Beke Albert 1963. március 7-én találkozott először fiatal középiskolás tanárként Veres Péterrel: beszélgetésüket lejegyezte és közzétette könyvében (22-55. old.), írónk sok rendhagyó gondolatát megörökítve.

Mellőzhetetlen a beszélgetés helyszínéről, a családi fészek varázsáról szerzett fiatal tanár benyomásainak idézése: az író dolgozószobájában „az ajtó mellett jobbra egy cserépkályha állt, s a tetején egy lavórban víz melegedett. A kályha előtt az íróasztal. De nem valami díszes, reprezentatív íróasztalt kell elképzelni, hanem olyat, amelyiken éppen csak írni lehet. A karosszék is, amelynek karjára a nagyujjas oda volt vetve, annyira rozoga, hogy szíjjal volt összekötözve. Az asztal mellett jobbra a polcokon dossziék és könyvek hevertek. A polcok mellett barna rekamié terpeszkedett. Az íróasztallal szemben, az ablak mellett állt a televízió, nejlontokkal beborítva. A szoba bal oldalán, végig a fal mentén, nem egészen a plafonig érő könyvszekrények roskadoztak, könyvekkel zsúfolva. A szekrények előtt állt egy nagyon olcsó típusú kis kerek asztal, s mellette két egyszerű karosszék. A sarokban kétajtós falusi szekrény állt. A szobából nyílt a veranda, vagyis inkább olyan zárt teraszféleség, s ez is telve könyvekkel. Így nézett ki a lakás!” (25. old.)

Veres Péter, vagy ahogy mindenki nevezte, aki csak belépett hozzá, „Péter bácsi” elöljáróban elmondta, hogy „járnak ide éppen elegen, sokszor még dolgozni sem hagynak. Ide minden bolond bejön, mert tudják, hogy Veres Péterhez mindig be lehet menni. A napokban például egy bolond azzal állított be, hogy felfedezte a dialektikát, s nem tudta őt meggyőzni arról, hogy ezt már kétezer évvel ezelőtt felfedezték.” (30. old.)

Ha neve felmerül, többnyire „kommunista társutasnak”, „csizmás paraszt”-nak, „félművelt autodidaktának” mondják. Pedig nem ártana művein kívül Beke Albert vele való, rendhagyó kor- és irodalomtörténeti dokumentumnak számító beszélgetéseit megismernie minél több olvasónak, ugyanis kiderülne belőle, mennyire hamis a Jókai-regényköltészetből ismert kettős emberábrázolás, miszerint csak szentek és ördögök vannak.

Beke feljegyzéseiből kiderül, hogy a rendszeres háztáji gazdálkodás mellett rendszeresen írt: hol „Olvasónapló”-ját bővítette, hogy a „Nagyvilág”-nak küldött cikkeket (például Rousseau vallomásairól, 26. old.), és ha valaki betért hozzá, ömlött belőle a szó. Ítéleteiben magabiztos volt. Nehéz felölelni, mi mindenről beszélt már legelső találkozásukkor. Panaszkodott, hogy „alig van jó színészünk (Bessenyei, Bihari, Pécsi, Páger), színésznőnk meg egyáltalán nincs is”, mert „az 1945 utáni színészgeneráció valahogy nem tudott igazán kiérlelődni” (27. old.). Hasonlóan vélekedett a moziról is. Shakespeare-t „következetesen a legnagyobb drámaíróként emlegette”, majd áttért a lélektan rejtelmeire, bírálva Freudot, mondván, „a freudizmusban nagyon sok igazság van, de minden, ami már izmussá fajul, az túlhajtja a dolgot” (28. old.), végül a történelemre, politikára terelődött figyelmük. Elmondta, hogy „az oroszok negyvenötben szinte az egész Magyarország nőit végiggázolták. Alig volt olyan család, ahol ne mentek volna keresztül a nőkön, s a nemzet ezt elfelejtette: nem lettek belőle családi tragédiák sehol” (29. old.). Kifejtette ezután, mennyire természetellenes az „ostoba liberalizmus”, az „individuális” nevelés, amelynek következtében ma már a falusi parasztgyermekek is „cinikusak”.

Mindezek után megkérdezte tőle, „mennyire van ő most benne a politikai hatalomban?”, mire megdöbbenve kérdezett vissza (32-33. old.):

„Én? Teljesen a periférián élek. Az nem jelent semmit, hogy az Írószövetség választmányában benne vagyok, hiszen semmi hatalom nincs a kezemben, de nincs a Darvaséban és a Paliéban sem. Pedig Darvas [József – Ifj. T. L.] az Írószövetség elnöke, és Pali [Szabó Pál – Ifj. T. L.] a Népfront alelnöke.
– Lényegében kik dirigálnak most az Írószövetségben?
– Ott tulajdonképpen most két csoport eszi egymást.
– Kikből áll ez a két csoport?
– Hát a hivatalos hruscsovi vonalat mégis csak Király István és Darvas képviselnék, de nem ők az urak mégsem.
– Hanem kik?
És most egy olyan választ hallottam tőle, amelyen akkor is meglepődtem, és most harminc év eltelte után is csak csodálkozni tudok. Péter bácsi kitörése, hogy hirtelenében nem is tudtam rá mit mondani. Ő ugyanis szóról szóra a következő választ adta: – Egy internacionalista, abszolút nem magyar érzésű zsidó,l sőt kifejezetten cionista csoport, akik felhasználják a kommunista mezt az uralmuk fenntartására, mert nekik mindegy, kit szolgálnak, az a lényeg, hogy ők legyenek az uralmon.
Én persze nem ismerhettem az Írószövetség belső ügyeit, tehát ezt a megállapítást sem cáfolni, sem elfogadni nem tudtam – egyszerűen csak csodálkoztam, és megkérdeztem, hogy kikre gondol? S itt aztán Péter bácsi neveket sorolt fel, mégpedig olyanokat, akik az akkori hivatalos politikai és irodalmi világban meglehetősen nagy hatalommal rendelkeztek: Szabolcsi Miklóst, Aczél Györgyöt, és ha jól emlékszem (de erre nem mernék esküt tenni) Szirmai Istvánt.
Indulatos kitörésére, mint az akkori jegyzetemből látom, mindössze annyit válaszoltam:
– Azért mégis csak furcsa, hogy az a Veres Péter, aki egész életében baloldali ember volt, ebben a rendszerben perifériára szorul.
A válasz fölényesen kioktató volt: Naiv ember! Hát itt eszközre van szükség. Rákosi is, Kádár is engem csak eszköznek akartak felhasználni. De én megmondtam Kádárnak is, hogy nem vagyok hajlandó eszköz lenni. Azóta aztán nem is zaklatnak.
– Na de hát Kádár nem látja, hogy Péter bácsi inkább szövetségese lehetne neki, mint Szabolcsi és társai?
– Értsd meg: Szabolcsi jobban megfelel annak az eszköznek, amire kell, mint én. Itt egyedül az a fontos, hogy kit mennyire lehet eszközül felhasználni.
– De hát Péter bácsi mégis csak közelebb áll ahhoz a célhoz, amit Kádár is, gondolom, el akar érni, mint Szabolcsi és társai.
– De itt nem célról van szó, hanem arról, hogy Kádár nem bízik meg bennem, és Paliban sem, és Darvasban sem, és Németh Laciban sem úgy, mint például a Szabolcsi-féle cionista zsidókban. Nem avat be bennünket a titokba.
– De hát mi ez a titok?
– A Szovjetunióval való viszonyunk!
– Tetszik tudni, hogy vannak emberek, akikről egyébként Kéry László is írt az Új Írásban, az Olvasónaplóról szóló bírálatában, akiket egyszerűen idegesít a Péter bácsi jelenléte, a puszta léte is?
– Persze, hogy tudom. Szeretnék, ha nem léteznék.
– Na és mivel tetszik ezt magyarázni?
– Azzal, hogy én nem vagyok rászorulva a zsidókra, én már mindenben megállok a magam lábán, nem szorulok rá az ő – legtöbbször – sznob műveltségükre, ez bosszantja őket. Van egy paraszt ember, aki nem szorul rá a cionista zsidókra.

Beke Alberttel együtt én is megdöbbentem, amikor ezt olvastam: nem mintha egy percig is kételkedtem volna igazságában, csak meglepett, hogy mindezt pont Veres Péter mondta. Milyen érdekes, hogy megbélyegzett politikai művek (Cion bölcseinek jegyzőkönyvei, Marschalkó Lajos „Országhódítók”-ja és „Világhódítók”-ja, a „Mein Kampf”-ról már nem is szólva) olvasása nélkül, a legkülönfélébb társadalmi-művelődési közegekből jövők is mindig ugyanazokra a következtetésekre jutnak velük kapcsolatban!

Péter bácsi a továbbiakban sem tudott elszakadni álláspontjától, olyannyira nem, hogy amikor Beke arra emlékeztette, hogy „Debrecenben Kardos Pál azzal dicsekszik, hogy ők fedezték fel Veres Pétert, ők – a Kardosok!, indulatosan kifakadt: (34-35. old.): „A lócsecs! Kardos Pál egy szenilis gonosz. (…) Engem először is a saját tehetségem tett íróvá, másodszor pedig én a kolozsvári baloldali Utunk-ba írtam, és a Varró István által szerkesztett Századok-ba. Engem nem Debrecen tett íróvá! Ez nem igaz.”

Beke szerint az említettekről „nem zsidó voltuk miatt volt elítélő véleménye, hanem mert gátlástalanul kiszolgálták a pártot: eszközemberek voltak”. (34. old.) Még ha így is van, szembesítenünk kell a Veres Péter-i sorokat Márai Sándoréval: „Nincs nekem a zsidókkal semmi bajom, csak a szemtelen és tisztességtelen emberekkel van bajom, akik között feltűnően sok a zsidó.” (Napló 1968-1975. Bp. 2001. Helikon Kiadó, 308. old.)

Így már érthetővé válik Veres Péter hozzájuk fűződő viszonya, ami persze régebbi keletű, hiszen már önéletrajzi regényében (Számadás. Bp. 1943. Magyar Élet) megfogalmazta velük szembeni kollektív fenntartásait. Arról írt például, hogy „a parasztok, ha nem is antiszemiták, de nem hisznek a zsidóban. Keserves kérdés ez, őszinte és becsületes zsidóknak, de ez így igaz. S ha én hiszem, hogy ez így igaz, nem szabad elhallgatnom. A paraszt a zsidóban a külön fajt látja, amely szerinte nem valami jó tulajdonságokkal rendelkezik. Azt tartja, hogy nem dolgozik, csak kereskedik. S minden dolgozó megveti a nem dolgozót. Ez a passzív, inkább csak lenéző antiszemitizmus a háború alatt csak növekedett, mert az éhes és rongyos parasztbaka azt látta, hogy minden irodán, minden gazdasági hivatalnál, hadtápintézménynél, kádernél és gyűjtőállomásnál jól táplált és jól öltözött zsidók az intézők. Ezek a tevékeny és szorgalmas zsidók, akik minden munkát a lehető legügyesebben és leggyorsabban elvégeztek a parancsnokok helyett, magukra vonták a szegény katonatömegek ellenszenvét.” (221. old.) Hozzáteszi: „Minden általánosítás igazságtalan egyesekre, de minden általánosításnak van alapja, s ez olyan valóság, amellyel számolni kell, még hogyha elítéljük is.” (221. old.)

Az 1920-as évek első felében országszerte fellángolt antiszemita akciókkal kapcsolatban mindmáig tanulságos üzenet alábbi megjegyzése: „Jellemző az antiszemitizmus komolyságára, hogy mialatt Debrecenben úton-útfélen zsidóellenes röpiratok voltak elszórva, még a villanyoszlopokon is „üsd a zsidót!” plakátok kiabáltak, miközben az ébredők ergerbergereztek [közismert zsidógúnyoló dal volt az „Erger-Berger-Sossberger” – Ifj. T. L.], a diákok meg a katonák vicceket csináltak az öreg zsidók szakállával, miközben igazoltattak és levetkeztettek, gumibotoztak és bombákat dobtak, azalatt a zsidók üzleteket kötöttek az állammal, s a szerintük zsidó forradalom elítéltjeit kiadták nekik munkára.” (338. old.)

Veres Péter, akárcsak Kodolányi János, Tamási Áron, vagy a már idézett Márai Sándor, kétféle embert ismert: becsületest és becstelent, származástól függetlenül. Becsületes pedig szerinte az, aki teljesíti kötelességét: „Nem okos és nem bölcs ember vagy, hanem aljas áruló, ha elfelejtkezel róla, hogy ki vagy és mi a kötelességed!” (397. old.) A kötelesség pedig a magyarság iránt sorsközösség vállalása, ezért arra a kérdésre, hogy „mit is ér az ember, ha magyar?”, így felelt: „Annyit, amennyit megvalósít önmagából. Annyit, amennyit becsületben, bátorságban, okosságban, emberségben adni tud a világnak. Ha a világ népei nem hódolnak ma sem és sohase fognak hódolni a magyarnak, mint a nagy népeknek, de ha méltók vagyunk rá, megbecsülnek, mint önmagukat. A kis nép a számot, a nagyságot és az erőt becsülettel, a szív és a szellem erejével pótolhatja. Ezerszer elmondott közhelyek ezek s mi magyarok milyen messze vagyunk még most is tőle. (Mit ér az ember, ha magyar. Levelek egy parasztfiúhoz. Bp. 1940. Magyar Élet, 279-280. old.)

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu