A „Dud-duk affér”-t aligha bocsátotta meg Adynak Hatvany (Deutsch) Lajos, így ettől kezdve csak nagyon ritkán s burkoltan fejezte ki valódi véleményét róla és köréről.
A cikkben említett, őt felkereső két „idegen úr”-ban kenyéradói önmagukra ismertek, akiknek nevében maga Hatvany báró szemére vetette Adynak: „Nincs, ki ne lássa, bár csupa vak, hogy cikked a lehető legkíméletlenebb formában fordul azok ellen, kik a legnagyobb nyíltsággal és önzetlenséggel írtak rólad jókat. (…)” Majd a „vérig sértett” jogán megígéri: „Úgy lesz, amint kívánod, én soha az életben nem írok rólad többé egy sort se.” (Hetey, 137. old.) Nem sokkal később mégis meggondolta magát, midőn ezt írta a „bolyt megbolygató” költőnek: „Ha Pestre jössz s itt még a Duk-duk-kal akarsz bennünket izgatni, senki sem fogja tudni, hogy mi az”. (Hetey, 139. old.)
Hetey beszámolt a „Duk-duk” fogadtatásáról, arról, hogy Hatvany báró tudtára adta: minden további antiszemita kirohanása „visszafelé sülne el” (142. old.), ugyanis „barátai” nyomban ellene fordulnának. Maga Hatvany amúgy is nehezményezte, hogy a Nyugat Kiadótól fokozatosan eltávolodott, sőt, mint Hetey leszögezte (143. old.), „foglalkozott is a már megunt Nyugattól való elszakadás gondolatával. Bizonyára nem is volt ott neki valami paradicsomi rózsás helyzete. A saját szavai szerint: Veigelsberg Hugó ’kerülte’, Fenyő (Fleischmann) Miksának és Osvát Ernőnek (Róth Ezékielnek) ’könyörtelen, tömör móddal’ elmondta a magáét, ’szemükbe vágva minden elmondandót’: Osvát az ő ’szopós bizalmasai előtt’ azt hirdette, hogy Adyt ’anyagi érdekek’ vezetik ellenük. De végül is a kivitelhez szükséges erőkifejtés teljesen hiányzott Adyból és még örülnie kellett, hogy Fenyő, Osvát és Veigelsberg vakmerőségéért ’megkegyelmeztek’ neki. Hatvani-Deutsch Lajos ekkor háromnegyed éven át megszakított Adyval minden érintkezést. Végtelen nagy kára a magyar irodalomnak, hogy Adyban nem volt ekkor sem elég lelki és fizikai erő az őt gúzsba kötő érdekszálak szétzúzásához.”
Vergődött, mint írta a századelőn, „ellentétek között” és aligha lelhetett utat, hiszen a tőle cikkeket, verseket megrendelő kávéházi körülrajongóitól függött megélhetése. Zsidókat bíráló megnyilatkozásai ezért gyakran burkoltak, jelképesek, különösen verseiben, olyannyira, hogy az 1910-es évek elején egyedül a „Margita élni akar” ciklusnak a már korábban idézett strófája az egyetlen határozott és őszinte állásfoglalása róluk. Alighanem úgy lehetett ő is, mint az a Csoóri Sándor, aki 1990-ben (a „Hitel” akkori szeptemberi számában) arról értekezett, hogy „a szabadelvű zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag ’asszimilálni’ a magyarságot”: nem várt nyilatkozata hatalmas felzúdulást váltott ki az érintettekből, amiért is még neki kellett magyarázkodnia, biztosítva őket arról, többé, nehogy hírnevét végleg elveszítse, nem fog nyilatkozni ennyire meggondolatlanul.
Szabó Dezső, aki kezdettől fogva egyik legnagyobb tisztelője volt és maradt, világította meg legélesebben zsidóságról alkotott, olvasóközönsége által kevésbé ismert képét sorsregénye, „Az elsodort falu” (Az elsodort falu. Kritikai kiadás. Bp. 1944. Faust Imre, II. köt. 138-141. old.) egyik jelenetében, melyben (szokásához híven regényalakjainak nevét megváltoztatva) Farkas Miklós (Ady Endre) és Gyöngyi Oszkár (Jászi Oszkár) beszélgetnek. Farkas Miklós kezdi a beszélgetést az alábbi kérdéssel:
„– Hát te is azt hiszed, hogy antiszemita vagyok? Te is, te is antiszemita értetted a regényemet? Te is, aki olyan intelligens vagy, akinek olyan széles emberi kultúrája van? (…)
– Nem, nem, Miklós – mondta könyörögve a fiatalember. – Te nem is lehetsz antiszemita, te, akli minden embernek hangja vagy. Te csak az igazságot írtad meg. De vannak gyilkos igazságok, melyek ölnek hatod- és hetedíziglen. Vannak igazságok, melyek oly erővel izzanak át az elfogult lelkekbe, hogy már igazságtalansággá lesznek. Az én fajom annyit szenvedett. Én félek, Miklós, ez a félelem velem született, bennem még összeborzonganak a megkergetett ősök. Nem magamért, én már akár elpusztulhatnék, de szegény fajomért.
– És az én fajom? Én nem félhetek a fajomért!? Az én fajom nem szenvedett eleget?! A háború folyamán elvetődtem Magyarország minden pontjára. Voltam a frontokon, a front mögött, falun és városban. Láttam mindenféle embert, mindenféle viszonyokat. Voltam nyáron a fürdőkben, a Tátrában, a Balatonon, mindenütt, ahol egészséget isznak és örömet élnek. Kik voltak ott? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a színházakba, a mulatóhelyekre, mindenüvé, ahol élvezetet zabálnak. Kik élveznek? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a városokba, kiket emelt fel a sárból a háború, kiknek csordult teljes dézsával a háború emlője? Kik lettek az élet urai? Zsidók, zsidók, zsidók. Nézd meg, hova ömlik a föld, kik veszik meg a fejős birtokokat, kik lesznek gazdái az elbitangolt udvarháznak, kiké lesz a szőlő bora, a kalász magva, kik állják körül a föld csecseit? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a bankokba, ahol uralkodik a pénz, a szerkesztőségekbe, ahol uralkodik a betű, az üzletekbe, ahol összetorlik a másoktól végzett munka, a központokba, kirendeltségekbe, a trénhez, a gazdasági vállalatokhoz, mindenüvé, ahol biztos az élet és könnyű a haszon. Kiknek folyik pénzt az egész megbomlott élet? Zsidóknak, zsidóknak, zsidóknak. És hol van az én fajom, az én megrablott, kihasznált fajom? Menj Tirolba, Palesztinába, Flandriába, mindenüvé, ahol hősies gyermekkedvvel kell meghalni. Kik halnak ott az első sorban? Magyarok, magyarok, magyarok. Menj a kis hivatalokba, ahol becsülettel kell éhen halni, postára, vasútra, iskolába, törvényszékre és ezer más helyre, ahol buta becsületesen, vacogó foggal kell megállni a végsőig a sarat. Kik nyomorognak hatszoros munkával, kik fáznak, kik döglenek napról napra éhen? Magyarok, magyarok, magyarok. Magyarország most egy mesebeli óriási koca, millió éhes szájjal, millió csorduló emlővel. A szájak magyar csontot, magyar húst, magyar velőt, magyar szívet rágnak, magyar verejtéket isznak, az emléket ti markoljátok, ti szívjátok, ti bitang grófi rablók. Hát az én fajom nem szenvedett a múltban? Igen, a tietek is szenvedett, de most részeg kedvvel fizet a jelen. Mi a fizetése az én fajomnak? És ezt nem szabad kiüvölteni? Oláh, szerb, tót, zsidó beleordíthatja faji jogait a történelembe, ha mi megmukkanunk, az barbár sovinizmus, elfogultság, antiszemitizmus? És te, te sem akarod ezt látni és érteni?”
Gyöngyi Oszkár válasza önmagáért beszél: szerinte minden hiba, bűn ellenére, amit a zsidóság a múltban elkövetett és amit ma elkövet, joggal kéri jussát: „Mi voltunk a lendülő erő az új Magyarország felépülésében, hisz a ti fajotokban rejlő mély kincseknek is mi vagyunk a bányászai s kikiáltói a világ piacán. Igaz, miénk a megnyert élet, de miénk volt a kockáztatás merészsége, a kezdés szent nyugtalansága. Minden fajnak kell a kritika, de éppen most kutatni rá ezekre, mikor szörnyű, éhes tömegek lesnek új meg új gyűlöletre. Néha éjszakánként hulló holttesteket látok és hallom a pogrom vad ordítását. Ezt te sem akarhatod. Ezért kérlek.”
Farkas Miklós „megáradt indulattal” fakadt ki (ha ma tenné, lehet, hogy három évvel fizethetne érte?): „Pogrom, pogrom! Ezzel a szóval köttök ti le minden kritikát. A pogrom a vér őrülete, a vadállat részeg felriadása, a pogrom nem intéz el, nem ad igazságot, csak jogot és erőt újabb imperiumhoz. Ha pogrom volna, én dobnám legelőször magamat elébe s az én széttépett testemtől volna először véres a kezük. De van egy másik pogrom, egy szörnyebb, mert tartós, egyetemes és nem jajgatja fel a megtorló szánalmat. És ez alatt vonaglik, pusztul, vágódik el a magyar faj. Az a csendes kiválasztás s fajotok rettentő szolidaritása, mely minden szenvedéshez, vérhez, gyötrelemhez, nyomorhoz magyart juttat, minden lélegzethez, élvezethez, pénzhez, hatalomhoz titeket rohantat. Itt van az én pályám. Hiába volt zsenim, faj-megváltó, becsületes, nagy akaratom, széles emberi ölelésem, csak ti általatok lehettem, mert ti vagytok az üzlet, a megnyert verseny, a demokrácia. Ahogy megszűntem lobogótok lenni, az első kritikánál elhulltam, kiestem, meghaltam s most önmagam virrasztó hulla vagyok. Az a szörnyű pogrom, mikor ti oly sajátságokkal, olyan morállal, olyan eszközökkel, olyan szolidaritással rohantok a versenybe, amiktől elhúz, melyeket halálos lehetetlenné tesz ezer éves európai emberségünk, őskeresztény vérünk. És míg hibáinkban zsákmányaitok vagyunk, elhullunk a versenyben azáltal, ami bennünk jó és tiszta emberi. Én látom fajom roppant vonaglását, a bitorolt életet, a lencsén elcsalt örökséget, minden fajú kihasználók rettentő karmait, a vad parazita dzsungelt, mely ráhemzseg a balek magyarra, és ne szólhassak, ne jajgathasson ki belőlem az emberi felindulás egy elpusztult, kirabolt, megcsalt, nagyszerű fajért, mert Gyöngyi Oszkár ötezer koronát ad nekem s ezzel megvette testem, lelkem, minden napom és életem elrendeltetését. Te vagy az egyetlen, Oszkár, aki a nehéz napokban adó kézzel fordultál felém, de vidd a pénzed. (…)”
Gyöngyi Oszkár erre „felfakadó sírás”-sal azt felelte, hogy tisztában van nép hibáival, bűneivel, gyűlöli „szerencséjük szemérmetlenségét”, „pénz-moráljuk”-at, mégis arra kéri, ha joga is van, hogy reájuk kiáltson a „félrevezető utaknál”, ne ostorozza őket (142. old.), mondván, egyesek (sőt akár sokak) hibáiért, bűneiért mégsem lehet az egész közösséget megróni.
Ifj.Tompó László – HunHír.Hu
