Dövényi regényének legidőszerűbb történetpolitikai tanulsága, hogy a judeokráciával szembeni szellemi, erkölcsi és anyagi harc nemzeti önvédelem.

Ezt támasztják alá az 1920-as évek elejének nemzeti újjászületéséről beszámoló sorai, amelyekből megismerjük az 1919 terrorjából felocsúdó Budapest népét, a Magyar Országos Véderő Egyesület szellemi atyja, Vitéz Jákfai Gömbös Gyula politikai pályafutása hajnalát, az Ébredő Magyarok Egyesülete küzdelmeit, a húszas évek nemzeti sajtóját elnyomni szándékozó zsidó lapszerkesztőségek szellemi tespedtségét, zsigeri magyargyűlöletét. Ugyanakkor megtudjuk azt is, mennyire kiszolgáltatott volt a magyar társadalom a Galilei-körnek, a „Huszadik Század” íróinak, a szabadkőművességnek: vezéregyéniségekért kiáltó értelmiségünk anyagilag nem vehette fel a versenyt a baloldali lapokéval, ráadásul a magyar jobboldali politikától nem idegen pártviszálykodás megtizedelte sokszor még a legjobb szándékú és felkészültségű magyarok ezreit is. A regényalakok közül Bodroghy Károly lapszerkesztő tragikus sorsa, sajtóból való kitaszítottsága egyenesen Istóczy Győző élete utolsó évtizedére emlékezteti a kor ismerőit: amint Istóczy röpirataival és könyveivel Budapesttől Székelyföldig utazott, hogy kenyerét megkereshesse, Bodroghy hiába írja meg, hogyan teszi tönkre a zsidó sajtó a magyar köztisztviselőt, nincs hol megjelentesse.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a magyar jobboldali politika e regényben megszólaló hívei nem indulatból, gyűlöletből, előítéletből marasztalják el a magyarországi zsidóságot, azon belül is főként a neológiát, hanem nemzetféltésből. Egy magyar újságíró Brandstein Judát és híveit így figyelmezteti: „Nem vetek sok időt, s maguk felébrednek… Felébrednek abból a hiedelemből, hogy maguké ez az ország és úgy gazdálkodnak földjén, ahogy akarnak. Nem sejtik, igazán, hogy vulkán fölött járják a táncot? Komolyan hiszik, hogy ebből a népből már annyira kiégett minden önérzet, annyira elfogyott minden józan érzés, hogy némán tűri az idők végezetéig magukat, uralmuk keserves és bírhatatlan szemérmetlenségét? Hogy nem kel majd fel egy napon s vesz magának elégtételt a megaláztatásokért, melyekben részesítették, s nem üt vissza egyetlen szörnyű csapással mindazokért az ütésekért, melyeket maguktól kapott? Majd jusson eszébe, hogy ezt hallotta egyszer valakitől, akit nem a gyűlölet fűtött, csupán az igazság szenvedélyes szeretete és szolgálata. Maguk azt hiszik, hogy minden antiszemita őrjöngő szadista, műveletlen barbár? Nézze, én nem gyűlölöm magukat. Tárgyilagos vagyok. Elismerem, hogy vannak nagyon becsületes zsidók is, akadnak tehetségesek, zseniális alkotók, akik nélkül az emberiség szellemi arculatának vonásai torzak lennének. De azt is tudom, hogy tömegükben, minél többen vannak valahol, annál veszedelmesebbek a befogadó népre. Az én fajtámra is. Nem gyűlölöm magukat, de mindent elkövetek, hogy ne maradhassanak itt.”

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu