Beszámol Kodolányi a finn irodalom irányairól és irodalmi életről is, rámutatva költőik, íróik alkotásainak népi jellegére, alkotóművészeik társadalmi rangjára, ugyanakkor nemzetpropagandájuk és néprajzi kutatásaik rendkívül magas színvonalára.

A finn irodalom „komolyan és mélyen foglalkozik a parasztság életével”, néha talán túlságosan is, ugyanakkor nincs irodalmi életükben „kettészakadás”, vagyis nemzeti és nemzetietlen irodalom. Nemzeti van, amelyet olyan alkotók fémjeleznek, mint Aleksis Kivi, Eino Leino, Koskenniemi, Larin Kyösti, Sillanpää, Talvio, Aho (24-25. old.). Miként nálunk leginkább Oláh Gábor, Szabó Dezső, Sinka István, Sértő Kálmán, Gulyás Pál, Szabédi László, Alföldi Géza, Veres Péter művészete fejezte ki a népiséget, a finneknél a fent felsoroltak, mindenekelőtt Aleksis Kivi (1834-1872), akinek Kodolányi lefordította a finn lelkiség megrázó tükörképét jelentő, hét árván maradt, a falusi életmód megőrzésével hősies, székelyekre emlékeztető furfangú finn fiúnak hősies életküzdelmeit megörökítő „Hét testvér” c. regényét. (Bp. é. n. Stádium Rt.) Nagy tisztelettel emlékezett Arvi Järventaus-ra, író barátjára, aki „néhány magyar tárgyú történelmi regényt” is írt „a honfoglalásról, a mohácsi vészről, a Rákóczi-fölkelésről. Ezekben a munkáiban, mint általában egész életében, a romantikát kereste. Ha nálunk járt, előszeretettel időzött a Hortobágyon, csikósok, gulyások között s visszaálmodta magát abba a korba, amikor még a betyárok világa volt az Alföld.” (108. old.) Ugyanakkor „szorgalmasan tanult magyarul s amit elsajátított nyelvünkből, szárnyakat adott finn-magyar rokon szívének és fantáziájának”. (108. old.)

Mint Horváth János kiváló irodalomtörténészünk rámutatott valaha, igazi irodalmi élet, sőt irodalom csak író és közönség szoros kapcsolata révén alakul ki. A két világháború közötti, Kodolányi megismerte Finnországban ez a kapcsolat mindenesetre elevenebb volt a mienkénél. A költők, írók közül sok volt a polgári állású, többnyire tanár, lelkész, de a „koplaló, lézengő és lázongó író, aki sorsáért felelősségre vonja az isteneket és embereket, vagy aki megköveteli társadalomtól, államtól, várostól, hogy verseiért tartsa el akár koldusadományokon is, Suomiban ismeretlen típus.” (27. old.)

Irodalmi életükre jellemző, hogy „nincs annyi és olyan nagy folyóiratuk, mint nekünk s mint amit szellemi életük magas színvonala megkövetelne. Afféle nagyobb elbeszéléseket például, amilyeneket a mi nagy folyóirataink közölnek, ott csak kötetben lehet kiadni. Az ilyen kötetek igen kedveltek, nagy példányszámban fogynak, viszont az igazi, nagy lélegzetű novellák kimaradnak mind a napilapokból, mind a folyóiratokból. ” (26. old.)

Az oktatás minden szintjén a finn irodalom alapos ismerete alapkövetelmény. „Alig van Suomiban férfi vagy nő, aki ne olvasta volna akár a meghalt klasszikusokat, akár az élő írókat. Aki ne dalolná nagy költőik megzenésített verseit. Aki ne tudná, ki Sibelius és mit alkotott. Az iskolák gondoskodnak arról, hogy a finn kultúra kincsei elevenen ható formában jussanak el a legszélesebb néprétegek közé s ne csak halljanak róluk, de meg is szeressék és életük szerves részévé tegyék őket. Az iskolák munkáját szervesen egészítik ki a népkönyvtárak, végül azok a kis házi könyvtárak, amelyek minden jobb módú házban megtalálhatók. S végezetül mindebbe beleépül a rádió munkája. A finn rádiónál magasabb színvonalú, felvilágosodottabb és egyben nemzetibb intézményt keveset találunk a világon. Lahti antennái valóban finom talajba vannak ágyazva, hogy magasan felnyúlva a sziklahegy ormán, messze sugározzák a népművészetből és népnyelvből kigyúló kultúra szikráit. Finom árnyalatok jellemzik ezt a kultúrát, mély érzések és nagy-nagy igazság és becsületesség minden területen. Akár a finn lelket, amely ritkán lendül szélsőségekbe, nem fordul szembe önmagával öngyilkos kétségbeesésben s nem pózolja a nagy cselekedetek színészi külsőségeit. Hanem hallgatagon, szilárdan és rendületlen bizalommal néz az élet mélységeibe és magasságaiba, érzelmeit egy-egy mosolyban, egy keményebb mozdulatban, egy szimbolikus tettben és sok-sok, egyenletes ütemű munkában fejezi ki s bármilyen gazdag legyen is a raktára, a kirakatba alig test valamit. Ha az igazi kincsre kíváncsiak vagyunk, utána kell járnunk, fel kell keresnünk őket, de ha megtaláltuk, életünk mérhetetlenül meggazdagszik általa.” (27. old.)

Nemzetpropagandájuk „maga a finn élet. A finn megbízhatóság, a finn nyugalom és biztonság, a finn becsületesség, a finn harmónia, az az érzés, hogy az ember ’végre otthon van’. Ezért aki egyszer betette a lábát Suomiba, mindent elkövet, hogy visszakerüljön, sőt másokat is rábeszél az odautazásra.” Hiányzik belőlük az az idegenimádat, amely már Kodolányi korának Magyarországát, mindenekelőtt nagyvárosait, nem is beszélve Budapestről, annyira jellemezte: „A kor gazdasági és politikai liberalizmusa pedig szinte megelőzhetetlen törvényszerűséggel hajtotta a gyáripari termelésben elhelyezkedett, vidékről idesodródott s Budapesten védtelen és gyökértelen magyar munkástömegeket a nemzetköziség felé.” (Markos Béla: Magyar-e Budapest? Az Országos Nemzeti Klub kiadványai, 69. sz. Bp. 1943. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 17. old.) Ez ismeretlen volt Finnországban. A finnek öntörvényűek, „szívesen látják az idegent, azonban nem csinálnak velük nagy cécót. Az idegen ugyanazt kapja, amit a bennszülött – a bennszülöttek szerencséjére s az idegenek legnagyobb szerencséjére is. Nem azért építenek szépállomást, hogy az idegenek dicsérjék. Nem azért vigyáznak a tisztaságra, rendre, mert ’mit szólnak hozzá az idegenek’. Nem azért lát az ember mindenfelé virágot, virágot, virágot, tengersok virágot, mert az idegenek gyönyörködni óhajtanak benne, hanem mert a virágért, mindenféle növényért rajonganak. Nem azért, olyan utolérhetetlenül kedvesek, finomak és szolgálatkészek az éttermek kiszolgáló kisasszonyai, hogy az idegenek kellemes tapasztalatokkal térjenek haza, de mert ők maguk nem éreznék jól magukat goromba, megbízhatatlan, rendetlen kiszolgálás mellett. Nem azért állnak a tavak partján csendes, otthonos és elképesztően olcsó panziók és szállodák, hogy az idegenek odacsődüljenek, hanem mert ők maguk akarják jól érezni bennük magukat. És a közlekedésük sem azért olyan gyors, olcsó és pontos, hogy az idegenek mennél sűrűbb rajokban vándoroljanak fel Petsamoba, a Jeges-tenger mellé, hanem mert ők akarnak gyorsan, olcsón és kényelmesen utazni.” (29. old.)

Nem véletlenül javasolta Kodolányi Teleki Pál grófhoz írt nyílt levelében (98-104. old.), hogy a „finn Finnországba” minél több magyar néprajzkutatót kellene tanulmányútra küldeni, tanulmányozva a népélet emlékei egybegyűjtésének, tudományos igényű feldolgozásának azt a rendszerét, amelyet ő maga megtapasztalt ottani útjain, vagyis a tárgyi emlékek rendszerezésének és a nyelvjárások gyűjtésének egymást kiegészítő, eredményt csak együttesen jelentő módját. „Mit várunk mi finnországi tanulmányainktól és tapasztalatainktól? Várjuk, hogy új, erősebben népi alapra helyezkedjék végre a közoktatás. Hogy az egyoldalú német szellem kiküszöböltessék belőle. Hogy szabad út nyíljék minden magyar gyermek előtt az egyetemig, ha nem kívánja bejárni ezt az utat: kapjon mennél bőségesebb népi kultúrát a népfőiskolán. Várjuk az osztályellentétek elsorvadását. Várjuk a magyar köznyelv reformját az iskolai nyelvtanítás reformja révén. Várjuk népi kincseink erőteljesebb védelmét és megmentését, a köztudatba való szerves beépítését. Várjuk a magyar népi kultúra uralomra jutását. Várjuk, hogy életünk lassan-lassan átalakuljon, átlelkesedjék, önállósuljon. Sőt – horribile dictu! – még azt is várjuk, hogy a falusi építkezésben végre kötelezően szóhoz jussanak a magyar ízlés követelményei, berendezéseiben a magyar lélek megszólaltatói. Egyszóval: hogy gyökerében ragadhassuk meg és fejleszthessük ki azt a magyar életstílust, amely áthatja majd az egész társadalmat és államéletet.” (102. old.)

Idézett vallomásaiból a finn lelkiség azon alaptulajdonságai ismerhetők meg, melyek nagyon is rokonok a nálunk a két világháború között leginkább Szabó Dezső, Németh László, Karácsony Sándor, Győrffy István, Féja Géza meghirdette, a kapitalizmus és a liberalizmus helyetti minőségelvű, öntörvényű, a népből nemzetet teremtő, sajátos magyar utat felmutató, a két világháború közötti gyökeres nemzeti mozgalmak (nem utolsósorban a hungarizmus) képviselte nemzetépítéssel, amelynek lényege: „A hazáért mindent, a hazát semmiért.”

Ifj.Tompó László – HunHír.Hu