A zsidó térhódítás veszedelmére „Az elsodort falu”-ban olvasható vallomásánál is kegyetlenebbül mutatott rá emigrációjában Gyöngyi/Jászi (Jakubovics) Oszkár, és ez magyarázat arra, miért némíthatták el Adyt.
Maga is kénytelen volt elismerni, hogy aki a huszadik század fordulóján „megállapította a magyar zsidóság számbeli túltengését a szellemi élet vezető pozícióiban, mely éppen nem felelt meg sem országos átlagszámának, sem szellemi-erkölcsi fajsúlyának: aki megjegyezte, hogy a zsidóság túlzott érvényesülése gyakran nem magasabb intelligenciát, csak tekintet nélkülibb könyököt és vastagabb arcbőrt jelent: aki analizálni merte azokat a káros tulajdonságokat, melyeket az évszázados gettó fejlesztett ki a zsidóságban: aki utalni bátorkodott arra, hogy idegen uzsorásoknak beözönlő csapatai mily veszedelmesek az egyszerű falusi kultúrákra nézve: aki kritizálni merészelte a budapesti metropolisz zsidó intellektuel szellemi életének számos ízléstelenségét és ripők amoralizmusát stb. stb.: az ilyen ember rögtön közveszélyes, durva, műveletlen antiszemitaként lett beállítva, akit az egész sajtó lehurrogott, sőt lehetetlenné tett.” (Magyar kálvária – magyar föltámadás. Bp. 1989. Magyar Hírlap Könyvek. 159. old.)
A költő szavával valóban beigazolódott: „fejére szól, ki szót emel” ellenük. Ady például a „Korrobori” című cikkében (1917) egyenesen így fogalmazott: „A kultúra és a továbbmenés tehát a Balkánfajták közé ékelt korcs-magyarság számára: a nem éppen tökéletes, de hasznos zsidóság.” (Jóslások Magyarországról, 275. old.) Ez a mondata majdnem akkora felháborodást keltett, mint korábban a „Duk-duk affaire”, ugyanis az érintett etnikum egyenesen felháborodott a „nem éppen tökéletes” minősítés miatt!
Végzetes kiábrándulása a „bélyeges sereg”-ből
Erdély és a háború elvesztése, „forradalmár barátai” ígéretei hatására testileg-lelkileg összeomlott, de ez nem zavarta Ignotus (Veigelsberg Hugo), Hatvany (Deutsch) Lajos, Révész (Rosenfeld) Béla köreit, akik, mint Hetey írja, úgy tüntették fel az „őszirózsás forradalmat, mintha ez Ady Endre forradalma lett volna s mintha ő lett volna ennek vátesze, dalnoka, démona, sőt felbujtója is… Ezzel szemben a forradalom első napjaiban már köztudomású dolog volt, hogy Ady Endre magát ezzel a forradalommal nem azonosította. ” (167. old.) Írásait, verseit, különösen ez utóbbiak misztikus ködbe burkolózó jelzőit és jelképeit, látomásait (például a „vörös Nap” eljöveteléről) használták fel törekvéseik igazolására, míg bírálói szemére vetették, hogy nem tiltakozott ilyetén kisajátítása ellen. Testvéröccse, Ady Lajos, emlékeztet Hetey (167. old.), „nem hallgatja el, mint mások, az igazságot és tárgyilagosan ezeket állapítja meg: ’Bizonyos, hogy amikor a Pogány Józsefek fokozatos térnyerését látta, ismételten hangoztatta az azóta sokat idézett mondást: »Ez nem az én forradalmam.«’ A forradalommal szemben való állásfoglalását egyébként elsősorban erdélyi patrióta volta determinálta. Ebből a szemszögből ítélte meg és ítélte el az októberi forradalom azon tényeit, amelyek, érzése szerint, a történeti Magyarországra kimondott halálos ítéletnek végrehajtását csak könnyebbé és teljesebbé fogják tenni…”
Maga Révész (Rosenfeld) Béla elismerte ugyanakkor, hogy a Tisza-gyilkosság „fátumos borzongással megdöbbentette, a forradalom merénylőit felelőtlen őrülteknek nevezte, nyugtalanul figyelte a kommunisták szereplését”, és „Ady Lajos életrajzi adataiból pedig megállapítható, hogy Ady Endrét a forradalmi politika abszolute nem érdekelte, a forradalmi kormány minisztereiről az volt a véleménye, hogy ’mindannyian a hónuk alatt hordozzák a fejüket’ s ismételten mondogatta: ’nem látok, nem várok semmi jót’ és ’nem bírok tovább Pesten maradni’.” (Hetey, 178-179. old.)
Hetey, az őt Nagykárolyból, a piarista gimnáziumból jól ismerő, életútját a koporsóig állandó aggodalommal kísérő barát, mindannak tudatában, milyen tévesen ítélt meg Ady személyeket, jelenségeket, hogy „évek hosszú során át többször is írt az antiszemitizmus ellen”, mégis megvallja (180-181. old.), hogy az „orosz-lengyel zsidóságnak Magyarországra való özönlését és a zsidóságnak a gazdasági téren való nagymérvű érvényesülését nagy aggodalommal nézte. Ezt az álláspontot sokszor nyíltan is hangoztatta. Úgy érezte, hogy neki ehhez joga van. Mint életében minden félig-meddig antiszemita ízű megmozdulásának, úgy ilyen kinyilatkoztatásainak is kárát vallotta. Állásfoglalását sok helyen érzékenyen vették s őt fakultatív antiszemitizmussal és sovinizmussal vádolták meg. Ady Lajos szerint keserűen, csalódottan mondogatta akkoriban: ’Mi jogon vetnek sovinizmust szememre olyanok, akik az orosz-lengyel zsidóság kérdését nem tudják magyar, hanem csak általános emberinek nevezett zsidó szempontból elbírálni? S miért ne legyen jogom a magam fajtájának individuális vonásait megvédeni egy olyan nagymérvű beolvadástól, amely már keveredés s amely keveredés a magyarság karaktervonásait nemcsak elmossa, nemcsak megmásítja, hanem általános emberi szempontból is alacsonyabb rangúvá teszi? … Miért tartsam éppen a zsidó bankokráciát s a zsidó merkantilokráciát egyedül sérthetetlennek, kímélendőnek…’ Ady Lajos szerint Ady Endre féltréfásan, félkomolyan sokszor használta a ’zsidó áfium’ kifejezést: ’magyarnak és patriótának’ tudta magát, akinek szemében az egyetemes zsidóság sorsa csak másodrendű a maga fajtájának sorsa, jövője és céljai mellett s akinek szemében a magyarsághoz fűzött sorsú zsidóság is csak abból a szempontból fontos: nyer-e vele a magyarság vagy veszít… Tehetség dolgában a maga fajának vindikálta az elsőséget… Boros hangulataiban nem egyszer hallottam tőle mondogatni: ’ Ötven év óta a magyar zsidóság előtt korlátlan volt minden szabad pályán az előretörés, a verseny lehetősége s mégis: legnagyobb poétájuk Kiss József lett, legnagyobb festőjük Fényes Adolf, legnagyobb írójuk Molnár Ferenc, akik valóban mind-mind kvalitásos emberek, de nem az igazán nagyok közül valók…’”
Nem bizony, és erre döbbent rá kurucos kifakadással már 1907-ben egyik, alig idézett versében (Én nem vagyok magyar?):
Ős Napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,
Kegyetlennek, de ki elvérzik
Egy gondolaton.
Ős Napkelet ilyennek álmodta:
Merésznek, újnak,
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsitónak,
Nyugtalan vitéznek,
Egy szerencsétlen, igaz isten
Fájdalmas, megpróbált remekének,
Nap fiának, magyarnak.
(S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó szájúaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?)
Ugyanez a felismerés szülte látomásos lírájának gyöngyszemei közül a „Harc a Nagyúrral”-t, amelyben anélkül, hogy nevesítette volna őket, ha nem is olyan határozottan, mint a „Margita élni akar”-ban, mégis végig róluk vallott, a „bélyeges sereg”-ről:
Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.
(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”
„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”
„A te szívedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szívem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”
„Az én yachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”
„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”
Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.
És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.
Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu
