Szekfű Gyula (1883-1955) Három nemzedék és ami utána következik (1935) című könyvénél aligha van döbbenetesebb látlelet a kiegyezéstől mindmáig kísértő létromlásunkról. Habár 1945-ben nem került tiltólistára, mégis, évtizedeken át elhallgatták.

A szerző, a két világháború közti Magyarország szellemiségét alapvetően befolyásoló történészek egyike, e könyvében arra a sorskérdésre kereste a választ, hogy miért omlott össze 1918/19-ben a magyar állam és társadalom? Feleletének lényege, hogy a kiegyezéstől Trianonig hatalomgyakorló „három nemzedék” (az első a Petőfi-Kossuth-Vasvári, a második az Andrássy Gyula-Tisza Kálmán és István, a harmadik a Jászi (Jakubovics) Oszkár vezette „polgári radikális”, liberális) végzetes bűne, hogy nem vetkezte le a Széchenyi István felsorolta nemzeti hibáinkat (az önhittséget, öncsalást, restséget, irigységet, pártoskodást, uralomvágyat, de ami a legjellemzőbb, a szalmalángszerű lelkesedést követő cselekvésmegtorpanást), amelyek miatt a magyar politikai vezetőréteg és társadalom elidegenedett az Árpád-házi királyainkat és a nemzeti szabadságharcainkat meghatározó eszményektől. A Széchenyi-i határozott értékmegőrzés helyett a korlátlan szabadelvűséget választotta. A parlamenti- és közéletet korrupttá tette, a szabad versenyes kapitalizmus és a művelődés megszervezését csaknem teljesen átengedte a zsidóságnak. Budapesttel túlságosan központosított hatalmat hozott létre. Nem szüntette meg a nagybirtokok túlsúlyát, nem hozta meg a birtoktelepítési alaptörvényeket, az ipari munkásság és a parasztság érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyta, amit csak elősegített a magyar középosztály köreiben eluralkodott dzsentri életszemlélet.

Egyedülálló részletességgel elemzi a magyarországi zsidóság kiegyezés utáni szerepét. (Nálánál is több részletet erről alighanem csak gróf Zelensi Róbert emlékiratában olvashatunk. Bp. 1928. Pallas Rt.) A zsidóság beolvadási kísérleteit sikertelennek minősíti, tekintettel arra, hogy (miként Farkas Gyula irodalomtörténész is megállapította Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914 c. tanulmányában. Bp. 1938. Franklin Társulat) a hazai zsidóság megelégedett nyelvünk felületes elsajátításával és a névmagyarosítással, de ezúttal sem vállalt lelki sorsközösséget nemzetünkkel, így évezredes tulajdonságait hiánytalanul megőrizve érdemi ellenállás nélkül szállta meg a magyar élet minden területét, különösen is azt kifogásolva, hogy nem született a zsidóság keleti, Galíciából bevándorló ágának bevándorlását gátló törvény. Nekik tulajdonítja továbbá az 1890-es évektől megerősödő szociáldemokrata-liberális politikai mozgalmak és sajtójuk előretörését is.

A zsidóság társadalmi életben megfigyelhető alaptulajdonságai szerinte a következők: a pénz csúcsértéknek tekintése (kapitalizmus), az értelemnek az erkölcs fölé helyezése, az értelmiségi pályák élére törés (intellektualizmus), a célok eszközválogatás nélküli elérése (teleologizmus), az akarat korlátlansága (voluntarizmus), a hadsereg tökéletesítésével és a tömegtájékoztatás birtokbavételével való politikai hatalomra jutás (mobilizmus).

Külön kitér a keleti zsidóság lelki alkatának értékelésére. Az újkori zsidó történetírás fejedelmének tekintett Heinrich Graetz-cel egyetértésben képviselőiről megállapítja: „Lelkébe óvakodtunk belétekinteni, megelégedvén ruha és beszéd külsőségeivel, végleg áldozatává esvén a tévedésnek, melytől Széchenyi halálos félelemben, kezét tördelve óvott bennünket: összetévesztettük a nemzetiséget a nyelvvel, a magyarságot a magyarul csevegéssel, a halhatatlan lelket a mulandó, színét váltó külsővel.” (331. old.) Graetz-hez hasonlóan úgy látja, hogy a szőrszálhasogató logika, a csűrés-csavarás, a szónoki fogások alkalmazása, a mindenen való viccelődés, az övékével ellenkező gondolatok (eleve) leszólása és nevetségessé tétele, az elbizakodottság és a csalásra való hajlam hatja át egész életüket.

Zsidóság és kapitalizmus címmel összegzi tapasztalatait az érintett etnikum 1919 utáni magatartásáról. Ennek lényege, hogy a 133 nap után az ország sorsát meghatározó nagyvárosi, de leginkább budapesti zsidóság „némi átfestés és áthangolás árán, továbbra is hatalma teljében maradt” (438. old.). Ugyanakkor hatásukra megerősödött a korszak közéletétől amúgy sem idegen „urambátyámos”, rang- és címhalmozó szellem, amit még nálánál is találóbban pellengérre állított kortársai közül Makkai János Urambátyám országa című könyvében.

Végül a Trianon elszakította magyarság állapotát jellemezve bírálja a „külpolitikai cselekvéshiányt”, miközben nem győzi eléggé hangsúlyozni a művelődési intézményeknek a csak az elszakított országrészekkel teljes magyarság szellemi egységét megteremtő szerepét, azt az „önelvű magyar szellemi fejlődést”, amelyet legteljesebben Bartók és Kodály művészete, továbbá az irodalomtörténész Horváth János irodalomtörténész vezérelte szellemtörténeti iskola fémjelez.

Az általa feltárt, Deák Ferenctől Károlyi Mihályig kísértő kortünetek (pontosabban kórtünetek) ma is léteznek, csak kérdés, hogy az őket okozó alapbajokat kívánjuk-e végre orvosolni, és ha igen, mikor s hogyan?

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu