Képes-e beolvadásra (asszimilációra) akár az ortodox, akár a neológ zsidóság? A liberális történelemszemlélet szerint a zsidók éppúgy beilleszkedtek nemzeti életünkbe, ápolták kultúránkat, mint bármelyik nemzetiség.

Ezzel szemben számos zsidó kutató elismeri, hogy az asszimilációnak komoly lélektani-embertani akadályai vannak, amelyeket különösen akkor vehetünk szemügyre, ha a neológ zsidóságnak a befogadó nemzet nyelvéhez, irodalmához való viszonyát tanulmányozzuk. Zsidó irodalomtörténészek sokszor vitatkoznak azon, zsidó író tekintheti-e magát magyar írónak, létezik-e „magyar-zsidó” vagy „zsidó-magyar” irodalom? Az Újvári Péter szerkesztette „Magyar Zsidó Lexikon” (1929) válasza egyértelmű: „Zsidó irodalom mindazoknak az írásműveknek a foglalatja, melyeket zsidók írtak zsidó szellemben. Nem határozhat e tekintetben a nyelv.”

Ha e meghatározás figyelembevételével megvizsgáljuk, létrejött-e hazánkban olyan zsidó értelmiség, amely a magyar kultúrát gazdagította, elég utalnunk arra, hogy Magyarországon 1818-ig egyetlen magyar nyelvű, zsidó szerző tollából való írás sem jelent meg. Ami ekkor megjelent (Krakauer Salamon nagykőrösi rabbi zsinagógaavató beszéde), az sem a magyar, hanem a zsidó irodalomtörténet része. Amint Farkas Gyula irodalomtörténész 1938-ban megjelent tanulmányából („Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914”) kitűnik, a hazai zsidó írók verseikben, drámáikban a materializmust, a szabadszerelmet, a válás természetességét hirdették. (Például Szilágyi-Silbermann Géza a párizsi bordélyházak hangulatát énekelte meg, Makai-Fischer Emil pedig Vörösmartyról írt drámájában költőnket egy örömleány szeretőjeként mutatta be.) Mint megjegyezte: „Olyan ez a magyarországi zsidóság a XIX. században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé. A tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul.”

Brandstein Juda neológokkal folytatott beszélgetései is bizonyítják, mennyire idegen maradt számukra irodalmi nyelvünk. Jobban ismerték az újhébert (az ,,ivrit”-et), a „jiddis”-t (szláv-német-héber keveréknyelv), mint akár a magyart, akár a németet. A köznapi beszédbe jiddis szavakat kevertek, amelynek hatása főleg a fővárosban vált érzékelhetővé. Egyes neológ írók maguk is kárhoztatták ezt a nyelvhasználatot, például Szerb Antal: „A pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér nyelv révén.” (Bárczi Géza nyelvész ezt a nyelvet a „pesti nyelv” részének tekintette.).

De nemcsak irodalomtörténészek (Farkas Gyulán kívül Alszeghy Zsolt, Bartha József, Kiss Sándor, Kokas Endre, Zoltvány Irén, Pukánszky Béla, Horváth János, Várkonyi Nándor, Pintér Jenő) vonták kétségbe a zsidóság beolvadhatóságát, hanem politikusok is, mint Istóczy Győző, aki 1875. április 8-án a Magyar Országgyűlésben elmondott beszédében a zsidóság Palesztinába való kivándoroltatását javasolta. A XIX. század végétől az Istóczy meghirdette, a zsidóság asszimilációképtelensége megérlelte cionizmust tekintették a jobboldali politikai gondolkodás fő irányzatai közül a nemzetiszocializmus és a hungarizmus képviselői a zsidókérdés végleges megoldásának.

Dövényi neológjai hiába tanultak meg magyarul, sem irodalmi nyelvünket, sem kultúránkat nem ismerték, miként Széchenyi bölcs következtetését sem: „Ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, miképp neki már magyarrá is kellett volna átalakulnia? A szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek és ekképp a magyarul beszélő korántsem magyar még.” Vezető zsidó írók és rabbik nem ugyanezt állítják? (Korunk egyik zsidó írója – Zalman I. Posner – „A zsidó gondolkodásmód” című könyvében felszólítja olvasóját: „Beszélhetsz magyarul – de gondolkozz zsidóként!”) Mesterien jellemzi Dövényi a neológia asszimilációjának kudarcát. Amikor Brandstein Juda Budapestre jön, kísérőjétől először ezt kérdezi: „A banknegyedet hol találom meg?” 1919-ben nem sokat gondolkodik azon, mihez kezdjen, ha a zsidóság térhódítását a kormányzat a közeljövőben netán korlátozni fogja, hiszen számára „nem fontos, melyik országban él, csak a lehetőségei adva legyenek. Svájc? Hát Svájc… Vagy Franciaország. Vagy Amerika. Valutakülönbség – a pénz neve más, más dallamra kell felállnia az embernek és levett kalappal végighallgatni, mit énekelnek lelkesen, megtanulni pár szót, amivel az üzleti életben képes megértetni magát – s ezzel kész.”

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu