Beke Albert kötetéből kiderül, hogy Veres Péter sokkal mélyebben ismerte kora humán magyar értelmiségét, történetírásunkat, irodalomtudományunkat, irodalmi irányzatainkat, mint sokan gondolják, és nem rejtette véka alá a hivatalos irodalompolitikával szembeni meglátásait sem. (A képen Veres Péter)
Farkas Gyula irodalomtörténészen kívül különösen Szabó István (1898–1969) történész, debreceni egyetemi tanár munkásságát emelte ki, aki elsősorban parasztságunk történetének feltárásával foglalkozott, és e tárgyban írt alapművét (A magyarság életrajza. Bp. 1941. Franklin Társulat) különösen nagyra értékelte: mint fogalmazott, ő ma az „egyetlen történész, akinek az írására mérget lehet vennünk” (40. old.). Beke szerint Péter bácsinak „bizonyára az tetszett Szabó Istvánban leginkább, ami a hallgatóinak is: rendkívül karakán, bátor, szókimondó ember volt, aki semmiféle hatalom előtt nem hunyászkodott meg” (41. old.), amelynek jeleként akadémiai tagságától is megfosztották.
Veres Péter, akárcsak Szabó István, a magyar parasztság nemzetfenntartó erejét hangsúlyozta, szemben a hatalommal, ezért perifériára szorítva, olyannyira, hogy amikor Kádárt megkérdezték 1956 után, miért nem „érte bántódás” Verest (elsősorban ötvenhatos forradalmi beszéde miatt), rámutatva arcán a szemölcsére, visszakérdezett: „Levetethetném, de ha már hozzám nőtt, miért bánjak Veressel másként?” Aligha szükséges részletezni, mit érzett Péter bácsi, amikor ezt visszahallotta.
Nem hófehér és szurokfekete tehát az embervilág, hiszen, mint Beke írja, „Veres Péter szuverén gondolkodó volt, ezért jogot formált magának arra, hogy számtalan kérdésben más állásponton legyen, mint ami akkor [az 1960-as években – Ifj. T. L.] hivatalosnak számított. De biztos vagyok benne, hogy nézeteit nemcsak nekem mondta el hasonló nyíltsággal, hanem bizonyára másoknak is.” (55. old.)
Ismerve az Aczél (Appel) György-i, az alkotókat és alkotásaikat három csoportra osztó („tiltott, tűrt, támogatott”) cenzúrát, nyilvánvaló, hogy Veres Péter sem fejtette, nem fejthette ki könyveiben olyan őszintén és nyíltan véleményeit, mint az őt tisztelők előtt négyszemközt, ezért hiába is keresnénk az elmúlt fél évszázadban megjelent köteteiben Beke könyvéből eddig idézett gondolatai közül számosat (gondoljunk csak a „habsburgista cionista csoport”-ra való hivatkozására!). Mindez azonban természetesen semmit nem von le életművének összértékéből.
Kortárs írói-irodalomtörténészei közül leginkább Féja Géza és Juhász Géza irodalomszemléletére emlékeztető felfogása szerint Petőfiben a „tiszta költőt” ismerte meg, Arany Jánosban inkább az Arisztophanész tolmácsolóját, akinek tollán az ógörög dráma csaknem magyar alkotássá magasztosul (igazolván Sir John Bowring (1792-1872) brit költő, nyelvész álláspontját, miszerint a magyar „ősnyelv”, és aki titkait boncolgatja, „isteni titkot boncol”): „Lefordította Aristophanest, ami az egész világ legnagyobb szellemi értékei közé tartozik. Arany valósággal újra teremtette Aristophanest, és még a trágárságokat is úgy tudja fordítani, annyi leleménnyel, annyi tapintattal, hogy az egészen természetesnek hat. Az életnek ezeket a legnaturalisztikusabb részeit úgy tudja átkölteni, ahogy az csak a legnagyobbaknak adatott meg.” (44. old.) Ugyanakkor szerelmi költészetünk csúcspontját korántsem Adyban, hanem Petőfiben látta, míg Illyést kifejezőbbnek tekintette, mint Szabó Lőrincet, miközben hangsúlyozta, hogy saját témáit más nem írhatta volna meg, még Illyés, Móricz, Szabó Pál és Sinka István (52. old.) sem, nem is beszélve Németh Lászlóról, aki az „esszé”-ben „igazán nagy”, míg „regényei nem is igazán jók”. (53. old.)
Ami irodalomtörténet-írásunkhoz való viszonyát illeti, Farkas Gyula könyvét kivéve, a tizenkilencedik század második felétől megjelent (többnyire pozitivista) tanulmányok, melyek többnyire a költők, írók életével, mintsem műveikkel foglalkoztak, távol álltak gondolkodásától, ugyanakkor költőinkben, íróinkban nem idegen irányzatok magyar tolmácsolóit kereste, hanem népünk, benne is elsősorban parasztságunk életeszményeinek kifejezőit. Általában „pszichologizálás”-ként könyvelte el irodalomtörténet-íróink műveit, elismerve, hogy „az irodalomtörténet ebből él és egyebet nem is igen tud csinálni. Nem teheti azt, amit egy történeti regényíró, aki önkényesen újra teremti az emberét, s ez vagy sikerül, vagy nem. A nagy írónak rendszerint sikerül, ha nem is a portré, de a mű, a többieké elpazarolt papír.” (62. old.)
Veres Péter Beke Albertnek írt levelei (Szemben a széllel, 56-72. old.) megerősítik eddig idézett gondolatait: bennük igazi nemzeti tragédiánknak a felelős nemzetpolitika hiányát tartotta a kiegyezés utáni évtizedekben, ugyanakkor, mint Beke írja, mindvégig „következetesen szocialistának és nem kommunistának vallotta magát. Ez utóbbiakkal semmiféle közösséget nem vállalt, mert jól ismerte a gaztetteiket és megbocsáthatatlan bűneiket [beleérte Kádár idézett véleményét is róla! – Ifj. T. L.]. Az ő gondolkodásának központjában viszont alapvetően mindig a népéért-nemzetért való aggódás állt.” (67. old.)
Beke könyvét és nem utolsósorban Veres Péter 1945 előtt megjelent saját munkáit nem ártana figyelmesebben elolvasniuk mindazoknak, akik továbbra is „kommunista szekértoló”-nak tekintik. Rá is igaz Batsányi János (1763-1845) verse (Biztatás):
A hazáért élni, szenvedni s jót tenni,
Ügye mellett önként s bátran bajra menni,
Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,
S minden áldozatra mindenha kész lenni,
Barátom! oly dolgok, melyek az embernek
Dicsőség mezején oszlopot emelnek,
S melyekért, bár míg élsz, sokan nem kedvelnek
A jók sírodban is áldanak, tisztelnek.
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu
