Milyen volt a kis Ady Bandi? E kérdés tisztázása kulcs zsidósághoz való viszonyulása megértéséhez is. Hetey könyve döbbenetes tényeket tár elénk a vele töltött iskolaévekről, olyan tapasztalatokat, amelyeket másutt nem olvasunk, és tudatosan hallgatnak el életrajzírói, méltatói.
Már fizikai megjelenésével is feltűnt diáktársai között: „A kis Ady Bandi középtermetű, zömök, széles vállú, egyre erősödő, sápadt (kreol) arcú, nagy, sűrű, sötétbarna hajú, széles, szinte szederjes ajkú, mongol típusú fiúcska volt. Hatalmas sötét, tűzben égő szemei voltak, amikhez hasonlót azóta sem láttam soha. Kinézése falusias jellegű volt. Hosszú nadrágban s majdnem mindig sötét vagy barna, igen viseltes ruhákban járt. Ruházatán meglátszott a nagy szegénység.” (25-26. old.) Ezt a jellemzést megerősíti testvéröccse, Ady Lajos is (Ady Endre. Bp., 1923. Amicus, és Dr. Doros Gábor: A magyarság életereje. A nemzettest biológiája, fajegészsége és eugéniája. Bp. 1944. Turul (hasonmás: Gede Testvérek Bt. Bp. 2000.), 250. old.).).
Lelki tulajdonságaival szintén felhívta magára a figyelmet: „Rendkívül kedves, nyájas, szelíd, szerény, megnyerő és lebilincselő modorú tudott lenni, ha akart.” (26. old.) Legalábbis barátaihoz, különben „több társával” „kötekedő, gúnyolódó természetűnek mutatkozott. Még leánykákkal szemben is nem egy esetben. Barátaink között akadtak igen jóravaló, szeretetre méltó, derék fiúcskák, akik közös szobában való együttélés dacára sem tudtak vele sohasem összemelegedni és összeférhetetlennek, zárkózottnak találták, különösen abban az időben, amikor már kamaszkorát élte.” (26. old.)
Szellemi képességeiről, tanulmányi előmeneteléről így vall: „Nagyon élénk, jó felfogású, gyorsan tanuló gyerek volt. Leckéjét elég volt egyszer-kétszer átolvasnia. De még ennyi szorgalom sem igen volt tőle várható s ezért nagykárolyi pályafutása alatt [a piarista gimnáziumban – Ifj. T. L.] csak jobb közepes tanuló volt. Osztálytársai közül különösebben nem tűnt ki. Csak a magyar dolgozatai voltak feltűnően jók. Erre többen is emlékszünk. A német nyelv és rajzoló mértan gyenge oldala volt, úgyszintén a torna is. Mozgásában, járásában volt is valami nehézkes, talán azért, mert lábfejei aránytalanul nagyok voltak.” (26. old.)
Rendkívül fontos adalékot ismertet Hetey nagykárolyi piarista gimnáziumi évei alatti lelkiségéről, szellemiségéről, Guba Pál piarista paptanár és Kincses István református lelkipásztor visszaemlékezését, ami már csak azért is fontos, mert a felnőtt Ady gyermekkoráról, iskolaéveiről aránylag keveset írt, ráadásul belőlük lelkiségére nehéz következtetnünk. Hetey szerint nem véletlenül, hiszen „különösebb módon nem ragaszkodott egyik professzorához s magához az iskolához sem”, és „inkább kedvenc tárgyai, mint tanárai voltak” (34. old.), mégis, e két tanáránál aligha adott valaki is találóbb jellemzést kamaszkoráról.
Kincses István (aki 1888-1892 között volt hittan tanára) tömören csak annyit jegyzett fel (33. old.), hogy „a kisdiák Adyra emlékszem, éspedig úgy emlékszem, mint szerény, rendes viselkedésű fiúra, aki leckéire jól elkészülgetett s értelmesen felelgetett.”
Guba Pál részletesebben emlékszik rá. 1889 és 1890 között volt osztályfőnöke. 1941. február 8-án Heteynek írt levelében így emlékszik vissza a gyermek Adyra (29-30. old.):
„Mit írhatok Ady Endréről 50 év multával? Kedves és rokonszenves jó tanuló volt. Okos szeme elárulta már akkor, hogy értékes fia lesz a magyar hazának. Sétáink és kirándulásaink alkalmával mindig megjelent. Az én bal oldalamon ment. Ezt a helyet nem engedte át másnak. Bal kezemet fogta s ujjaimmal játszadozott. Már kisdiák korában valami kis tárcát írt. Azt nekem bemutatta és az egyik helyi lapban megjelent. Ezért az igazgatótól kikapott s vele együtt én is. Azért, hogy nem szabad a gyereket elkapatni. Udvarias, előzékeny volt, és ezen tulajdonságaival megérdemelte az én tanáratyai szeretetemet.
Hogy rokonszenvesen szerettem őt, bizonyíthatom azzal is, hogy a reá vonatkozó hírlapi cikkeknek és híreknek egy egész halmazát őrzöm. Sőt a halotti maszkjának a képét is.
Sétáink és kirándulásaink alkalmával víg gyermek volt, nem tartózkodott tőlem, mint katolikus paptól. A játékokban szívesen vett részt és komolysággal énekelte az ’Erger-Berger’ zsidó [pontosabban őket gúnyoló – Ifj. T. L.] nótát és a ’Kisasszony Pozsonyban’ éneket. Viselete pózatlan volt. Békés, alkalmazkodó. Talpnyaló nem volt. (…)
Már férfiú korában egy ügyes tárcát art a ’Budapest’ c. lapban iskolázásáról. Kitréfálta tanulótársait, hogy akkzativust mondtak accusativus [tárgyeset a latin nyelvtanban – Ifj. T. L.] helyett. Ebben a nevemet is említette és igazán érdememen felül jellemzett. Ezt én megköszöntem neki. Ő válaszolt.
Egyik sétánk alkalmával erősen érdeklődött a II. osztályos kisdiák a Jezsuita Rend szervezete iránt. Ezer kérdést tett fel. Korát meghazudtoló elmeéllel.
(…) Most hamarjában csak ezeket írhatom… Kérdéseidre szívesen fogok válaszolni, hogy ezek bizonyítsák Bandink zsidóellenes voltát.”
1941. március 11-i levelében Ady Bandi gyermekkori antiszemitizmusáról így írt (31-32. old.):
„Én magam nem voltam exponens zsidóellenes. De nem szerettem a zsidót. Kirándulásaink, sétáink alkalmával szívesen énekeltem tanítványaimmal zsidót gúnyoló nótákat a várkápolna felé és az erdőben. Velem Ady is fújta. „A zsidónak nincs Krisztusa, nincs is annak mennyben jussa” éneket s az „Erger-Berger-Sossberger” dalt. És aztán a ’Kisasszony Pozsonyban…’ s „Csak gyönyörű nemzet ez a magyar nemzet…’ énekeket.”
Guba Pál volt az egyetlen tanár, akihez Ady ragaszkodott, és, mint írja Hetey, „ő volt az egyetlen tanárunk, aki nagy sétákat és egész napos kirándulásokat rendezett velünk. [Hasonlóan az ókori görög nevelőkhöz, akik sétálás közben, a tanítványok kérdéseire felelve tanítottak sokszor legeredményesebben – Ifj. T. L.] Ő volt az egyedüli, aki belátta, hogy nemcsak a latin nyelvtanból, hanem a természet könyvéből is nagyon sokat lehet olvasni és tanulni. (…) Labdázás, versenyfutás, gyors kiflievés, zsákban futás, szalonnasütés, dalolás stb. voltak kirándulásaink feledhetetlenül kellemes mozzanatai. Ilyenkor a piarista szigor alól felszabadultnak, szabad embereknek éreztük magunkat s a tanár úr megengedett nekünk egy kis bizalmaskodást is.” (33-34. old.)
Ez a jellemzés (szemben Hatvany (Deutsch) Lajos, Révész (Roth) Béla, Vezér Erzsébet, Király István álláspontjával) pontosan mutatja, hogy magyar nemzeti szellemben nevelkedett Nagykárolyban Ady. Ebben az időben nyoma sincs viselkedésében zsidóbarátságnak. Olyannyira nincs, hogy hétköznapi, vele megesett apró esetek is ezt bizonyítják. Hetey beszámol például arról, hogy „Bandi sohasem tudta megállni, hogy a velünk szembejövő zsidó kölykök huncutkáit meg ne húzza. Egyikét-másikét még le is vágta az Osváth Ilonkától erre a célra elcsent kis ollóval. Legalább is egy hátbavágás okvetlenül kijárt nekik. Útközben a zsidó templom mellett kellett elhaladnunk. Egyszer majd meghűlt a vér ereimben, amikor láttam, hogy Bandi egy kavicsot vesz fel s azt a mintegy 50 méter távolságban lévő zsinagóga ablaka felé hajítja. Telitalálat volt! … Nagy csörömpölés… Ész nélkül futottunk.” (53. old.)
Könnyen mondhatjuk erre persze, hogy nyilván csak gyermekcsínyről van szó, amelynek túlzás tudatosan „etnikai irányultságot” tulajdonítani, csakhogy ez nem így van. Egyértelműen kiderül Hetey művéből, hogy Ady Bandinak igenis „nagy öröme telt abban, ha a zsidóknak bosszúságot okozhatott. Érmindszenten egyszer gyermekkorában az ő kezdeményezésére két kis barátjával együtt egy zsidó asszony boltajtaját éjjel berakták a szomszédban lévő lebontott háztól odacipelt téglákkal. Amikor a zsidó asszony a befelé nyíló boltajtót korán reggel kinyitotta, a téglák nagy robajjal mind az üzletbe borultak. Az asszony elment panaszra a jegyzőhöz. Ezen Bandi jól mulatott.” (53. old.)
Hetey az Ady-irodalom óceánjából szirtként kiemelkedő visszaemlékezésében az imént idézett példák alapján arra a következtetésre jutott, hogy Bandi ebben az időben (sőt szerinte később még jogász korukban is) „lelke mélyén mindig antiszemita érzelmű” volt. (105. old.)
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu
