Beke Albert kötetének Veres Péter és Illyés Gyula szerepét tisztázó fejezetén kívül különösen is figyelemre méltó a népi-urbánus vitáról és a népi írók, költők állítólagos „kommunista társutasságá”-ról szóló, mindmáig megszívlelendő igazságokat megfogalmazó része.

1989 óta a „Beszélő” folyóirat köréből hatalomformáló médiaemberekké előlépett ideológusok örökzöld témája az „urbánus” irodalom magasztalása és a „népi” irodalom megbélyegzése. Urbánuson a „nyugati” műveltség mindenek felettiségét, a népi-nemzeti kötődéssel szemben a kozmopolita világszemléletet és a liberális világnézetet mércének tekintő, népin az ősműveltséget, a nyugati örökségünk mellett (és nem helyett!) a keletit is befogadó, a keresztény világnézet erkölcsi-szellemi igazságait tükröző irodalmat értik.

Aligha lehet újat mondani a „népi-urbánus” vitában, mégis, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindkét kifejezés mennyire pontatlan, hiszen nincs „városi” és „vidéki” irodalom: Szabó Dezső például okkal mutatott rá, hogy Pintér Jenő irodalomtörténeti rendszerezésében mennyire téves a „divatos pesti írók” megjelölés, hiszen akkor „ide kellett volna tennie Herczeg Ferencet is, aki szintén pesti, és éppen olyan divatos”. (A magyar Káosz. Pamfletek. Bp. 1990. Szépirodalmi Könyvkiadó, 115. old.) Ellenvethetné valaki, hogy az urbánus nem szó szerint városlakást- vagy közelséget, hanem egy abban kikristályosodott szellemiséghez való ragaszkodást jelent, de ha ezt elfogadjuk, sem lehet az e szellemiség jegyében fogant irodalmat magasabb rendűnek tekinteni a nép egészének világnézetét tolmácsoló, szellemiségét formáló irodalomnál. A népi-urbánus vita gyökerei alighanem erre vezethetők vissza, az „urbánus fölény” hangoztatására, arra a gőgre, amit már a két világháború között is teret hódított, olyannyira, hogy mint Szabó Lőrinc írta (Magyar sors és fehér szarvas. Bp. 1994. Magyar Fórum Könyvek, 64. old.), „a saját gőgjébe vakult ’urbanitás’ nem tud elképzelni más kultúrát, más erőt, más jelentőséget, csak ’urbánusat’, és ezért a népet is ’urbanizálni’ akarja. Ez az alapvető tévedés, ebből ered a többi.” (64. old.) Ebből bizony, ősműveltségünk lenézéséből, mi több, semmibe vevéséből, ezért Szabó Lőrinc a Braun Róbert és Zsolt (Greiner) Béla-féle „urbánusoknak” a nép, a parasztság kultúráját, szerintük alacsony szókincsét érintő megjegyzéseikre önérzetesen felelte – Herman Ottóra hivatkozva –, hogy „a ’kulturálatlan’ magyar halásznak csak a szókincse is háromezer szó.” (65. old.). Nyelvünk urbánus semmibe vétele, sőt gyalázása persze kissé régebbi keletű: a „Világ” című budapesti lap 1912 márciusában megjelent egyik cikkében például arról olvasunk, hogy „Arany János magyar nyelve kultúrfül számára nem elég zamatos. A magyar nyelv esetlen tenyeres-talpas, sőt hájas nyelv. Az éneklő, a kultúrával átitatott zsidók új magyar nyelve [vagyis a szláv-héber-német keveréknyelv, a „jiddis”, a Bárczi Géza nyelvész szerinti „pesti nyelv” – Ifj. T. L.] ki fogja szorítani az Arany János és Gyulai Pál kultúrfül számára nem elég zamatos magyar nyelvét.”

Beke Albert helyzetértelmezésében ((„Népi és/vagy urbánus – ma”, 111-129. old.) helyesen mutat rá a lényegre (az „Élet és Irodalom” 1991. január 18-án megjelent egyik cikke alapján), arra, mit gondolnak rólunk urbánus mindentudóink (112-113. old.): „Az urbánusok szerint a népiek, vagy mint újabban gúnyos megvetéssel mondják, a populisták, tehát a ’mélymagyarok’:antiszemiták, ellenségei a városias polgárosodásnak, semmi közük sincs az európaisághoz, elszakadtak a korszerű műveltségtől, parlagiak és bunkók. (Sőt még ’lábszagúak’ is!) Továbbá: irredenták, szociális demagógiát szajkóznak, önmagukat tartják a magyarság kizárólagos képviselőinek (ezért ’mélymagyarok’!), balkanizálják az országot, és azt vallják, hogy ’bizonyos kisebbségek már nem képesek sorsközösséget vállalni a magyarsággal. Hogy közöttünk maradtak, átöltöztek bizonyos ’idegenvezetők’, tehát a népiek ’a zsákutcás honi fejlődésért’ az idegeneket teszik felelőssé. Az urbánusok szerint persze a népiek ’idegenek’ alatt a zsidókat értik, csak ezt nyíltan nem merik megmondani. Ámde az És [Élet és Irodalom – Ifj. T. L.] cikkírója szerint – akit igazán nem vádolhatunk tárgyilagossággal vagy a magyarság iránti elfogultsággal – mégis „van itt vigasz. A nyugat-európai színtéren, ahová tagfelvételét kéri az új Magyarország, nincs a populizmusnak bázisa, háttere. A ’nép barátja” pedig mégsem lehet annyira ellensége pártfogoltjának, hogy balkanizálódás árán próbálja boldogítani áldozatait.”

Szótárnyi megbélyegző jelzővel illetnek továbbra is mindent, ami népi, nemzeti, leginkább nyelvünket, népzenénket, ornamentikánkat, ősi írásunkat, a rovásírást, szakrális hagyományainkat, hiszen felismerték, hogy aki mindezeket megismeri, olthatatlanul szerelmes lesz mindebbe, melyekkel őseink egykor a világ szellemi-erkölcsi, sőt tudományos és anyagi arculatát döntően meghatározták, és félnek, sőt rettegnek attól, nehogy ez a tudás feltámadjon, nehogy támadjon egy Kőrősi Csoma Sándor, aki képes tizennyolcezer kilométert megtenni gyalogszerrel, hogy őseinket felkeresse, elsajátítva kilenc nyelvet úgy, hogy naponta átlagosan száz szót megtanul, és ha netán csak hetvenet, azzal bünteti magát, hogy aznap nem vacsorázik!

Ez a népi örökség, mely feltárásának életét szentelte Baráth Tibor, Bartók Béla, Bartók Béla, Benedek Elek, Bobula Ida, Csontváry Kosztka Tivadar, Dúcz László, Fáy Aladár, Fehér Mátyás Jenő, Györffy István, Hankó Vilmos, Huszka József, Ipolyi Arnold, Kandra Kabos, Karácsony Sándor, Kállay Ferenc, Kálmány Lajos, Kodály Zoltán, Kós Károly, Kőrösi Csoma, Kriza János, Lükő Gábor, Malonyay Dezső, Muharay Elemér, Orbán Balázs, Padányi Viktor, Sebestyén Gyula, Torma Zsófia, Varga Zsigmond, Várkonyi Nándor, Veres Péter, Volly István, legdrágább kincsünk, és nyilván kimondhatatlanul fáj ez mindazoknak, akik ezzel nem rendelkeznek, mert nem rendelkezhetnek, aminek jeleként rendületlenül rugdosnak bennünket, hiszen – ahogyan Ady írta (A hőkölés népe) – „ki egyszer rúgott a magyarba, / Szinte kedvet kap a rúgáshoz.”

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu