Holtában sem hagyták pihenni az életműve javát kisajátítók, nem törődve halála előtti vallomásával, miszerint „nem az ő forradalma” volt 1918, akik elfeledték, hogy érett művészete elvonta az „ateista nemzetköziség vonalából s mint a nagy magyar hagyományok új tűzhányója” ontotta „magából, tűz- és hamuesővel, halhatatlan verseit”. (Jankovich Ferenc: Iránytű a magyar irodalomban. 2. rész. Bp. 1942. Turul, 157. old.)

Legnagyobb kritikusai közül Bartha József bár verseinek zömét kiadásra alkalmatlannak tartotta, mégis elismerte, hogy végül is „huszonkét kötetnyi verseiből össze lehetne gyűjteni egy közepes nagyságú kötetet s ez megfelelő kommentárral közkézen foroghatna.” (Az új magyar irodalom kis tükre 1896-1936, 111. old.)

Tanulmánysorozatunk végéhez érve aligha kívánhatunk mást, mint hogy egy ilyen kötetbe összegyűjtendő „halhatatlan versei” mindmáig hirdessék és tudatosítsák nemzeti karaktervonásainkat: Zrínyivel, hogy „egy népnél sem vagyunk alábbvalók”, Kölcseyvel, hogy „Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak / Nyugati ég forró kebelem nem tette hideggé: / Szép s nagy az, ami hevít: szerelemmel tölti be lelkem / Honni szokás és föld, örököm kard ősi dicsőség”, Széchenyivel, hogy „magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen”, Petőfivel, hogy „ha férfi vagy, légy férfi, függetlenségedet / A nagyvilág kincséért / Áruba ne ereszd!”, Illyés Gyulával, hogy „ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük”.

Megtévedhetett megrendelt hírlapi cikkeiben, tanulmányaiban, sok versében, mégis, világnézeti vezérfonala, mindennapi kenyere egy-egy verse a népi írók, költők javának. Sértő Kálmán így emlékezett igéire (Ady sírjánál):

Leszállt már bátyám a sírodra
Az első dér, holnap a hó
Csillaga kering szíved fölé,
Te ősi, igaz álmodó.
Feleséged is megpihent már
A második ura után
S utcán halt meg az édesanyád
Templomba menet, délután.

Sok újság van itt Ady Endre,
Ki ártatlan tejként pihensz,
De lesz még itten más világ is,
Minékünk könyvedből üzensz.
Pihenj, Te csillaggá vált szívű,
Tán azért kezd hullni a hó,
Hogy olyan szép legyen az álmod,
Amilyen szép a takaró.

Irodalomkritikusai megrótták „érthetetlenségei”, a „Petőfi-Arany-Tompa” hármasság megszokott plasztikusságától eltérően jelképekben, allegóriákban bővelkedő nyelve miatt, azonban, miként Szabó Dezső rámutatott, sokszor meg nem értett versei a lélek mélyrétegeinek bármilyen burkolt, mégis megfejthető kifejezései, hiszen megvan bennük „a képesség: a világ jelenségeit, az embereket mélyreható megérzésekben, sejtelmekben, sajátos lelki villanásokban meglátni, megismerni”. (Életeim, II. köt. 812. old.)

Talán a legjellemzőbb példa erre félreértett versei közül „A fekete zongora”:

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az élet melódiája.
Ez a fekete zongora.

Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére,
Ez a fekete zongora.

Szabó Dezső egyik előadásában a következőképpen fejtette ki a vers mélyrétegét: „A költő bemegy egy szerelmi mulatóba, ahol egy vak zongorás muzsikájára örvendenek, és szeretnek, csókolnak és táncolnak. És ez benne az egyetemes emberi végzet víziójává lesz. Mi is végzetes, fekete zongorák vagyunk, mi: minden ember. A világ, a jó és rossz különböztetését nem ismerő, a szív és lélek nélküli világ millió ujjal, millió és millió benyomással játszik billentyűinkön. És játszik rajtunk hősiséget és gyávaságot, hitet és tagadást, szentséget és gazságot és minden egyebet. És mi nem vagyunk felelősek a belőlünk kiszálló életdallamért, és mégis mi szenvedjük meg azt. Az egyetemes meghatározás e vak játékát csak a mámor teheti megélhető életté: fusson, akinek nincs bora.” (Életeim, II. köt. 759. old.)

Verselésének a nemzeti klasszicizmus hagyományaitól való eltérése szintén sok vitát váltott ki. Bartha József például egyenesen azt állította, hogy verselése „valójában nem egyéb, mint szótagszámra kimért rímes próza” (Az új magyar irodalom kistükre 1896-1936, 108. old.). Sokkal közelebb áll a valósághoz Horváth János (1878-1961) irodalomtörténész stílusát, verselését értékelő végkövetkeztetése: „A Vajda Jánossal kezdődött irodalmi ellenzékiség vele vált a nemzeti klasszicizmust, magát Aranyt is nyíltan tagadó reactióvá, világnézet s műforma tekintetében egyaránt. A nemzetit a fajiság gondolatával helyettesítette, erkölcsiekben az életélvezés szuverén jogát igényelte magának, a művészi öntudat fegyelme helyett a költői ösztön öntudatlan, rejtélyes erőire bízta magát, kifejezésben a képpel magát azonosító személy teljesen alanyi szimbolizmusát juttatta uralomra a régi, csak hasonlóságot jelző metaforás képes beszéd helyébe. Utóbb azonban az ösztönszerűben csalódottnak érezvén magát, tragikus vergődések közt vívódott az eléhagyott ideálokért, köztük a vallásiért. Hatása nagy lett még az ellenkező világnézet költőire is. Szimbólumteremtő képzelete nagy mértékben gazdagította a költői kifejezés lehetőségeit.” (Magyar versek könyve. Bp. 1942. Magyar Szemle Társaság, 2. bőv. kiad. 743-744. old.)

Költői nyelve sokrétegű: XVI. századi siralmas énekeink formahűsége, barokk és rokokó líránk képzetgazdagságai, romantikus költészetünk stílusszépségei és a XIX. századvég formabontó kísérletei együttesen vannak jelen költészetében.

Összegzés

1. Egy világnézeti-stílusművészeti ellentétek között vergődő eredendő költői tehetség Ady, akinek világában a nemzeti-keresztény eszméknek hol az elfogadása, hol az irántuk való vágy, hol pedig egyenesen nyílt tagadása egyaránt felbukkan, ezért hatalmas, önfegyelemmel kevésbé párosult kifejező ereje a legellentétesebb értékeléseket szülte mindmáig: míg egykor Tormay Cécile a „nemzet daloló sírásójá”-nak nevezte – akinek azonban nemzete „idővel meg fog bocsátani” – (Bp. 1920. 1. köt. 336-337. old.), addig korunkban egy erdélyi református lelkész így fejezte ki róla véleményét: „A magyar Ady óta idióta.”

2. Tanulmánysorozatunkban tévedéseinél nem kisebb jelentőségűként bemutatott igazságai többnyire kínzó sorskérdéseink inkább művészi tökélyű felvetéséből, mintsem megválaszolásából állnak, és leginkább a magyar lét szorongásainak, töprengéseinek, lángolásainak kifejezései, különös tekintettel a „seregesen senkik”, vagyis a Németh László szerinti „híg magyarok”-nak nevezettekre (Sorskérdéseink. Bp. 1989. Magvető-Szépirodalmi Könyvkiadó, 508-510. old.), a „mindenkire, csak a maga magyarságára nem gyanakvó”-k, a kelet-európai élet iránt közömbös vagy érzéketlen „asszimiláltak” elleni, elsősorban erkölcsi-szellemi küzdelemre.

Tévedéseinek és igazságainak együttes látása elvezet egyetemes magyar gondolkodásunk megértéséhez, hiszen benne ötvöződik keleti és nyugati örökségünk egymásrautaltságának tudata révén a Hamvas Béla megfogalmazta öt géniusz.

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu