Természetfelettihez való viszonya nem véletlenül váltott ki hatalmas vitákat. Amíg Makkai Sándor benne látta a legnagyobb vallásos költőt (amiért a bűntudat, bűnbánat nála jelent meg először átütő erővel), addig bírálói (főleg Bartha József, Horváthy Cyrill, Szász Károly, Zulawski Andor) arra világítottak rá, hogy istenes lírája egy lelkileg-világnézetileg meglehetősen kiforratlan lélek vallomásai.

Makkai Sándor híres tanulmányában azt írta, hogy „Ady az egyetlen magyar vallásos költő” (A magyar fa sorsa. A vádlott Ady költészete”. Bp. 1927. Soli Deo Gloria, 95. old.). Ez a kijelentése óriási vitát váltott ki: az ellenérveket leghatározottabban Szász Károly fejtette ki („Magyar fa sorsa”. Makkai püspök Ady-könyvének bírálata. Bp. 1927. Budapesti Hírlap Nyomdája). Makkai a következőképpen indokolta kijelentését:

„Ez a merész kijelentés két dolgot foglal magában. Először azt, hogy az össze magyar költők közül csakis Adynál jelenik meg a vallás úgy, mint egész élete és költészete szerves, minden egyebet magába foglaló összekötő és magyarázó alaptényezője, másodszor azt, hogy a magyar költészetben található úgynevezett vallásos termés nem nevezhető a szó igazi értelmében vallásosnak.” (95-96. old.)

Szerinte eddigi költőink „néha-néha, alkalmilag” szóltak Istenről, vallásról, anélkül, hogy a természetfelettihez való saját viszonyukat, élményüket, vergődésüket verselték volna meg, és így az olyan „gyönyörűséges versek”, mint Berzsenyitől a „Fohászkodás”, Csokonai Vitéz Mihálytól „A lélek halhatatlanságáról” vagy Kölcseytől a „Himnusz”, „úgy viszonylanak a vallásos lírához, mint a szerelem epikai, vagy elmélkedő leírásai a szerelmi élményt spontán kilobogó dalokhoz. Kelthetnek érzéseket, de nem manifesztálják azokat. Ugyancsak ki kell vennünk a vallásos líra köréből azokat a költeményeket, melyeknek hőse, vagy hősei vallásosak, vagy tárgyuk vallásos esemény. Nemcsak műfajilag esnek ki, ami természetes, hanem lényegileg is. Ilyen költeményt nem okvetlen vallásos lélek teremt, elég, ha beleképzeli magát a hős lelkébe. Meg is látszik rajtuk. Nem tekinthetjük vallásos verseknek, eredeti értelemben azokat sem, amelyek a vallás által propagált érzéseket, erkölcsi igazságokat tanítják, hirdetik – másoknak. Természetesen feltételezve azt, hogy a költő meg van győződve azok felől. Ilyen vers van a legtöbb irodalmunkban, mint az egyházi énekköltészet kilenctized része, Arany, Reviczky, stb. néhány verse, Tompa és Szabolcska majdnem minden vallásosnak nevezett költeménye.” (97. old.)

Makkai értékelése a kulcs Ady felfogásának megértéséhez, olyannyira, hogy maga a költő sem fogalmazhatta volna meg találóbban viszonyát a valláshoz, Istenhez. A protestáns Ady (szemben a szintén protestáns, ráadásul őt mélységesen tisztelő Szabó Dezsővel!) ugyanis a kereszténységben nem dogmatikai-bölcseleti igazságok logikus rendszerét látta, hanem egy – spinozai értelemben felfogott, tehát panteisztikus – „Mindenható” iránti vágy kiteljesedését az ember személyiségében, lelki-fizikai élettusakodásaiban, híven Immanul Kanthoz, aki azt hirdette, hogy „két dolog van, ami csodálattal tölt el: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem”. Verseiben ezért, híven kora pszichologizmus néven ismert (Szent X. Piusz pápa elítélte) irányzatához (amely – szemben a keresztény hit legjobban Aquinói Szent Tamás rendszerezte felfogásával – a szeretetet túlságosan érzelmi alapon értelmezte, szembeállítva az értelmet az érzelemmel, a észt a szívvel, mindkét esetben az utóbbit tartva nagyobb, sőt kizárólagos értéknek), többnyire nem az értelmével felismert és szívébe alászállt konkrét keresztény igazságok jelennek meg, hanem pillanatnyi érzések, hangulatok, képzetek.

Így megérthetjük, hogy nemcsak a középkori magyar egyházi énekköltészettől, hanem a későbbi magyar irodalom egészétől is, egészen a huszadik század első harmadáig, miért tér el annyira „istenes” költészete, legjobban persze az irodalmunkat olyan sokáig meghatározó középkori vallásos lírától. Miről szól ugyanis középkori vallásos irodalmunk? Az Isten országáért a világ testi örömeiről önként lemondó szent papok, apácák csendes, virrasztásos, imádságos, életéről, lovagjaink Istenért és hazáért vívott csatáik közbeni Teremtőhöz való esdeklő, forró fohászairól, a szüzek irgalmassággyakorlatairól, vagy a patak partján nyíló virágokra való rácsodálkozásról, a pokol kimondhatatlan gyötrelmeitől való rettegésről vagy a mennyország érzékeinkkel alig kifejezhető örömei utáni vágyról. Hasonlóképpen a XVI. század közepétől egészen a XIX. század közepéig, többnyire egy-egy szent életét vagy erényeit hirdető, tanító célzatú versek, elbeszélések jelentették a vallásos irodalmat. Igaz, a XIX. század második felében Arany János költészetében már a keresztény erkölcsi és bölcseleti igazságok korábban sohasem tapasztalt mélységű kifejtésével találkozunk (gondoljunk csak a „Fiamnak” c. költeményére!), mégis, mindehhez képest Ady valóban új jelenség, hiszen vallással kapcsolatos költészete tévedések és igazságok korábban egyetlen költőnknél sem tapasztalt foglalata. Megtalálhatók benne a középkori keresztény misztika csírái éppúgy, mint a protestáns prédikátorok keservei, a keresztény jelképiség iránti vágy, mégis, ami a legjellemzőbb, az Isten pascali „sírva keresése”, ellentétek vergődése közepette való sóvárgása egy „jobbik világ” iránt, át-meg átszőve a keresztény bölcselettel és hittel aligha összeegyeztető téves tanításokkal (mindenekelőtt a pszichologizmussal).

Adyt, mint kora katolikus irodalomtörténészei (főleg Horváth Cyrill, Bartha József, Alszeghy Zsolt) rámutattak, erősen áthatotta a pszichologizmus, amely az egyéni lélektulajdonságokat, anélkül, hogy azokat az erkölcsi világrend mérlegén megmérné, már önmagukban vallási igazságoknak, Isten-tapasztalásoknak tekinti.

Makkai mellett Ady valláshoz való viszonyát találóan összegezte Nagy Gerzson, aki verseiből készített összeállításában (Ifjú szívekben élek. Bp. 1944. Stádium Rt. Nemzeti Könyvtár, 113. sz. 25-26. old.) így fogalmazott:

„Kortársait olykor vallásos verseivel is ellentmondásra késztette Ady. A maga útján akarta megtalálni Istent. Ez az út, természetesen, hosszadalmas és tekervényes volt és bizony voltak közbenső állomásai”, de „az a lényeges, hogy ez az út végül is elvezette Adyt az igaz Istenhez („Ádám, hol vagy?”):

Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.

Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.

És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.

Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús »Ádám, hol vagy?«-ára
Felelnek hangos szívverések.

Szívemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.

Mindenesetre Adyban nagy szomjúság volt Isten után. Perelt, viaskodott vele, de végül is meghódolt Előtte. Nem volt még magyar költő, aki ennyit harcolt volna lelkében azért, hogy eljusson Istenhez.”

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu