Amíg nagyváradi és budapesti megrendelői kérésének engedve írta szabadkőműves szellemiségre valló hírlapi cikkeit, magába roskadva, kortársaitól kiközösítve örökítette meg lelki állapotaink hullámzásait, a Döbrentei Kornél szerinti „hol fent, hol lent” érzését, a magyar létezés – Balczó András szavaival – „szenvedésbe ágyazott gyönyörűségé”-t (A magyar Ugaron).

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmúlt virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Hirdeti önmegvalósító akaratunk politikai rendszerektől független kiteljesítési szándékának érvényesítését, az első és második világháborúban legjobb véreink képviselte hősi életszemléletet, a Szabó Dezső-i „míg magyar van, feltámadok” és „minden magyar felelős minden magyarért” kívánságának kiengesztelhetetlenségét (Muszáj Herkules):

Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.

Milyen hígfejűek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.

De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.

Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.

Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?

Szegény, muszáj Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.

Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.

Hasonló hangnem hatja át regöseink és kuruc énekmondóink világképét átszövő lírai szárnyalásainak legjavából A tűz csiholóját:

Csak akkor születtek nagy dogok,
Ha bátrak voltak, akik mertek,
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság
Áldassék: a Tűz csiholója,
Aki az ismeretlen lángra
Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban, vacogva
Fogadta szent munkája bérét:
Még ma is minden bátor ember
Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülönb ember, aki bátor
S csak egy különb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.

A „Duk-duk affaire” igazságérzete átszőtte rejtelmesen őszinte költeményeit, hasonlóan Berzsenyi Dániel két (azonos című) ódájához (A magyarokhoz) és Kölcsey két verséhez (Zrínyi dala, Zrínyi második éneke), nemzedéke szabadkőműves befolyásolóival szembeszállva a magyar küldetéstudat hitvallói közé lépve, amint erről különösen is a Nekünk Mohács kell tanúskodik:

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

Fajtája sorsa kiváltotta meghasonlásairól, a magyarság végvonaglásáról, halálának víziójáról, Rákosi-Kremszner Jenő ellenséges behatásáról, kora lángelmékkel szembeni mindenkori érthetetlenségéről, igazi üzeneteinek, nemzete iránti szerelmes felfakadásainak elutasításáról kötetnyi kegyetlen kifakadásai közül álljon itt a legjellemzőbb (Seregesen senkik jönnek) :

Minden semmirevalónak,
Gácsnak, svábnak és zsidónak:
Grádics adatott:
Itt alant már csak egyedül
Maradok.

Sürög a vad, magyar élet,
Még a némák is beszélnek
S uccám ellepik
S bárki taknyost egy bősz iram
Fölrepit.

Seregesen senkik jönnek,
Megrabolnak, elköszönnek
Gúnnyal, szabadon,
Mi bennem gyült, mindenkié.
A vagyon.

Mind a szépet, amit hoztam
S ami új, nagy, átkozottan
Sok, pazar ige:
Úri, léha nullák raja
Söpri be.

Álmagyarok s jöttment népség
S címeres, ronda cselédség
S nagyúri nagyok:
Ez időben, itt, valaki:
Én vagyok.

Új igéim tán nem hatnak,
Rossz frigyesim elhagyhatnak
S nőhet a fülem,
De nem lesz itt semmi, soha
Nélkülem.

A történeti Magyarország s benne (a számára legkedvesebb) Erdély halálát megsejtvén, 1918-1919 fordulóján, amikor megtapasztalta, hogy korábbi kenyéradói hagyják el leghamarabb, jutott el, minden testi kínnál gyötrőbb lelki szenvedésektől átvirrasztott éjszakák után Teremtőjéhez (Az Úr érkezése):

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Eljutott oda, ahova 1944-ben értő hívei közül, Szabó Dezső (Este felé):

Ó, hagyjatok, hogy legyek én csak gyermek,
Kinek élet: föld, fa, fű, virág.
Akinek mesekönyv a nagy világ,
Akit nem űz sem gyűlölet, sem érdek,
Akinek a dolgok és titkok beszélnek,
Aki nem ás sem fedezéket, sem vermet.

Tudom: nagyon sokáig tévelyegtem:
Berontva millióknak életébe,
Akartam lenni akarat, hit, béke,
S formálni a végzetes emberarcot.
Fizettem érte irtózatos sarcot.
Tán a felejtést mégis megérdemlem.

Nem mozdított hatalom s szerzés vágya,
Csak szánalma az örök szenvedésnek,
Jajgatása az emberi ínségnek.
Tévedtem, mert nagyon, nagyon szerettem.
S hogy összecsaptak a habok felettem:
Tragédiámból nem volt senki kára.

Most hívnak a felkéklő messziségek,
Az örök anyag ezer változása.
A holdvilág nagy lélektágítása
Ezernyi apró öröme a kertnek
S a barna tűzhely, hol az élet-vertet
Meggyógyítja hűs írjával a béke.

Nincs hely számomra az embervilágban.
A látásuk: nem a szemem látása.
Az örökkévaló dolgok hívása
Nem üzenet a süket emberfülnek.
A lépteik sárba s vérbe merülnek…
Kivel lehetnék én itt rokonságban?

Ó, jöjj, falu, csendes otthon, mély kertem,
Vegyetek körül nagyszemű virágok!
Mozdulnak bennem nehéz zokogások…
Gyógyítsatok meg, mossátok meg lelkem,
Hogy a szörnyű embervadont felejtsem
S mindent, amit hittem, szerettem, mertem.

Idővé omlik bennem már a tér
És halk dalokká mozdulnak a dolgok.
Ó, hagyjatok, hogy hallgassam a boldog
Örök anyagnak tiszta muzsikáját!
Megérdemli Ég, Föld vigasztalását,
Ki már nem akar, nem vádol, nem kér.

Mérhetlen bölcső most az életem,
Világ-Anyám ringatja énekével,
S mint fáradt gyermek a szelíd estével:
Elnyúlok mohón, álom-éhesen.
Lehunyom két megijesztett szemem
S álomba hajló szóval rebegem:

Járjatok halkan…hagyjatok pihenni!

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu