás József, Sajó Sándor, Somogyváry Gyula („Gyula diák” néven), Szathmáry István, Tarczay Gizella, Túrmezei László, Vályi Nagy Géza), továbbá közismerteket (Áprily Lajos, Gulyás Pál, Kosztolányi Dezső, Oláh Gábor, Szabolcska Mihály). A kötet versanyagát a benne szereplő költők rövid életrajzi adatai, az 1914 és 1936 között megjelent szavalókönyvek teljesség igényével írt jegyzéke, továbbá „ünnepélyekre, hangversenyekre” való „kari művek” Orosz István egyházkarnagy összeállította, zeneszámok Szabó Emil zeneszerző egybegyűjtötte jegyzéke, „alkalmak szerint csoportosított ünnepségek műsormintái” (hazafias (különös tekintettel Horthy „névnapjára és kormányzóságának évfordulójára” vagy „országzászló-avatásra”), vallásos, levente- és cserkész-, iskolai ünnepségekre), végül tematikus tartalomjegyzék egészíti ki.
Tordai Ányos (1879-1938) irodalomtörténész, cisztercita tanár összeállítása (Rózsáskert. Szavalókönyv a katolikus vallásos költészet java termékeiből. Második kiadás. Bp. 1935. Szent István Társulat) szintén szavalókönyvnek készült, de antológiaként is használható, amely „közel száz költőnek negyedfélszáznál több költeményét nyújtja”. Kitűnő képet ad keresztény költészetünk irányairól, tematikus rendben válogatva Istenről, Jézusról, Szűz Máriáról, a szentekről, a keresztény erényekről írt addigi legszebb költeményeinkből, végül bemutatva a trianoni fájdalom kiváltotta lélekállapotot tükröző megrázó versekből (huszonhatot.
Horváth János (1878-1961) irodalomtörténész kötete (Magyar Versek Könyve. Második bővített kiadás. Bp. 1942. Magyar Szemle Társaság) különösen is nagy figyelmet érdemel. Vérbeli versértőként alapos bevezető tanulmányban tisztázta szerkesztésének szempontjait (11. old.): „Gyűjteményünk a történelmi érdeklődésű művelt közönségre, s annak nevelőjére, az iskolára számít elsősorban. E szempontból válogattuk meg anyagát és szabtuk ki terjedelmét. [784 oldal – Ifj. T. L.] Igyekeztünk lehető teljességgel továbbörökítni költői emlékeinkből azt, ami a művelt magyarság köztudatában elevenen él, kiselejtezni a méltán feledettet, új fényre hozni a méltatlanul mellőzöttet, s örök értékek mellett a csupán fejlődéstörténeti érdekűekről sem feledkezni meg. Latin nyelvű emlékeinket merevül kirekesztettük, nem mintha nem tartanók nemzeti tulajdonunknak, hanem, mert közönségünk túlnyomó része úgyse értené meg fordítás és magyarázatok nélkül. A magyar nyelvűben is csak a verses költészetre szorítkoztunk, de annál inkább kötelességünkké vált mérlegelni a forma-történet kívánalmait. A műfajok közül csak a drámát hagytuk ki tervszerűleg, nemcsak a terjedelem szükséges korlátozása miatt, hanem azért is, mert drámai érték csak egész drámából világolhat ki érdemlegesen, a ’drámai nyelv” pedig, mire nézve részlet is tanulságos lehetne, a költői nyelvnek úgyis egészen különleges ágazata.” Kortárs költőktől, életművük lezáratlansága miatt, nem közölt semmit.
Kötetéből azonnal kitűnik különös vonzódása régi irodalmunkhoz, valamint az Ady Endre indulásával kiteljesedő líránk nagyjai (Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád), sőt József Attila, Dsida Jenő és Reményik Sándor megismertetésének szándéka. Külön értéke az újabb irodalomtörténeti kutatások mellett még mindig kitűnően használható „jegyzet-szótár”-a, amely nemcsak életrajzi, hanem műfajismereti (elsősorban verstani) útmutatásokkal is szolgál.
Szentimrei Jenő (1891-1959) író antológiája (Versekben tündöklő Erdély. Magyar költők erdélyi verseinek gyűjteménye a gyulafehérvári soroktól mind a mái napig. Kolozsvár, 1941. Lepage Lajos Könyvkereskedés) ízelítő hatszáz év, különösen a fejedelemi, majd az 1849 utáni „elhalaványuló” Tündérkert” sajátos szellemiségét visszaadó versanyagból, melyben, mint kiadója hirdette, a „nép ismeretlenjei” is megszólaltak, „névtelen íródeákok és kancelláriusok s a mindenkori magyar irodalom legjobbjai”.
Szentimrei bőséges válogatása előtt egyébként egyetlen – hozzá képest szerény – „erdélyi” antológia jelent csak meg, a besztercei Székely Társaság képviselője, Havadi Mihály Gábor jóvoltából, Benedek Elek előszavával (Székelyek a költők dalaiban. Bp. 1908. Lampel Róbert Könyvkereskedése). A népballadákat- és dalokat, regéket ma már csaknem teljesen ismeretlen székely lírikusoktól (Aranyrákosi Székely Sándor, Fülei Szántó Lajos, Tarcsafalvi Albert), korabeli népköltés-gyűjtőinktől (Arany László, Erdélyi János, Gyulai Pál, Kriza János) és kuruc költészetünk klasszikus egybegyűjtői sorából főként Thaly Kálmántól közlő kötet zöme a székely lélek egyediségét hirdeti, miként közülük Gyulai Pál verse (A székelyek, 104-105. old.):
Vitéz s furcsa nép valának
Régentén a székelyek,
Most is furcsák és vitézek,
Isten őket áldja meg.
Nem magas a székely ember,
Inkább kardja jó darab,
De kezétől hull az ellen,
Bár két fővel magasabb.
Hegyi nép a székely ember,
S még szegény is e felett,
Ágyúja nincs, no de sebaj,
Hoz a labanc eleget.
Nyugtalan a székely ember,
Hosszú harctól nem remél.
„Hadd vágjon le ki-ki százat,
Aztán haza!” – így beszél.
Meg nem áll a székely ember
Ágyú s puskacső előtt,
Inkább beront, mert az ellen
Jobb ha meghal, mintha lőtt.
Nem tréfál a székely ember,
Tréfáljon bár a vezér,
„Vezess – szól –, de megkólintunk,
Ha csatánk rossz véget ér!”
Ritkán víg a székely ember,
De ha víg, akkor bolond,
Muszka sisakból iszik bort,
S kenyérért Szebenbe ront.
Vitéz s furcsa nép valának
Régentén a székelyek,
Most is furcsák és vitézek,
Isten őket áldja meg!
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu
