„Isten van valamiképpen / Minden gondolatok alján” – hirdette Ady, azonosulva a „felvilágosodás” óta a liberális katolikusok és protestánsok eredendő vallásfelfogásával, miszerint „egy az Isten, mindegy, minek mondjuk”, „mindenki ’a maga módján’ Benne hisz”, „minden út Hozzá vezet”.
Elismerjük, vannak tartalmilag kifogástalan istenes költeményei, mégis, többségük, legyenek bármennyire is művészi tökélyűek, nem tekinthetők a szó szoros értelemben vallásos remekléseknek, ugyanis nyíltan vagy burkoltan hirdetik azokat a keresztény ember számára elfogadhatatlan tanításokat, amelyeket IX. Piusz pápa 1864-ben megjelent „Syllabus”-ának „Quanta cura” kezdetű függelékében nyolcvan pontban elítélt (az eredeti szöveg megtalálható: (H. Denzinger-A. Schönmetzer SJ: Enchiridion Symbolorum, 2901-2980.).
E tévedések közül Ady költészetében leggyakrabban: a panteizmus, naturalizmus és abszolút racionalizmus fogalmak körébe eső tételek fordulnak elő:
1. Semmilyen legfelsőbb, legbölcsebb, mindent előre tudó, gondviselő, e világ mindenségétől különböző isteni lény nem létezik, és Isten egyúttal a természet is, és ezért változásoknak van kitéve; Isten valójában csak az emberben és a világban keletkezik; a világmindenség Isten, és ő bír Isten tulajdonképpeni szubsztanciájával; Isten a világgal egy és ugyanazon dolog és hatalom, tehát a szellem az anyaggal, a szükségszerű hatalom a szabadsággal, az igaz a hamissal, a jó a rosszal, és az igaz az igaztalannal.
2. Tagadni kell Isten mindennemű befolyását az emberekre és a világra.
3. Az emberi ész – egészen, a legcsekélyebb tekintet nélkül Istenre – az igaznak és a hamisnak, a jónak és a rossznak az egyedüli bírája, magamagának törvénye, s természeti erejénél fogva elégséges arra, hogy az emberek és népek jólétéről gondoskodjék.
4. A vallás minden igazsága az emberi ész természetes erejéből származik; ezért az ész a legfőbb mérték és norma, amellyel az ember mindennemű igazság ismeretét meg tudja, illetve kötelességszerűen meg kell szereznie.
5. Az isteni kinyilatkoztatás tökéletlen: s ezért annak a folytonos és vég nélküli haladásnak van alávetve, amely az emberi értelem növekvő fejlődésének felel meg.
6. A Krisztusban való hit ellenkezik az emberi értelemmel és gátolja azt, és az isteni kinyilatkoztatás nemcsak, hogy semmit sem használ, hanem még árt is az ember tökéletesedésének.
7. A Szentírásban fölhozott és elmesélt jövendölések és csodák költők koholmányai, s a keresztény hit titkai nem egyebek, mint bölcseleti kutatások összegzései; és a mindkét Szövetség könyvei mitikus koholmányokat tartalmaznak; és maga Jézus Krisztus is mitikus kitaláció.
Igazságai
Eddig tévedéseit ismertettük. Szeretve bíráló és bírálva szerető kortársai közül Hetey nem győzi hangsúlyozni, hogy a nagykárolyi kisdiákként megismert Adyt hiába próbálták nagyváradi és budapesti pártfogói világnézetéből kiforgatni, lelke mélyén ösztönösen vágyódott gyermekkori eszményei iránt, és mennyire megvetette kenyéradóit (183. old.):
„A zsidóság a külső látszatot használja ki, amikor azt harsogja, hogy Ady Endre az övék volt… Az az Ady Endre, aki kis Bandi korában a zsidó templom ablakát beverte és nem tudott elmenni egy zsidó fiú mellett anélkül, hogy hátba ne vágta vagy huncutkáját meg ne húzta volna, aki jogász korában magából kikelve tiltakozott egy zsidó kolléga megválasztása ellen és örömmel asszisztált a zsidóknak egy nagyváradi kávéházból való kitessékelésénél, aki már férfi korában a ’Duk-duk affair’ című cikkében kikelt a beléje kapaszkodó ravasz kicsi emberek, a mellette és nevében morgó, dúló-fúló, harcoló lés író csomó senki ellen, akikhez nincs semmi köze, aki a Gábor (Greiner)Andor ízetlen kupléja miatt egy keresztény újságban régi teóriáit szándékozott bővebben kifejteni az országra szabadult vad, éhes, antiszociális, barbár zsidókról, aki a fajtáját féltette a magyarság karaktervonásait megmásító, elmosó és alacsonyabb rangúvá tevő zsidó vérkeveredéstől és aki nagy ’mecénásá’-val, a zsidó milliomossal csak úgy tudott barátságot fenntartani, ha évenként csak néhányszor találkoztak: nem volt, nem lehetett az övék.”
Alig rejtett ellenszenve a zsidóság iránt
Tanulmánysorozatunk eddigi Ady-szemelvényei után bizonyára meghökkentő Hetey ezen soraival szembesülnünk, mégis, mérlegre kell tennünk eddig nem idézett írásai közül azokat, amelyekben kegyetlen őszinteséggel vall zsidók iránti valódi érzéseiről.
Az iménti Hetey-idézetben emlegetett „Duk-duk affaire” c. cikke Adynak nemcsak életműve, hanem kora tárgyilagos értékeléséhez is nélkülözhetetlen. A cikk 1908. november 15-én jelent meg Herczeg Ferenc lapjában, az „Új Idők”-ben, azután, hogy „Az Illés szekerén” című verseskötetének kiadói jogát nem a (többnyire zsidó mágnások pénzelte) Nyugat Könyvkiadó Rt-nek, hanem (a „Nyugat”-nál jóval kevesebb zsidó érdekeltséggel rendelkező) a „Singer és Wolfner Rt”-nek (Herczeg lapja kiadójának) adta. Kenyéradói tehát már ezen is felháborodtak, hát még jelzett cikkén, amelynek megjelenéséről ráadásul – Révész (Rosenfeld) Béla legnagyobb megütközésére – senkit sem tájékoztatott.
Miért váltott ki felháborodást cikke? Válaszul álljon itt szövegének („Vallomások és tanulmányok”, 45-47. old.) Hetey kiválasztotta, legjellemzőbb részlete (134-136. old.):
„Vaády Imre de genere Bajtsch és Kronstein A. Béla urak a napokban megszagolták, hogy én Budapesten vagyok s beállítottak a hotelembe. Komor volt a két úr, elszánt, fölkészült gőgű s nem tudom, kiknek a nevében beszélők. Azaz beszélni csak Vaády Imre beszélt s Kronstein A. Béla úr a beszédhez csupán méltóságot és kísérő gesztusokat nyújtott.” A párbeszéd lényegesebb részeit Ady Endre így írja le: „Önnek nyomában kétszáz apró Ady száguld és csörgeti a fegyverét. Hogy így, hogy úgy, majd megmutatjuk a harcias öregeknek, az ifjú véneknek s a boldog sikerhez értőknek. Ezt mégis csak ön csinálta, ön rendezi a modernség vagy nem tudom micsoda nevében…
– Uraim, én nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke, sőt tagja sem. [Emlékeztetőül: 1912-ben Nagyváradon viszont már az lett, amikor is belépett a Martinovics Páholyba. Ifj. T. L.] Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez s az én állítólagos irodalmi lázadásom nem is lázadás. Ravasz kicsi emberek belém kapaszkodhatnak, mert türelmes vagyok, és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok. Melanéziában van egy duk-duk nevű társaság, afféle ős formájú szabadkőművesség, ahol a vezér ritkán tudja meg, hogy ő a vezér. Talán ilyen vezér lehetek én ugyanakkor, mikor a régi hasonszőrű magyarokkal való közösséget jobban érzem, mint ember valaha érezhette. Gondolják-e, uraim, hogy én helyrehozhatatlanul megsértettem önöket s azokat, akik önökkel együtt éreznek?
– Az Ön emberei azt hirdetik, hogy le kell számolni mindenkivel, aki csak ön s önök előtt élt és élt vala. Tehát a magyar modernek nagy leszámolásra készülnek s önnek ezt tudnia kell.
– Nem, én nem tudom ezt az ügyet, és nem tudok semmit arról a forradalomról, amely állítólag az én nevemben dúl. Se Balassánál, se Csokonainál, se Petőfinél újfélébbnek nem tartom magamat. Különben is régen tisztázódott dolog, hogy a modernek roppant szolid emberek: a jövendő klasszikusai. Nem vállalok semmi közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul is megtanulni. Nincs dolgom azokkal, akik elolvastak néhány olcsó kiadású német könyvet és most ennek az árán meg akarják váltani a magyar irodalmat. Nincs közöm a betegekhez, impotensekhez s mindazokhoz a fiatalokhoz, akik engem jobban gyűlölnek Gyulai Pálnál, aki végre tudom – nem is olyan nagyon gyűlöl,. Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem kortársaim nem dönthetjük el. De azt már jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni.
– De legalább magyarázza meg, mit jelent a modernség, forradalom satöbbi?
– Jelenti azt, hogy a talentumnak megvan a maga brutális fátuma, minden időben, még az aranykorokban is. Pláne, ha egy kis interregnum van, mint nálunk volt az utolsó időkben. Ha aranykor helyett szűkös esztendők után már jelentkezne valaki akármilyen értékkel, de értékesnek látszóan, az ilyen ember úgy jár, mint a mesebeli gazdag, akiről minden ruha-holmit leszednek s közben azt mondogatják neki, hogy csodálatos köntöse és ruhái vannak.
– Szóval ön kijelenti, hogy nem akart sem bennünket, sem a magyar közönséget nem akarta megsérteni?
– Én ezt kijelentem, és nem azért jelentem ki, mert az urak olyan szigorúak hozzám. Nevemben és mellettem egy csomó senki morog, dúl-fúl, harcol és ír, akikhez semmi közöm,. Én inkább akarnék központi szolgabíró vagy alispán lenni Szilágy vármegyében, a vármegyémben, mint hírhedt költő…”
Mint Hetey visszaemlékszik, a cikk megjelenésekor „fantasztikus, pokoli nyüzsgés támadt a zsidó berkekben”. (136. old.) Testvéröccsének, Lajosnak be is vallotta: Az Új Idők cikke miatt az egész világ becsapta az ajtót (remélem: pár hétre, ha én kibírom) előttem. Rémes levelek jöttek és jönnek: se aludni, se dolgozni nem tudok.”
Mi történt? Mint négy évvel későbbi versciklusában, a „Margita élni akar”-ban megvallotta:
A zsidó-bolyt pedig megbolygatom,
De csak kettőnk kedvéért egyelőre,
Nem vagyok gróf, pap, léha vagy zsidó,
Ügyes vagy seftes: hát nem félek tőle.
Tehát megbolygatta, ha burkoltan is, a „zsidó-bolyt” már 1908-ban, hiszen a „Duk-duk-affaire”-ban noha egy szóval sem írta, hogy rájuk, zsidó „barátaira” gondolt, mégis, azok azonnal ráéreztek erre, felháborodva, hogy nem vállal „semmi közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul is megtanulni”, ugyanis, mint a „Nyugat” 1910. november 16-án a Nyugat hasábjain megjelent „Van-e még magyar nyelv?” című írásában megjegyezte, a zsidótól „igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket” . („Vallomások és tanulmányok”, 237. old.
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu
