Gondolkodásának legrendszerezettebb összefoglalását, „Szocializmus – nacionalizmus” c. tanulmányát olvasva rádöbbenünk, mennyire nem a marxista osztályharc-szemlélet és a liberális falanszter-típusú társadalom híve volt, hanem a nemzeti minőségszocializmus elkötelezettje.

Beke Albert feljegyzései is ezt bizonyítják, ennek további alátámasztásául idézzük említett művéből: „Az a jó társadalmi rend, amely a lehető legtökéletesebb kiválasztást eredményezi, az okosak, bátrak, jellemesek előrejutását. Szerintem ilyen társadalmi rend csak az osztálynélküli társadalom lehet, amelyben sem vagyoni, sem hatalmi kontraszelekció nem érvényesülhet többé.” (146. old.) Ezért vallotta Bekének: „Én nem vagyok párttag, mert nem vállalom azt, hogy kommunista lennék. Én világ életemben szocialista és becsületes forradalmár voltam. De a kommunista szónak most van egy olyan pejoratív értelme, amit én nem tudok vállalni. Én igenis szocialista vagyok, mert kívánom a szocializmust, akarom is, hogy eljöjjön, de ennek a rendszernek van néhány olyan dolga, amit én semmiképpen nem tudok összeegyeztetni a szocializmussal..” (39. old.) Példaként említette az „abortusz-törvény”-t (Szabolcsban és Szatmárban „lassanként már csak a cigányok szaporodnak”), a rendszer „művészi és irodalmi politikájá”-t, a „nép-ben nemzetben gondolkodás” hiányát: „Egy orvosnak nemcsak szakembernek kellene lenni, hanem becsületes magyar embernek is, aki országban, népben, nemzetben tud gondolkodni. De ezek az orvosok, akiket ma képeznek? Hiszen ezek rabló bitangok. Na, nem mondom, én is ismerek néhány orvost, akik nemcsak szakemberek, hanem felelősségtudattól átitatott közemberek is, de ezek nagyon kevesen vannak.” (39. old.)

Nemcsak a „létező” szocializmus, hanem a – Madách drámája tizenkettedik színében megjelenő – falanszter-típusú társadalom iránti eredendő ellenszenv is végigkíséri életművét, azonosulva Ádámnak a hon fogalmát „előítélet”nek, „szűkkeblűség”-nek, „kisszerűség”-nek tekintő, a vallást és a művészetet a tudománnyal szembeállító falanszteri világ elleni ösztönös lázadásával:

„Beteljesült hát lelkem ideálja.
Egyet bánok csak: a haza fogalmát,
Megállott volna az tán, úgy hiszem,
Ez új rend közt is. Az emberkebel
Korlátot kíván, fél a végtelentől,
Belterjében veszt, hogyha szétterül:
Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz:
Félek, nem lelkesül a nagy világért,
Mint a szülők sírjáért lelkesült.
Ki a családért vérét ontaná,
Barátjaiért legfeljebb könnye van.”

Minőségszocialista meggyőződéssel vallotta ugyanakkor, hogy a „létező” szocializmus és a falanszter-világ megrontotta létünkben egyedüli mentsvárunk nyelvünk és irodalmunk: „A magyarságot az irodalom tartotta fenn, a nemzeti létet az irodalom mentette meg! ” (37. old.)

Beke, mint bevallja, erre „elég pimaszul” válaszolt (37. old.) : – „Ez frázis, Péter bácsi: a magyarságot az mentette meg, hogy az emberek dolgoztak, gürcöltek, mert nem akartak éhen dögleni.
– Nem, nem!
– Miért, hát úgy tetszik gondolni, hogy azért maradtunk meg, mert Kazinczy megcsinálta a nyelvújítást, és Bessenyei [György – Ifj. T. L.], meg a többiek…
– Úgy, úgy! Különben románokká is válhattunk volna, meg ruténekké. – Aztán öntudatosan hozzátette: – Ma nincs még egy író, aki annyira hangoztatná a nemzeti öntudatot, mint én. Hát kinek a feladata ez, ha nem az íróé? Ebben hinni kell, hit nélkül nincs semmi! Én hiszem azt, hogy ez a nép, lehet, hogy már nem az én életemben, de felemelkedik, odáig neveljük és oda emeljük, ahol a többi nagy népek vannak.”

Petőfi küldetéstudatával („Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félre tedd”), Arany hitvallásával („S mi vagyok én, kérded? Egy népi sarjadék, / Ki törzsömnek élek, érette, általa! / Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék, / Otthon leli magát ajakimon dala.”), Szabó Dezső felismerésével („az irodalom társadalmi funkció”) harcolt irodalmunk nemzeti jellege fenntartásáért, hadat üzenve ugyanakkor kora számos irodalomkritikusának, akik gúnyos ajkbiggyesztéssel nyilatkoztak népi költőinkről, íróinkról, akiket „eklektikus literátorok”-nak nevezett, amiért „nem ismernek el soha senkit és semmit, ami meghaladja az ismereteiket”. (Olvasónapló 1949-1953. Bp. 1984. Szépirodalmi Könyvkiadó, 27. old.) Nekik üzente: „Nekem egy hazám, egy népem, egy osztályom és egy hitem van: elsősorban ezt szolgálom. Minden más csak ezután következik, és minden más csak ehhez a szolgálathoz viszonyul. Hogy jól szolgálom-e, azt majd eldönti az irodalomtörténet és a történelem.” (Olvasónapló 1949-1953. 40. old.)

Beszélgetésük során szóba került a „humán és reál műveltség” szembeállítása: Beke megjegyzésére, miszerint „most divat a humán műveltséget lenézni”, és figyelmeztetésére, hogy az „Élet és Irodalom” hasábjain nemrég erről folyt a vita, így felelt (38. old.):

„Hülyeség, nincs igazuk. A műveltség igazi hordozói igenis a humán műveltségű emberek. Hiszen a párt is azért becsüli annyira Németh Lászlót, mert rajta keresztül az országnak azt a nagyon vékony rétegű, igazán humán műveltségű tagjait becsüli meg, akik még megvannak. Az az igazság – és ezt a párt nagyon jól tudja –, hogy a párt humán műveltségű emberei egyszerűen semmit nem érnek: semmit! A Németh László megbecsülése nemcsak Németh Lászlónak szól, hanem a többi, nagyon kevés, humán műveltségű párton kívülinek, mert látja, hogy önmaga nem tud mit kezdeni, muszáj a párton kívüliekre apellálni.”

A kiegyezést követő passzív rezisztencia 1956 utáni megismétlődését átélve, humán műveltségű „párton kívüli”-ként hirdette, hogy „megdögleni lehet, de rongy embernek lenni nem lehet”.

Ifj. Tompó László