Istenhez, valláshoz való viszonyát megvilágító versei mindmáig sokak bálványa, míg számos kortársa ezekben is meglátta tévedéseit. Kinek van igaza?

Megnehezíti tárgyunk megértését, hogy kora társadalmi, politikai tévedéseivel való azonosulását lényegesen könnyebb felismerni, mint bölcseleti-hitismereti tévedéseit, ugyanis a végső igazságok keresése és emberi értelmünkkel igenis lehetséges felmutatása (amely bölcselet igazi feladata, kezdve a Kr. e. V. században élt Szolóntól Arisztotelészen át Aquinói Szent Tamásig) éppúgy megfigyelhető művészetében, mint kora valamennyi bölcseleti-hitbeli kételyeinek és tévedéseinek gyakran önnön hitvallásaként való kifejezése.

Tévedéseit számba véve, az utóbbiaknál maradva, Horváth Cyrill irodalomtörténész rámutat, hogy „ismerte Spinoza panteisztikus felfogását: minden, ami van és történik, egyetlen ős substantiának a módosulata és megnyilatkozása. Lényegében magáévá tette a zsidó filozófus tanítását, csak az ős substantia nevét cserélte föl modernebbel: az Élettel.”

Szembeötlő, mennyire nem ismerte a Horváth Cyrill jelezte bölcseleti alapfogalom, a „substantia” Aquinói Szent Tamástól eredeztethető lényegét. Az Ady-versek, írások igazi értelmezéséhez is nélkülözhetetlen Katolikus Lexikon (szerkesztette Bangha Béla SJ. Bp. 1933. Magyar Kultúra, I. köt. 45-46. old.) Aquinói Szent Tamás nyomán megállapítja, hogy a „substantia”, az „állag“, az a valóság, amely önmagában áll fenn és nem szorul másra, mint tartó, hordozó alanyra”, és vele szemben a „járulék (accidens) a másban való dolog. Az állag a járulékokat hordozza, birtokolja: ezek változékonyak, az állag maradandó: az állag összetartja, egyesíti a járulékokat, ezeknek végső gyökere, úgy hogy a járulékok belőle sarjadnak.”

Költészetében az állag és a járulék, a keresztény bölcseleti gondolkodás két alapfogalma, általában nem különül el egy határozottan egymástól, vagyis a teremtőt a teremtménytől nem választja el, bizonyítva ezzel, hogy a Zilahon, Debrecenben, Párizsban őt ért hatások közül a liberális bölcselet befolyásától ő sem maradt távol, éspedig olyannyira nem, hogy színtiszta panteizmust (amely tehát azonosítja a világot Istennel) hirdet, hirdetve, hogy „Isten van valamiképpen / Minden gondolatok alján”, továbbá, hogy (Az Isten balján):

Az Isten: az Én és a kín,
A terv, a csók, minden az Isten.

A panteizmussal nála is jegyben jár a deizmus, miszerint Isten megteremtette ugyan a világot, de „magára hagyta”, nem visel gondot rá, habár ő, a teremtmény, vágyik jelenlétére, közelségére, teremtői beavatkozására (Hiszek hitetlenül Istenben):

Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt még így rászorulva
Sem élő, sem halott.

Szinte ömölnek tört szívemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtajk voltajk,
Cifrázott semmiség.

Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjúság.

Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.

Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kelletek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok.
Beteg vagyok, beteg.

Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.

Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka.
Szegény hajszolt magam.

Isten, Krisztus, Erény, és sorban
Minden, mit áhítok
S mért áhítok? – ez magamnál is
Óh, jaj, nagyobb titok.

Első világháború idején megsokasodott testi-lelki összeroppanásai, „mecénásai”-ban való, legtöbbször magába fojtott csalódásai közepette úgy viselkedett, mint Voltaire, aki halálos ágyán, vér- és bélsárhányásai közepette azért könyörgött, akit addig „gyalázatos”-nak mondott: a papért. Vágyott arra, hogy megfoghassa egy pap kezét, mint egykor Nagykárolyban Guba Pálét (Álmom: az Isten):

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni,
S az álmom: az Isten.

Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.

Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.

Amikor aztán mégis „kezelésbe vették” nagyváradi és budapesti „pártfogói”, másként vallott (Elhagyott a félelem):

Most dobtak el: zuhantott fáklya
Alvandó, vén fejem,
Most már elhagyom az Istent is,
Mert elhagyott a félelem.

Rettegő szemeim ragyogtak,
Mint téli csillagok,
Most elhagyott engem már minden,
Mert a félelem elhagyott.

Nyitott sírokat léptem által
Halálos éjjelen
S fogaim sem vacognak többé,
Mert elhagyott a félelem.

Most már rosszabb vagyok, veszendőbb,
Mint elcipelt halott.
Jaj, jaj, nem érzem, hogy élek már
Mert a félelem elhagyott.

Emberi esendőségeit, eszmei eltévelyedéseit kihasználva, elérték elvbarátai, hogy így valljon színt (Judás és Jézus):

Dühödt, lázongó szívverésem,
Golgotai bazaltra vésem.
Krisztus, poétám, szent Alak,
Eladtalak.

Enyém volt minden álmodásod,
Én voltam a lelked, a másod,
Megkoszorúztam a fejed,
Szerettelek.

S eladtalak, én fejedelmem,
Mert az Élet az én szerelmem,
Mert én is álmodok nagyot:
Költő vagyok.

Nem hallgatom zsoltáros ajkad,
Nem kell szép égi birodalmad.
Selymet, pénzt akar egy leány,
Vár, vár reám.

Galád vagyok? Galád az Élet,
Bűve miért nincs az Igének?
Vággyal, kínnal miért gyötör
Pénzes gyönyör?

Írott kövem dobom a mélybe,
Megreng a föld sok ezer évre
S késői bűnös, bús szemek
Megértenek.

Végső soron kora liberális protestáns és katolikus gondolkodásához (amelyet Szent X. Piusz pápa modernizmus címen elítélt (H. Denzinger-A. Schönmetzer SJ: Enchiridion Symbolorum, 3475-3500.)) csatlakozva sok versében és még több (első világháború előtti, Féja Géza, Földessy Gyula, Kovalovszky Miklós, Vezér Erzsébet egybegyűjtötte) írásában hirdette a (zsidó) Spinoza képviselte panteizmust és a leginkább a francia enciklopédisták terjesztette deizmust, vallási közömbösséget („mindegy, melyik vallásban hiszünk, hiszen egy az Isten”). Hangsúlyozandó, hogy sem Nagykárolyban, sem Zilahon nem ilyen szellemben tanult. Amint Heteyt idézve megállapítottuk, Nagyváradon állították át óráját (legdöbbenetes dokumentuma ennek az az 1913-ban megjelent verse, amelyben karácsony misztériumát „hazug mesé”-nek nevezi: Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság!, 62. old.).

Valóban vannak istenes versei, Krisztusban való tényleges hitét megrendítően megvalló költeményei is, mindenesetre vallásos tárgyú versei, írásai inkább a liberális teológusok eszményítette „Istent keresés”, mintsem „Istenre találás” művészi tökélyű ujjlenyomatai.

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu