„Érdekes módon mindig Erdélyből jön a világosság!” Így írt Nagyjókai Bangha Béla (1880-1940) jezsuita atya Szépvízi Balás Béla Kánaán pusztulása c. regényéről, de ugyanezt elmondhatjuk Cs. (Csíkcsekefalvi) Szabó László (1905-1984) elhallgatott erdélyi vallomásairól (1940) is.

Az eredetileg a Nyugat Kiadó megjelentette kötet 1945-ben ugyan nem került tiltólistára, mégis eltűnt a könyvespolcokról. 1993 óta újra hozzáférhető. Látlelet a szülőföldre való visszatérésről. Számára is torokszorító volt az 1940. augusztus 30-án megszületett, Észak-Erdélyt és a Székelyföldet visszaadó második bécsi döntés, amelyről lírai hangvételű visszaemlékezésén (Erdélyben. Bp. 1940. Nyugat Kiadó, új kiadása: Bp. 1993. Szépirodalmi Könyvkiadó) kívül Wass Albert Jönnek! c. regénye (Bp. 1941. Révai), Kolozs Pál Tizennégy nap c. naplója (Bp. 1941. Athenaeum), Vitéz Rózsás József és Vitéz Béry László szerkesztésében az Erdélyünk – honvédségünk c. díszalbum (Bp. 1941. Stádium Rt.-Vitézi Rend Zrínyi Csoportja), továbbá egy antológia (Üdvözlégy szabadság! Magyar írók Észak-Erdély és a székelyföld 1940-es visszatéréséről. Válogatta és szerkesztette Pomogáts Béla. Bp. 2008. Kráter Kiadó) számol be leghitelesebben.

Mindez egy mondatban: Erdély öröksége egy mondatba sűrítve!

Ő is, miként Reményik Sándor és Wass Albert annyiszor, visszavágyik a házsongárdi temető rengetegei közé. 1940. november 1-jén írja Mindszentek a házsongárdi temetőben címmel: „Fönn a tetőn, az öreg nyárfa körül számolom a halhatatlanokat. A tizediknél abbahagyom. De ezekhez a sírokhoz hozzágondolom a többi erdélyit s ezekhez a halottakhoz hozzágondolok egy halottat a segesvári síkon.” Petőfi Sándort.

Tanítani kellene Erdély történelméről könyve alábbi részletét:

„Erdélyben hamarább kezdődött a magyarság s később a magyar államrend: a Pax Hungarica, mint a Királyhágón innen. A magyarság a hunok visszavonulásával, a Pax Hungarica szent László hadjáratával. Hunnia a hunok szétszóródása s László kun harcai közt a székely szögeletben rejtőzött.

Ezt a szájhagyományt még a hunok patkolták meg a hosszú útra. De így áll a régi krónikákban is. Az Árpádok és Anjouk udvari történészei – (Párizst-járt papok) – ugyanazokkal a hunokkal kérkednek a királynő ősök közt, akikről a székely nép kutakat, sírokat, patakokat nevezett el. A történetírás hol elvette, hol visszaadta a hunokat a székelynek. Most éppen visszaadja. A hegy, a patak s az erdei út azonban nem kérdi a tudományt, az odavaló nép emlékezetére bízza magát. Ahol fekszik Zetelaka, ahol az út Fenyédnek fordul, ahol Réka sírját mutatják: ott járt a hun.

A szűk, erdős völgyek visszaverik az emléket, mint a visszhangot. A székely ma is úgy emlékszik a hunokra, mint az Árpád-kori névtelen jegyző. Mint a csiga a házát, még a faragott kapuját is magával hozta Keletről. Mint az alföldi pásztor a rideg marhát, még az ősi írást is elhozta a Pontus mellől. Ez a rovásírás valamikor a magyarok közös ábécéje volt. Később elkallódott a latin papok kezén, csak a kis székely templomokban akadt menedékre. Shakespeare korában a székely gyakran még «hunniabeli módra» ír. Szamosközi István, padovai humanista, egyik első régészünk még félig-meddig élő írásnak ismeri s Buda visszavétele után Marsigli olasz tudós úgy gyűjti a székelyek közt, mint Bartók a balladákat. Az Alföldön megmaradtak az ősi állatok: a honfoglalás anyagi alapja, a székelyeknél fennmaradt az írás, a faragás s az ősi énekstílus: a szellem.

Ebben a fürge, tréfacsináló népben van valami csodálatosan ódon. Hazajáró lelkekkel virraszt a tűznél, a pásztor Júlia szép lányt látja a mezőben, a szomszédban a balladabeli Barcsait ölik. Mikor az új hit papjai elkerültek a székelyekhez, a nép rögtön az ötezer esztendős neveket tanulta meg tőlük. De még a zsidó nevekből is azokat kedvelte, amelyek Mózes könyveiben állnak.

Erdélyben a magyarság a hun emlékkel kezdődik s szent László az első igazi királya. A rideg, lángelméjű, törvényszerző István helyett a délceg s gavallér lovag. A magyar történelem a Királyhágón túl az első keleti veszéllyel kezdődik; László már változó szerencsével győz és menekül s az aggódó népképzelet szakadékot hasít a lova s az üldözők közé. Van a derzsi templomban öreg falkép, szent György öli rajta a sárkányt. A festő valószínűleg szent László emlékét magasztalta a sárkányölőben. Ez a korai erdélyi festmény jellemzően már egy harcos lovagot ábrázol. A sárkány azonban később se bujt el jámboran; örökké járta s dúlta Erdélyt, egyszer szent László átizzadt holtteste ugratott ki ellene a váradi sírból, máskor szakállas lándzsával portyázott a néma falukban, később fölégette Enyedet, Torockót.

A hunokat megőrizte a székely emlékezet, az Árpádok lovagját a halvány falkép, Rómát ezúttal is a kövek. Erdély olyan fontos «nyersanyag-provincia» volt, mint Spanyolország s a nevezetes erdélyi hadjárat kétezer év óta ma is folyik egy római diadaloszlopon. Hispánia adta a vasat a rövid kardhoz, Erdély a sót Lucullus lakomájára s az aranyat, amiből Róma ezermester görög rabszolgákat vásárolt. Városai a bányákat őrizték. Később ezekből keltek ki az első magyar városok. Dés, Kolozsvár, Torda a sóbányák, Gyulafehérvár az aranybányák kapujában állt. A keleti szorosokban, a karavánutak kapujában megszülettek a szász városok. Brassó, Szeben, Beszterce valósággal török és perzsa szőnyegre épült. A római bányavárosok s a begubózott kalmárvárosok közt kivirágzott a székely fapiac és kézműves vásárhely: a félparaszt, féliparos Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Csíkszereda. Erdélyben minden városfajtából van mutatóban: Kolozsvár olyan gyűjtőmedence s olvasztó kohó, mint Kassa, Segesvár olyan csúcsíves sasfészek, mint Lőcse, Marosvásárhely olyan csizmás város, mint Nagykőrös.

Erdély a magyar birodalom «szegény gazdag»-ja. Egy kicsit mindig külön ország volt s a «transszilvanizmus», vagyis az állami önállóság csak később odaragasztott támasztópillér azon a templomon, amit erdélyi léleknek hívunk. A templom hamarább elkészült, mint ez az államjogi támasztópillér. A fejedelemség egy ősrégi törésvonal mentén szakadt le az anyaországról s lett «az töröknek veteményes kertje». Veteményes kertje s nem legelője vagy istállója. A szoros székely és szász népközösség a nemzeti végszükség idején egész Erdélyre kisugározta magára utalt, magába zárkózó s most immár nemcsak helyi és népi, hanem országos és állami függetlenségét. Az ősi székely és szász «szék», amelyben romlatlanul megmaradt a hun és flamand őshaza emléke, politizálni tanította Erdélyt. Nem is merült el az özönvízben. Párizs jelszava: fluctuat, nec mergitur, hányódik, de nem süllyed el, őrá is illik. Az ostromlott hajóhídon egy új emberfajta áll: az erdélyi politikus. Egy horvát-magyar pap: Martinuzzi az első, ködös, kiforratlan példája, a száz kártyalapra játszó, cinikus és vértanú Teleki Mihály a tökéletes és utolsó példája.”

A nemzetidegen irodalmi diktatúra szorításában tiszta lélegzetvétel Cs. Szabó László kötete, amely ma is arra figyelmeztet, hogy – Czine Mihály irodalomtörténészt idézve – „amelyik nép nem tudja saját kultúráját, saját identitását megőrizni és megerősíteni az internacionalizálódó gazdaságban, az csak bérmunkása lehet a világnak, nem önálló tényezője a világpolitikának. Finnország, Dánia, Ausztria a biztató példa: kis országok is jelen lehetnek a világban, ha gazdasági megerősödésük közben saját kultúrájukat, saját identitásukat is megtartják.”

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu