Veres Péter Beke Alberttel való első találkozásakor nyomatékosította, hogy „most ugyanaz a piszok habsburgista zsidó cionista banda van birtokon belül, mint ezelőtt, csak most kommunista színben: a Waldapfelek!” (35. old.)
Nem részletezte a „Waldapfelek” tevékenységét, annyi azonban bizonyos, hogy az 1945 utáni hatalombitorlók által egyetemi tanári, majd rektori kinevezést kapott Trencsényi-Waldapfel Imre klasszika-filológusra és Waldapfel Eszter könyvészre utalt. Utóbbiról tudjuk, hogy a két világháború között az Országos Széchenyi Könyvtárban kartoncédulákra írógépelte (Berkovits Ilona kolléganőjével) az 1945-ben bezúzásra ítélt „fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus” sajtótermékeket, így részt vett a négy tiltólista szerkesztésében, melyekre ugyan Veres Péter nem került rá, szellemisége mégis zavarta a „Waldapfelek” köreit.
Beke Albert tolmácsolta álláspontjának mélyebb megértéséhez nélkülözhetetlen 1945 előtti tanulmányainak ismerete. „A „Szocializmus – nacionalizmus” c. tanulmányában (Bp. 1943. Magyar Élet) fejtette ki legrészletesebben fajról, népről, nemzetről kialakított álláspontját, és külön kitért a zsidóság asszimilációja problémájának okaira is.
Abból indult ki, hogy évezredek óta a zsidóság a saját kiválasztottsági tudatát, önmítoszát
„senkivel a világon elfogadtatni nem bírja, s aztán mert sem testi magasabbrendűséggel, sem közösségi hatalommal elismertetni nem bírja, így önmagába fordul vissza s alacsonyabbrendűségi érzéssé válik benne, de az őszinte beolvadást ez még jobban gátolja.” (171. old.) A beolvadás, az asszimiláció lehetetlenségének szerinte azonban más oka is van: „Bármelyik körülöttünk élő európai népet vizsgáljuk, ha vannak is köztük emberek, akik kifelé kívánkoznak nemileg a saját fajtájukból, ez elszigetelt, de semmi esetre sem tragikus eset. Nagy átlagban például a magyar, német, szláv és román férfiak és nők – eltekintve a kasztbeli ellentétektől, amelyek ugyanazon fajon belül is érvényesülnek – sem különös nemi ellenszenvet, sem különös nemi vonzást nem éreznek egymás iránt. A szláv paraszt és a magyar paraszt, a német úr és a magyar úr között, ha mesterséges politikai ellenszenv van is, de ez nem terjed ki a nemi ösztönökre. Ha megszeretik egymást, minden különös faji gátlás nélkül egyesülnek. Ellenben, ugyanezek a népek, még ha ideológiai befolyás nem is lép közbe, még ha antiszemitizmus nincs is, a zsidóval szemben általában biológiai ellenszenvet éreznek. Ne értsük félre, nem csupán fiziológiai ellenszenvet! Lehet a zsidó tisztább, finomabb, sőt szebb is, mégsem kell a vérnek és az ízlésnek.” (178. old.)
Asszimilációs kísérleteik örökösen kudarcot vallanak, mert „fajiságuk visszaüt”, hiába próbálják elfogadtatásukat „vérfrissítéssel” elősegíteni. „Miért nem megyen nemi kielégülésért a belvárosi zsidó utcalányokhoz, akik tiszták, illatosak és nem ’gój’-ok?” – kérdezhetjük vele (179. old.). Gazdasági-társadalmi boldogulásuk „egy sajátos kontraszelekciós folyamatot fejlesztett, amely évezredeken át rontotta és mérgezte a fajt” (181. old.), ugyanis ahhoz, hogy „az egyes zsidó a gazdanépben boldoguljon, nagyfokú alkalmazkodásra, hízelgésre, stréberségre, szolgalelkűségre, csalásra, ügyességre volt szüksége. Így bizony a zsidóknak mindig és mindenütt elsősorban a szemetje került felül. (…) A Spinozák, Marxok, Freudok és Einsteinek azonban sohasem ellensúlyozhatták ki a társadalmi és gazdasági területen tolongó antiszociális harács-zsidó ellen kialakuló ellenszenvet.” (181-182. old.)
Utóbbi állításával, ismerve Marx materializmusát, Freud ösztönszemléletét, Einstein relativitáselméletét, azonban mégsem érthetünk egyet, hiszen Marx maga mondta, hogy a „zsidó istene a pénz”, így ő semmiképpen sem lehetett a „harács-zsidó” ideális ellenfele. Abban viszont egyértelműen igaza volt, és ezt nem lehet eléggé tudatosítani azóta sem, hogy a világtörténelmet végigkísérő „politikai és gazdasági antiszemitizmust nem mint valami szappanbuborékot csinálták, hanem az mindig a zsidóság gazdasági, vallási és faji különbözőségéből és különösségéből, miszticizmusából táplálkozott.” (183. old.)
Végső soron a zsidóság kollektív asszimilációját természetellenesnek tartotta, és ez a felfogása 1945 után sem változott meg, sőt megerősödött, amire példa Beke Alberttel való beszélgetésének további perdöntő részlete. Beke Albert ugyanis könyvet írt Gyulai Pálról (Hatalom és szerep. Gyulai Pál, az ember. Bp. 1994. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó), és kéziratát véleményezésre elküldte Péter bácsinak, aki első találkozásukkor visszaadta a következő megjegyzéssel (46-47. old.):
„Hát a te Gyulaidnak például nagy érdeme, amit te nem írsz meg, hogy mégiscsak visszaszorította a zsidókat, és a magyarság törekvéseit a szívén hordta. Ismered Farkas Gyula könyvét az asszimilációról? – Persze, feleltem, nekem is megvan.
– Na, hát én sajnos csak öreg koromban ismertem meg, de nagyon jó könyv!
– Farkas Gyula most – válaszolom – indexen van, és nagyon szidják, mert állítólag fasiszta volt. (…)
Erre azonban Péter bácsi csak legyint: – Az nem érdekes, az a fontos, hogy amit ír, az nagyon igaz. Komlós [Katz – Ifj. T. L.] Aladár persze most azért hangoztatja Ignotusnak, meg a többi zsidónak a szerepét, hogy bebizonyítsa a zsidóság óriási érdemeit, hogy itt ők teremtettek kultúrát.
– Hát Péter bácsi – próbálom őt tárgyilagosabb belátásra bírni –, azért azt el kell ismernünk, hogy a zsidóság sokat tett nálunk a kultúráért: Ady mellett is ők álltak ki, sőt még ők is pénzelték.
– Na igen, de tavaly, vagy mikor, olvastam az Irodalomtörténetben Adynak néhány levelét Ignotushoz, most adták ki…
– Járatni tetszik az Irodalomtörténetet is?
– Igen, ott van valahol a szekrényben, szóval azt írja Ady Ignotusnak, hogy nekem ti akkor is kelletek, ha nektek én nem is kellek. Látod, Ady nagyon jól tudta, hogy ő a zsidóságnak csak eszközül kell, és csak egy bizonyos határig.”
Balczó András találó szavaival „szenvedésbe ágyazott gyönyörűség”, hogy Ady „népért síró bús, bocskoros nemes”-indulatával, egy „szerencsétlen, igaz isten / Fájdalmas, megpróbált remekének” éleslátásával, felölelve a Szabó Dezső-i „egész látóhatárt”, balmazújvárosi birodalmában szakfolyóiratot is olvas (Irodalomtörténet), és 1945-ben indexre tett könyvről nyilatkozik ilyen elismerően! Farkas Gyula (1894-1958) irodalomtörténész könyve ugyanis (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914. Bp. 1938. Franklin Társulat. A Magyar Történelmi Társulat Könyvei III.) valóban alapmű, kiegyezés utáni szellemi életünk útvesztőiben biztos iránytű mindmáig. A tudós szerző szerint is kudarcot vallottak az érintettek asszimilációs kísérletei, és így összegezte véleményét róluk (44. old.):
„Olyan ez a magyarországi zsidóság a XIX. században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé. A tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul.”
Veres Péter a szó eredendő, költőink közül Szentjóbi Szabó László (1767-1795) meghatározta (és nem a liberális nyelvkritika eltorzította) értelmében „együgyű” magyar paraszt kiegyensúlyozott ítéletalkotásával népünk nemzetté válásának útját idegen etnikumok tömeges asszimilálása helyett a magyar faj biológiai-szellemi nemesítésében látta, kora genetikával, eugenikával foglalkozó magyar szaktekintélyei közül leginkább Doros Gáborral, Gáspár Jánossal, Kausz Jánossal és Méhely Lajossal egyetemben, feltéve a korunkban egyre égetőbb kérdést és megadva rá a biztos feleletet: „Van-e hát mégis valami lehetőség a magyar faj céltudatos nemesítésére? Nincsen más, mint a védekező módszerek: a terheltek és a bizonyíthatóan veszedelmes korcsok és hülyék magtalanítása.” (Szocializmus – nacionalizmus, 196. old.)
Ifj. Tompó László
