Illyés „Naplójegyzetei” megerősítik Beke Albert következtetését: „Nem szívesen nézünk szembe azzal a ténnyel, hogy Illyés Gyula bizony a Kádár-rendszer kiszolgálásában sokkal messzebb elment, mint amennyire azt saját helyzete és a hatalom, természete indokolta volna.” (96. old.)

Beke Albert elemzéséből kiderül, hogy Illyés mindvégig a hatalom sáncain belül maradva kuruckodhatott, ugyanis Aczél gyakran telefonon tudatta vele, mit „húzzon ki” szövegeiből, nehogy „támadási felületet adjon”, és ő zokszó nélkül engedelmeskedett neki. (101-102. old.)

Mivel „Naplójegyzetei”-t eredendően önmagának, nem a nyilvánosságnak szánta, ezért mindmáig érthetetlen, miért került benne mégis minden „kényes” kérdést, nem utolsósorban a hazánkat kisebbségbe kergető „asszimilált”-ak, „urbánusok” térnyerésének okait, hiszen 1945-ben bekövetkezett teljhatalmuk előtt nyolc évvel egyik versében (amely évtizedeken át kimaradt köteteiből, így először csak 1993-ban a jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál három kötetben megjelent „összegyűjtött versei”-ben (1. köt. 322. old.)) erről a problémáról még őszintén vallott (A nagy kérdés):

– Pusztul a nép – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság…
– Mit? Magyarok? – hangzott. Csönd, te zsidógyűlölő!
– Pusztul a nép… – Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés
Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?

A „nagy” (és a többnyire belőle származó többi) kérdésről való hallgatásának ára volt, és hogy mi, elárulja Tompa Mihály versének (A gólyához) alábbi strófája:

Testvért testvér, apát fiú elad…
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!

Természetesen nem kívánunk erkölcsbíróként eljárni Illyés esetében, hiszen „Naplójegyzetei”-ből nem derül ki, kényszerítették-e és ha igen, mivel hallgatásra, továbbá tudjuk, hogy 1989 óta a hivatalos levéltárakból nem a beszervezettek, hanem a beszervezők kartotékjai tűntek el leghamarabb, mégis jogos kérdés, Illyés miként tudta feldolgozni azt, hogy míg tisztelői benne „hős ellenálló”-t láttak, kuruckodása nem volt több kínos kompromisszumoknál?

Magatartása alkalom annak tisztázására, történelmünkben hol a tényleges határa az ellenállásnak és a megalkuvásnak? Egy székely mérnök halála előtt 1994-ben így búcsúzott nemzetünktől: „Nem számolhatok be arról, hogy börtönbe hurcoltak, megkínoztak vagy halállal fenyegettek volna. Nem vettem részt ’56 harcaiban, nem vagyok hős, de nem váltam árulóvá sem. És számomra a legutóbbi tény a legfontosabb: nem váltam e nép árulójává, és így önmagam árulójává, sem nagyban, sem kicsiben, sem közvetlen, sem közvetve. Megtartottam a hűségemet és annak hitét, hogy bár mi magyarok elütünk Európa többi népeitől, hordozunk olyan erényeket, amelyek nem válnak szégyenünkre, ellenkezőleg
, melyek tekintetében kiválunk. Ki-ki más módon rótta le a hűségadóját. Volt, aki asz életét áldozta. Én a másodrendű állampolgár keserű sorsával fizettem. Sorsom a belső űzöttség lett, három-négy évenként új munkahely, új kezdés, új nekifeszülés. Nekem nem a fogaimat verték ki, nem a körömet tépték le, tőlem meg-megismétlődően az életem, a munkám eredményeit lopták el. És mert újra és újra kezdtem, végül valamiféle ’egyházi’ átkot mondtak ki nagy titokban rám: Élhetsz, de dolgozni többé nem engedünk, mert a munkáddal lázadtál, mert be akartad bizonyítani, hogy másként is lehet, mert föl akartad borítani a faj és párt alapján általunk fölállított értékrendet. Bár sorsom ettől kezdve a társadalmi közegtől való elszigetelés lett, tudtam, hogy nem vagyok egyedül, hisz körülöttem és a belátható térben ez a sors jutott osztályrészül az erkölcsében és tehetségében rendíthetetlen számos magyarnak. De nincs ember, aki a rabságot, évtizedekig tartó gyötretést sértetlenül viselje el. Azt mondják, mindenhez hozzá lehet szokni, még ahhoz is, hogy az ember évtizedekig egy puskaporos hordón üldögéljen. Ebben én nem hiszek, elviselni lehet, megszokni nem, a kanócról elfelejtkezni nem. Én elviseltem, de voltak mások, akik tébolydában kötöttek ki, infarktust kaptak, vagy öngyilkosságba menekültek. Kibírtad-e vagy sem, ez már alkati kérdés volt.” (Sebestyén Béla: Dörzsöltek kora. Bp. 1999. Magyar Fórum Könyvek, 325. old.)

Illyés ha nem is szokta meg, mindenesetre elviselte a szellemi szolgaságot, Aczél elvárásait. Mégis, sokak szemében ennek ellenére hősnek számít mindmáig, csak kérdés, hogy akkor miért áruló az a Kuthy Lajos (1813-1864), aki – az 1840-es évek legnagyobb magyar írójaként, „Hazai rejtelmek” c. regényében (1847) a pénzuzsora-szedők könyörtelenségét leleplezve, ezzel örökre beírva nevét irodalmunkba – Szemere Bertalan melletti belügyminisztériumi osztálytanácsosi állását 1853-ban pusztán kenyérkeresetből, kufsteini és olmützi várfogság helyett Bihar vármegyében osztrák megyei biztosi állással cserélte fel (amiért kortársai közül Pálffy János szerint nálánál nem volt Magyarországnak „undokabb politikai renegátja” (Magyarországi és erdélyi urak. Sajtó alá rendezte Szabó T. Attila. Bp. 1939. Révai, 294. old.)), és miért a „haza bölcse” ellenben az a Deák Ferenc, aki 1867-ben nem a bihari osztrák közigazgatással, hanem egész Ausztriával egyezett ki?

Aligha van ennél súlyosabb kérdés, a bölcsek kövével rendelkezik, aki erre bizonyosan megfelel.

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu