Szabó Dezső, Földessy Gyula, Féja Géza, Sértő Kálmán, Gombos Gyula, népi íróink, gondolkodóink számára Ady a „megtestesült magyar ige”, tökéletes kifejezője küldetéstudatunknak, álmaink, vágyaink igazi hordozója, ősnyelvünk legművészibb megszólaltatója.

Legnagyobb tisztelőinek egyike, Szabó Dezső, az 1848-1849 utáni évtizedek magyar irodalmát hozzá képest egyenesen jellegtelennek tekintette.

Önéletrajzi vallomásában fejti ki ennek okait. (Életeim. Bp. 1996. Püski Kiadó, II. köt. 689-695. old.) Eszerint a legellentétesebb világnézeti-stílusművészeti irányzatok között vergődött irodalmunkban a valódi nemzeti sorskérdések feltárása, megválaszolása fokozatosan elsikkadt, egészen Ady feltűnéséig.

„Az 1867 utáni irodalom egészen a huszadik század első éveiig: az újabb magyar irodalom legsilányabb, legmagyartalanabb korszaka.” – írja, kiemelve a szerinte legjelentősebb alkotókat: Vajda Jánost, Tolnai Lajost, Mikszáth Kálmánt, leszögezve ugyanakkor, hogy ekkori irodalmunk összességében mégsem a „magyar talaj termése”, hiszen arculatát „a Gyulai Pálok, Szász Károlyok, Rákosi Jenők, Sipuluszok [Sipulusz: Rákosi Viktor írói álneve – Ifj. T. L.], Herczeg Ferencek, Molnár Ferencek, Biró Lajosok és a többiek sokszor még csak nem is átlagirodalma” határozta meg, amelynek célja általában nem volt egyéb, mint alkalmazkodás „a legalacsonyabb ízlésű rétegek szórakoztatásához”. (689-690. old.)

Szerinte kora irodalmának tipikus alakja a leginkább Tóth Ede-Csepreghy Ferenc páros népszínműveiből közismert „falurossza”, a pályakezdő Gárdonyi Géza Göre Gábor-regényeiből ismert paraszt, a Herczeg Ferenc regényei, elbeszélései megjelenítette dzsentri. Kifogása, hogy a felsoroltak, és különösen is Herczeg alkotásainak alakjai olyanok, mint azok a „magyar szobrászok, akik úgy hittek mély magyar jelleget adni egyes szobraiknak, hogy a szobor valamelyik szegletébe odarittyentették a magyar címert” (690. old.). Jelentéktelennek, lelkiismeretlennek, felelőtlennek tekinti kora irodalmát, irodalomszervezésre hivatott intézményeit (leginkább a Magyar Tudományos Akadémiát és a Kisfaludy-Társaságot), majd levonja a következtetést:

„Ha azok, akik az ország különböző nemzetiségéből magyar nyelvű írókká lettek: saját fajuk életét, lelkét, alakjait, problémáit stb. hozták volna be írásaikban az egyetemes köztudatba: ezzel nem csak a magyar irodalomnak tettek volna értékes szolgálatot, hanem a magyarországi népfajok közös megértésének s a természetes, egészséges, becsületes nemzetté fejlődés ügyének is.” Ehelyett a „beolvadás” az asszimiláció meghirdetésével „amint a szlávságból, németségből, zsidóságból, románságból jött író megmarkolta a pennát, első dolga volt lehetőleg minél több műfajon át világgá rikítani, hogy ő milyen rohamosan magyar, hogy nála magyarosabb magyart még Bendegúz receptje után sem lehetne előállítani”. (691. old.) A kiegyezéstől az első világháború végéig „megdöbbentően érdekes, hogy egyetlenegy magyar regény sincs”, amely sorsunk rétegei tárná fel, miként líránk sem volt más, mint „Petőfi-Arany népi kobzon Pósásan, Szabolcskásan, Dankó Pistásan, Fráter Lórántosan” való „sírva vigadás” (692. old.)
Ady, addigi irodalmunk minden nagyjával vagy epigonjával szemben, azért váltott ki meggyőződése szerint megütközést, sőt ellenszenvet, mert Petőfi és Arany népmesei egyszerűségével szemben „lehajolt a szent humuszig” szokatlannak tűnő, ősköltészetünket megidéző képzeteivel, látomásosságával, zsoltáros ihletettségével, ezért legjobb verseinek zöme „alig sejtett beérzékeléseink, tartalmára elemezhetetlen hangulataink, alaktalan szomorúságaink, sajátos, meg nem okolható indításaink” (693. old.), metafizikai gondolkodásunk hol metaforikus, hol allegorikus rögzülései.

Erről tanúskodó költeményei mentesek természetesen a tanulmánysorozatunkban tévedéseit taglaló verseinek nyílt, megrendelésre és nem ihletettségből írt nekifeszüléseitől, görcsösségeitől, erőltetettségeitől.

Magát Szabó Dezsőt is „képzetköltészete” ragadta meg, amikor egyik középiskolai tanártársa felháborodva idézte a „Vér és arany” közismert versét: „Sajátságos villanyáram futott át rajtam. Az az érzés, mellyel odameredtem a gúnyosan olvasó tanárra, ahhoz hasonlított, mint mikor valaki végtelen szomjúság után megkapja az áhított italt. Mikor ehhez a versszakhoz ért:
Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús »Ádám, hol vagy?«-ára
Felelnek hangos szívverések.
a tanárok egy része csúfolkodó ordításokban tört ki. (…) És délután a csodálatos szeptemberi napban rohantam a szőlőkön át a száldobágyi erdők felé,. Mikor felértem, elkezdtem hangosan olvasni a két kötet verseit. Csakhamar valósággal belesikoltottam az erdők hallgatásába a verseket, némelyiket háromszor is. Hát mégis, mégis lehet még hinni. Még gazdag tárnák vannak az elítélt fajban, még jöhetnek új vetések, és még lehet várni aratást.” (684. old.)
Hangja valóban új volt korában, főleg ahhoz az Arany János halála utáni költő-nemzedékéhez képest, melyet Czóbel Minka, Ábrányi Emil, Pósa Lajos, Dalmady Viktor, Szabolcska Mihály képviselt a századvégen, hiszen tárgyválasztásuk, formaművészetük egyhangúságához képest Ady maga volt a költői kiteljesedés. Mégis, igazi hatást vitathatatlanul érmindszenti és nagykárolyi élettapasztalatai váltottak ki benne, ezek felfakadásai magyarság-versei, igazságai, melyek, ha többnyire burkoltan, talán túlságos jelkép- és allegóriabőséggel, mégis ezekben fejeződnek ki.
Bennük mindvégig visszatérő alapérzés a magyarság csak metafizikai képzeteinkben élése miatti szomorúság, a társadalmi-politikai életünk tőle való elidegenedése kiváltotta fájdalom (A Hortobágy poétája):
Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szívében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

Ifj. Tompó László