Ferencz Győző ismertetett, a felsoroltakon kívül természetesen Sértő Kálmánt, Wass Albertet, Alföldi Gézát is mellőző antológiája helyett antikváriumokban vagy könyvesboltokban, könyvtárakban hozzáférhető kitűnő antológiákat ajánlok új sorozatomban, különösen tanártársaimnak.

Toldy Ferenc (1805-1875) – aki főbb műveivel (Handbuch der ungrischen Poesie (1828), A magyar nemzeti irodalom története. Ó-és középkor (1851), A magyar költészet története (1854), A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban (1864) méltán érdemelte ki „a magyar irodalomtörténet-írás atyja” címet – összeállítása (A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig. Öt kötet. Bp. 1876. Franklin Társulat), amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Marczibányi-díjjal tüntetett ki, mindmáig kitűnő keresztmetszetet nyújt régi, Bessenyei György fellépéséig (Ágis tragédiája c. drámája megjelenéséig, 1772-ig) tartó irodalmunkról. A benne ismertetett irodalmi szövegekhez Toldy rövid pályaképet írt.

Endrődi Sándor (1850-1920) költő, író, műfordító Kardos Albert, Négyesy László és Névy László segítségével készült, részletes műfajismertető tanulmánnyal bevezetett testes antológiájából (A magyar költészet kincsesháza. Bp. 1895. Athenaeum Rt.) különösen is tizenkilencedik századi költészetünk ismerhető meg alaposan (így olyan elfeledett lírikusok, mint Ábrányi Emil, Czóbel Minka, Dalmady Győző, Győry Vilmos, Kozma Andor, Lévay József, Pósa Lajos, Rudnyánszky Gyula, Szalay Fruzina, Szentessy Gyula, Tóth Kálmán, Vargha Gyula, Várady Antal, Zempléni Árpád, akik egy Aranyhoz képest ugyan epigonok voltak, mégis egy-egy hangulat, érzés művészi tolmácsolásával hozzájárultak irodalmi életünk sokszínűségéhez). Találóan állapította meg róla Pintér Jenő: „A gyűjtemény dús költői anyaga, a jól összeválogatott versek műfaji rendezése és a kötet szerencsés nyomdai kiállítása általános tetszést aratott.” (Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés. VII. köt.: A magyar irodalom a XIX. század utolsó harmadában. Bp. 1934. Stephaneum Nyomda, 501. old.) Az évtizedeken át középiskolai irodalomoktatásunk alapművének számító kötetet ifjúságunk számára ifj. Bókay János (1892-1961) író dolgozta át (Bp. 1928. Athenaeum Rt.). Mint megjegyezte, „A magyar költészet kincsesháza” óta megjelent negyedszázad költői terméséből is merített, az új versek Endrődi eljárásától eltérően nem műfaji, hanem időrendi sorrend szerinti kiválasztásában a „művészi és a hazafias szempont” vezérelte: „Igyekeztem a legteljesebb objektivitással felülemelkedni minden kicsinyes elfogultságon. Hiszem, hogy lelkes ifjúságunk szívéhez – a különböző költői irányokra való tekintet nélkül – egyformán utat talál minden költő, aki magyar nyelven és magyar lélekkel ír. A magyar szó a legerősebb fegyverünk, s a magyar kultúra erejét bizonyító minden költő nemzeti értékünk kincséhez tartozik, s ma minden igaz értékünket százszorosan meg kell becsülni. Gyűjteményem majdnem minden egyes darabjából kicsendül az a meghatott nemzeti érzés, melyet e három szó rejt magában: Isten, Ember és Haza.” (5. old.) Külön kiemelte, hogy kötete „felöleli elszakított területeink jeles költőinek műveit is: ők, a mi édes testvéreink, Erdély és a Kárpátok magyar szívű dalnokai, ők állnak ma az első sorban, hogy a szó világító erejével, mint fáklyahordozók, fényt vessenek jövőnkbe.” (5-6. old.)

Bókay átdolgozásának talán ez a legnagyobb érdeme, hiszen szerepel benne például részlet Aranyrákosi Székely Sándor hőskölteményéből (A székelyek Erdélyben), Áprily Lajosé (Esti dal, Levél, Tetőn), Bodor Aladár verse (Erdély felé), Juhász Gyula Testamentum-a (Szeretnék néha visszajönni még), Kazinczy Ferencé (a szabad Erdély), Kriza Jánosé (Erdővidék az én hazám, A hazatérő katona), Reményik Sándoré (Az ige, Azok a kis létrák, Amíg a nagy kúrián átmegyek), Sajó Sándoré (Magyarország, Szeretnék még egy nyarat érni, Dal a messze bércoromról), Szathmáry Istváné (Mi nem feledhetünk), Tompa Lászlóé (Kelj fel és járj!), ugyanakkor alig ismert egyéb verseket is tartalmaz, mint Arany Lászlóét (Hunok harca), Móricz Zsigmondét (A gyermek hazamegy), sőt író- és költőnőink (Czóbel Minka, Dukai Takács Judit, Kaffka Margit, Lányi Sarolta, Petőfiné Szendrey Júlia, Petrőczy Kata Szidónia, Ujfalvi Krisztina) terméséből, valamint Gárdonyi Géza költeményeiből is közöl (Krisztus álma, Éjjel a Tiszán, Levél a tanyáról, Mikor a gyermek, Bölcsesség a hullámokon, A lengyel határon). Igaz, hogy Reményik Sándor/Végvári több verssel is szerepelhetett volna benne, míg egyes költemények (Erdős René-től, Füst Milántól, Heltai Jenőtől stb.) nyugodtan kimaradhattak volna, összességében azonban így is kiválóan alkalmas eredeti célja mai betöltéséhez.

Zlinszky Aladár (1864-1941) és Vajthó László (1887-1977) irodalomtörténésznek a Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium megbízásából, Nevelős Gyula, Pintér Jenő, Császár Elemér, Voinovich Géza, Brisits Frigyes közreműködésével készült, „Budapest székesfőváros közönsége” kiadta, gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter és Sipőcz Jenő, Budapest főpolgármestere előszavával ellátott antológiája (Magyar költők. Két kötet. Bp. 1928. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda) hétszáz esztendő daltermését öleli fel. Mint írták, a válogatás során „irodalomtörténeti és esztétikai szempontokat” követtek: „Az előbbit kivált régibb költői maradványaink kiválogatásánál volt lehetetlen mellőznünk: amint a modernebb idők felé közeledtünk, egyre több és több jogot adott nekünk az esztétika. Semmi kényszer nem nyűgözött, elfogultság nem korlátozott, csupán egy gondolat lelkesített: szép magyar verseket kerestünk. Hatalmas anyagban válogathattunk, ez szolgáljon mentségül, ha itt-ott tévedtünk.” (1. köt. XVI. old.) Helyesen állapították meg: „Irodalmunk a lírában emelkedett a legmagasabbra. A magyar líra java termését ekként összeválogatva, meggyőződésünk, hogy a világirodalom egyik legértékesebb versgyűjteményét adjuk át olvasóinknak.” (1. köt. XVI. old.)

Meggyőződésüket igazolja kötetük régi magyar irodalmunk szellemét hűen tükröző része (amelyben régi katolikus énekköltészetünk, és olyan, ma már alig ismert szerzők is szerepelnek egy-egy versükkel, mint Pap Benedek, Szerémi Illyés, Beniczki Péter, vagy XVII-XVIII. századi virágénekek), valamint a pályakezdő Áprily Lajos, Erdélyi József, Mécs László egy-egy költeményükkel való szerepeltetése, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna „Hitvallásá”-nak – stílusosan a kötet epilógusaként! –, Reményik Sándor Végvári-versei közül ötnek (Eredj, ha tudsz!, Hallga, mi ez?, Magyarok mindenütt, Erdély magyarjaihoz, Mennyi arany) közlése. (A kötetben persze még külön szerepel Végvári az öt verssel, és külön Reményik Sándor kettővel (Mi mindig búcsúzunk, Mikor a delta a forrásra gondol), ugyanis
csak a költő halála után vált közismertté, hogy Végvári Reményik Sándor álneve volt.) A szerkesztők alaposságára és nemzeti elkötelezettségére nagyon jellemző, hogy a kötetben szereplő rövid szerzői életrajzokban „Végvári”-ról megjegyezték, „Jekel Péter egész kötet Végvári-verset fordított németre, több megjelent angolul, sőt finnül is.” (2. köt. 279. old.)

Az 528 oldalas „Magyar költők” kiadója mottóul Széchenyit idézte: „Egyesült erővel iparkodjunk azon, hogy Magyarországon egy ember se legyen kenyér és ruházat nélkül, fedél és szakismeretek nélkül, és az erkölcsi műveltséget senki ne nélkülözze.” Ugyanezt a célt szolgálta Zlinszky szerkesztőtársa, Vajthó László „műhelymunkája” is, a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnázium 1941-42. évi VIII/A. osztálya növendékeivel készült Magyar idézetek könyve (Bp. 1942. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda), amelyben költőink, íróink hitről, vallásról, magyarságról, öröklétről, szerelemről, humorról, természetről való gondolataiból font csokrot.

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu