Másfél millió magyar kitántorgott Amerikába, miközben a francia- és magyarországi szabadkőművesség feldarabolásunkra törekedett: mindez azonban nem zavarta Adyt, annál inkább az Európát elrabló cionista terjeszkedésnek ellenálló maradék magyarság magatartása.
Példa erre Vázsonyi (Weiszfeld) Vilmos (1868-1926), a Községi Demokrata Párt, majd a Polgári Demokrata Párt országgyűlési képviselője, a (harmadik) Wekerle Sándor vezérelte kormány igazságügy-miniszterének 1902-ben a debreceni Kereskedelmi Csarnokban a párbajkérdésről tartott előadása visszhangjával kapcsolatos viselkedése. A miniszter a magyar történelemoktatást kárhoztatta, mondván, a serdülő ifjú „nem hall nagy szellemekről, tudósokról, hanem a hős Kinizsiről, aki fél kezével emelgette a malomkövet, húsz törökkel vívott egyszerre s egy-egy megölt törököt fogott a kezébe, egyet a fogai közé és úgy táncolt. Mikor az ifjúság folyton a vérontás glorifikációját [dicsőítését – Ifj. T. L.] hallja és olvassa, természetes, hogy benne föléled a vérszomj s a szelídített kultúrbestia ver gyökeret.” (Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság!, 24. old.)
A fővárosi magyar ifjúság Vázsonyi képviselőházból való távozását követelte, ennek érdekében tüntetéssorozatot szervezve. Több sem kellett Adynak. A „Nagyváradi Napló” hasábjain (1902. január 31.) fejtette ki véleményét az esetről (Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság!, 25-27. old.):
„Menjünk vissza Ázsiába. Szeretett úri véreim: a serleg tele. Nincs már itt nekünk semmi keresni valónk: gyerünk vissza Ázsiába! (…)
E dicső, gazdag történelmű, úri népségtől lakott ország tegnap szerencsésen elérte a legbalkánibb nívót. [Célzás arra, hogy az ifjúság megakadályozta említett előadása miatt Vázsonyi belépését az Országházba – Ifj. T. L.] Az a gyalázatosságában is mulattató komédia, mely az ország keserves parlamentjében tegnap lefolyt, bele fog kerülni a történelembe. Egy futó percig szeretnék honáruló ’nemzetiségi agitátor’ lenni, hadd tudnám kellő érzékenységgel felfogni a magyar parlamentben lefolyt skandalumot. Ilyen megríkató baromság megérzésére mégsem voltunk berendezkedve, pedig elkészültünk mi már minden megérhetőre.
Parlament kell ennek az országnak? Kancsuka, nem parlament. Azaz dehogy kancsuka. Kisdedóvó, gyermekkert és sok-sok türelem, ha e dicső erényből maradhatott volna valami a huszadik századra.
Vázsonyi Vilmos az egyetlen magyar népképviselő, aki öntudatos nép választott, nem juthat szóhoz a magyar parlamentben. Nem engedik szóhoz jutni a gyermekek, akik haragusznak, mert Kinizsizsdy és malomkövesdi játékukat megzavarta, a gyermekek, akik hajh, tizenkilenc milliomod magunk szerencsétlen bőrén kockáznak és malomköveznek. (…)
Szeretett úri véreim, értsük meg egymást. Kinizsi fáj ugye és a malomkő? A keleti nomád lomhasága lázad fel ugye, hogy semmisítsük meg ezt az embert még a Krimiából velünk hozott eszközökkel, mert tanulni, tudni s az ő fegyvereivel állni vele szemben nem tudunk. Ugye így van, szeretett úri véreim? (…)
Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor. Látják, hogy üresek és könnyűek vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezer éves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk. Nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlé zsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.
Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.
Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg az a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal és ősökkel. Menjünk vissza Ázsiába!”
Tény, hogy zsidóbarátsága nem ismert határt nagyváradi újságírósága idején. Olyannyira nem, hogy ez egy román költőnek, politikusnak, Oktavian Gogá-nak (1881-1938) is feltűnt, és 1913-ban az aradi „Romanul” c. lapban a korabeli magyar irodalom szellemiségéről, nem utolsósorban Ady világnézetéről, rendkívül lesújtóan nyilatkozott:
„Egy idegen olvasóra nézve, aki ismeri a magyar népet és ismeri azokat az irodalmi műveket, amelyekben jellemvonásai meg voltak rögzítve, a jelenlegi magyar irodalom teljesen idegen képet mutat. Az úgynevezett magyar irodalomban a magyarok egyre ritkábban találhatók. (…) Nem akadsz fel többé a turáni hevesség erélyes hangjain, szemed láttára rajzolódnak a nemzetközi művészet szomorú, sötét képei és elhasznált kliséi. (…) Elkülönítve egy évezredes örökség minden hagyományától, nem érti e föld titkait, sem levegőjét, sem világításait, sem árnyékait, sem színeit, és mikor egy étkezőkocsiban a magyar pusztán keresztül utazik, tekintete unottabb az enyémnél. (…) Budapest pusztításai vannak ezeken az idegen lapokon megírva. Ez a hirtelen város a maga amerikanizmusával, kabaréival, zsidaival, dohányutcai zsargonjával, éjszakai obszcenitásaival, ez a rögtönzött hangyafészek, rányomta pecsétjét a magyar irodalomra. Ennek a metropolisznak hagyomány nélküli fajkeverékéből egy sajátságos etnikai vegyülék támadt, mely a magyar fajra mind életmódja, mind lelki alkata szempontjából teljesen idegen. (…) Ez az idegen beáramlás szakította meg a magyar irodalomban a magyar szellem történelmi folytonosságát és szülte azt a sajátosság nélküli, a szokásos nemzetközi termelés előírásaitól irányított irodalmat, amelyben ha ugyan van nemzeti vonás, az szemita! ” (Dr. Bartha József: Az új magyar irodalom kis tükre 1896-1936. Bp. 1938. Stephaneum Nyomda, 206-207. old.)
Válaszul Ady azonnal védelmébe vette „gyermektartási díjadóit”: „Nincs kedvem itt a románok legszebben fejlett antiszemitaságához magyarázatokkal szolgálni, talán majd máskor, de a román zsidógyűlölet majdnem bizáncian szép. Viszont az én hitem a szükséges és helyes adagnyi [Ez az adag pedig mindössze sem lehet több 0 %-nál. – Dr. Bartha József] antiszemitaság mellett, melyet sok árja ellen is szeretettel táplálok, az, hogy az Isten csak egyet teremtett a magyarság javára, a zsidót. Zagyva, álmos vérségünk s sötét keletiségünk ellen adatott ellenméreg ez, antiveronál. Nagyszerű, zsidóeredetű magyar íróink is vannak… Hogy üzleti színdarabokat írnak külföldi exportra, ez a mi afférünkre annyira nem tartozik, mint ahogy nem érdekel, hogy a romániai petróleumkutakat hegyes vagy tompa fúrókkal fúrják. Itt is például Bíró [Blau – Ifj. T. L.] Lajos és Molnár [Neumann –Ifj. T. L.] Ferenc – a mi nagyszerűen magyar Bródynkról nem is szólván – annyira írók és magyarok tudnak maradni, hogy e kvantitásról még a magyar-román béke érdekében sem mondhatunk le…” (Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság!, 28-29. old.)
ifj. Tompó László – HunHír.Hu
