A „disznófejű Nagyúr” kísértetiesen emlékeztet az 1919-es 133 napos rémuralom közszereplői közül egykori magántanítványára, Kohn (Kun) Bélára, akiről véleményét Herczeg Géza páratlan kortörténeti krónikája örökítette meg (Kun Béla. Történelmi grimasz. Bp. 1929. Általános Nyomda, Könyv- és Lapkiadó Rt. Új kiadása: Bp. 2002. Gede Testvérek Bt. 59-60. old.).

„Súlyos betegségében Ady Endrének is fülébe jutott, hogy Kun Béla, az egykori magántanítvány, akinek ő valaha Kolozsvárott privátleckéket adott, visszatért a hadifogságból, és hogy egyre nagyobb jelentőségre jut, de elmondták neki azt is, hogy Kun Béla sohasem mulasztja el a vele való intim barátsággal kérkedni. A nagy költő sokat jelentő mosollyal, megvetéssel teljes szánakozással a hangjában reflektált az ilyen hírekre, majd egyszer nagyobb társaság előtt – egy időben, amikor még senki sem sejtette volna, hogy mi lesz még Kun Bélából – egy próféta jós tehetségével figyelmeztette az érdeklődőket:

Vigyázzatok, nagyon vigyázzatok, ez egy nagyon veszedelmes fráter, ez még nagyon nagy csúfságot fog elkövetni. Ha nem vigyáztok rá, ugyanazt csinálja az egész országgal, amit egykor kisdiák korában a tanárjával csinált. Vigyázzatok a disznóra! Alig tíz éves volt, talán első gimnazista, valami miatt megharagudott az osztályfőnökére, talán beírták az osztálykönyvbe, furcsa módon bosszulta meg magát. Kora reggel bement az osztályba és – odarondított a katedra alá. Vigyázzatok rá, mert ha nem vigyáztok rá, azt fogja csinálni az egész országgal, amit egykor a katedrával csinált. Be fogja piszkítani az egész országot. Veszedelmes fráter!

Senki se hitte el, senki se fogta fel a jóslatnak az igazi komolyságát, senki se képzelte el, hogy Ady Endre szavai milyen rövid idő alatt és milyen végzetesen valóra fognak válni.”

Igen súlyos tanulságok

Életművét mérlegre téve megállapíthatjuk, hogy a kiegyezés utáni magyarság minden szellemi, lelki kórtünetét kifejezte költészete, publicisztikája, mindenekelőtt azt a liberális légkört, amely közéletünket áthatotta, és leginkább az ember s az Isten viszonyát meghatározta. Ennek részleteiről, vagyis az 1867 utáni évtizedek meddő, formalitásokban kimerülő vallásosságáról, a nemzetünk sorskérdései iránt hol közömbös, hol ellenséges főpapság magatartásformáiról rengeteg kortörténeti forrás áll rendelkezésünkre, magyarázatul szolgálva Ady (egyes főpapok életvitelére, közéleti ténykedésére nem minden alap nélkül irányuló) kléruskritikájához (közülük elsősorban az alábbiakat ajánljuk: Bangha Béla SJ: Magyarország újjáépítése és a kereszténység. Bp. 1942. Szent István Társulat. = Bangha Béla Összegyűjtött Munkái, 28. kötet, A világhódító kereszténység. Bp. 1942. Szent István Társulat. = Bangha Béla Összegyűjtött Munkái, 30. kötet, Nyisztor Zoltán: Vallomás magamról és kortársaimról. München, 1974. 2. kiadás. Ledermüller Olivér nyomdája, Ami a vallomásból kimaradt. Róma, 1971. Dario Detti nyomdája, Ötven esztendő. Századunk magyar katolikus megújhodása. Bécs, 1962. Opus Mystici Corporis, Adriányi Gábor: Prohászka és a római index. Bp. 2002. Szent István Társulat, 29-34. old.).

Világnézetét, nem utolsósorban igazságait értékelve arról van szó ugyanis, hogy a kiegyezéstől hazánkban, legalábbis Prohászka Ottokár fellépéséig, vallási életünk pangott. Messze vezetne ennek részletes elemzése (ehhez adnak támpontokat az imént felsorolt munkák), annyi azonban bizonyos, hogy annak a lelki-szellemi virágzásnak, amely kereszténységünket a középkorban áthatotta (több mint harminc szentet/boldogot adtunk a világnak!), Ady gyermekkorában és felnőtté érésekor alig volt már nyoma. Elég legyen csak arra hivatkoznunk, hogy a felsőbb egyházi rangokat rendszerint nem teológiai, hanem politikai érdemek alapján lehetett elérni, továbbá az elemi, középiskolai és papnevelő szemináriumi hitképzés színvonala is rengeteg kívánnivalót hagyott maga után, és ami a legfájóbb, alig léptek fel főpapjaink a jozefinizmus, a liberalizmus, a cionista térnyerés ellen. „Talán túlságosan szigorú boldogult Fischer-Colbrie Ágoston kassai püspök kemény ítélete, hogy a magyar katolikus egyház Pázmány Péter óta nem alkotott nagyot. A XIX. század második felére azonban mindenesetre áll, hogy legalább is nem alkotott olyant, ami megfelelt volna a kor szükségleteinek.” (Dr. báró Vécsey Aurél: A legújabb kor egyháztörténete dióhéjban 1800-1930. Bp. 1930. Magyar Kultúra, Katolikus Kultúrkönyvtár, 11. köt. 135. old.)

Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt,
Míg a vétek irigységre készt
S a butának sorsa földi éden:
Álljon a vallás a mérlegen.
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem.

Arany János e sorai aligha hatották át Ady gyermekkorának közintézményeit, mégis, prófétai látomásaiban, magyarság-verseiben meglátta legnagyobb tragédiánkat, hogy csak álmainkban hordozzuk igazi énünket: „Nincs talán a világon se még egy nép, amelyik annyira csak álmaiban hordozta volna jobbik valóját, mint ki. Mióta megültünk itt a Duna mellett, az Árpádok egy-egy szerencsés pillanatától eltekintve, mindig két életet éltünk: egyet fenn a történelemben, kényszer megoldásokban, vegetálva, s egyet lenn az álmokban, fulladásra ítélve. Ezer év óta van országunk, de egy kicsit mindig olyan volt, mint a törvénytelen gyermek: mintha másra ütött volna.” (Gombos Gyula: Álom az országról. Bp. 1942. Bolyai Akadémia, 5. old.)

Ennek egyértelmű oka Ady szerint önazonosságunk elvesztése, amiért nem „éljük életté” életünket (A fajtám sorsa):
Mert gyáva volt és szolga volt
S életét élni sohse merte,
A Sors, a sorsa
Hajh, be megverte, be megverte.
Most itt várhatja a Pokolt
Szórva, megtépetten, ritkulva
S a Sors, a sorsa,
A sorsa búsabb, mint a múltja.
És most a multja bünteti
Fekete korbáccsal, keményen,
A Sors, a sorsa:
Hogy éljen? vagy hogy már ne éljen?
Rossz, drága fajta, ki felé
Kerekedtek mindig a latrok,
A Sors, a sorsa:
Bűnben, vészben és bennem harsog.
Jaj, vajjon mit akar vele
Ezredek bűne, súlya, átka,
A Sors, a sorsa,
A sorsom nagy tragédiája?
Helyesbítés

Tanulmánysorozatom 14. és 15. részében tévesen állítottam, hogy „Az elsodort falu”-ban szereplő Gyöngyi Oszkár Jászi Oszkár: Gyöngyinek Györgyi Oszkár, Jászinak Kun Ernő felel meg a regényben. (Mindez azonban aligha változtat kettőjük véleményazonosságán.)

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu