2025-ben akkor ünnepeljük jól Jézus bevonulásának csodáját, ha észrevesszük és részeseivé válunk Jézus fájdalmas felismerésének, hogy – meggyőződésem – sír ma is a világ felett.
Virágvasárnap, amikor Jézus ünnepelt királyként bevonult Jeruzsálembe, a nép eufórikus hangulatban ünnepel, ám ő hangosan, jajgatva sírva fakad. Ezek a könnyek nem a meghatottságtól, nem az elérzékenyüléstől, nem a történelmi és sorsdöntő pillanat beteljesedésétől eredetek meg Jézus szeméből és lelkéből, hanem sokkal inkább a bánat, a keserűség és a csalódottság miatt szakadtak fel belőle. Nem volt senki, aki megkérdezte volna, miért sírsz Mester? Mi a baj, Uram? Jézus ezért válik igazán ilyen szomorúvá és ennek a keserűsége egyértelművé is válik Jézus következő szavaiból: „Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől.” Különös ez a mondata Jézusnak, olyan mintha szándékosan ünneprontó akarna lenni. Minek lelkesedtek emberek, minek éljeneztek, miért ünnepeltek, hiszen semmi okotok sincsen erre, sőt sírnotok kellene úgy, ahogyan én is teszem.
A virágvasárnapi történetben az a drámai, hogy az ünneplő sokaság úgy gondolja: elérkezett életének a nagy lehetősége és alkalma. Amikor végre az álmai valóra válhatnak és az őket régóta sújtó nyomorúság alól végre szabadulást nyerhetnek. Az emberek ebben látták a jövendő reménységét, megint eljön az aktuális szabadító és elhozza megbékélés útját. Ezzel szemben Jézus pont azt jelenti ki, hogy ennek a lehetősége már véglegesen lezárult az emberek előtt: „De most már el van rejtve a szemeid előtt”. Tehát eddig nyitva volt az igazság felismerésnek a lehetősége, de most már ez az idő lezárult. Ez egy drámai mondat, főleg egy ünneplő tömeg közösségében! Érezzük ennek a különbségnek az elképesztő feszültségét! Mit is akart ezzel Jézus mondani, mit akar nekünk üzenni ezzel a különös igével a mi örömünnepünkön, 2025 húsvétján?
Először is, hogy de jó lenne úgy látni az életünket a sorsunk és világunk alakulását, ahogyan Jézus látja! Akkorra már egyértelművé vált, hogy Izrael sorsa, monoteista (egy Istenbe vetett hite) vallása nem kell a világnak. Félreértelmezték az ószövetségi írásokat is, hiszen ők azt gondolták, azt várták a messiási királytól, hogy majd területileg és hatalmilag egységesíti újra az országot, a vallást és megszünteti a széthúzó politikát és ideológiát az emberek életében. Ők ezt gondolták a békesség útjának, abban hittek volna, hogy majd a farizeusok, az írástudók, a szadduceusok, a zélóták pártjainak, képviselői újra egyesülnek és újra egységes ország épülhet közöttük. Jézus ezt az egészet teljesen másként értelmezte és mi már tudjuk, neki lett igaza! Félelmetes az analógia az akkori kor és a mai kor között. Széthúzás, politikai nagyhatalmak játéka, a hit, a vallás gyakorlásának és megélésének megerőtlenedése, a látszat valóságnak hosszú távú berendezkedése és még sorolhatnánk.
Jézus szánja és siratja az akkori népet és várost, mert tudja: sáncot húznak majd köré, körülzárják őket az idegen népek, megszentségtelenítik majd a szentségeiket, vagyis ellehetetlenítik és meggyalázzák az életüket, a múltjukat, a hitüket és semmit sem tehetnek majd így ellene. Szörnyű ezt meghirdetni, főleg úgy, hogy az emberek nem veszik komolyan, sőt, mindezért őt akarják elhallgattatni és megölni. Jézus ezért zokog. Megható az a szeretet, ahogyan a síró Jézus Jeruzsálemről mint anyáról beszél, akinek gyermekei, fiai vannak, akiket majd szorongatni fognak és földre tipornak.
A könnyező Jézus féltve szereti hazáját, szereti városát, szereti népét és ezt a teremtett egész világot. Vajon hogyan tudjuk mi is jól szeretni hazánkat, népünket és világunkat? Mi lesz velünk, mi lesz az emberiség sorsa ebben a bizonytalan és veszélyes korban? Jézus annak ellenére, hogy ő mindent megtesz ennek a világnak a megmentéséért, mégis látja, hogy milyen idők jönnek majd. Ő és az Atya megpróbáltak mindent, de minden erőfeszítésük lepattant az emberekről, a lelkükről és akárhányszor felkínálták a békesség útját, nem kellett az embereknek. Így nézte Jézus az akkori virágvasárnapi tömeget, az országot és a szent várost, Jeruzsálemet.
Hogyan lát ma minket, a világ keresztyénségét? Ő akkor és hitünk szerint ma is azt munkálja közöttünk, hogy hitünkben és a kegyelemben megerősödve éljük meg, amire elrendelt bennünket az Isten! Hogy a hétköznapi életünkben igazzá lehessen Isten országának valósága és jelenléte. Ez nem jólétet, nem harcnélküliséget, nem passzivitást jelent, hanem pont az ellenkezőjét. Vállalják fel a hozzátartozók, hogy az életüknek egyetlen mércéje az Isten törvénye, merjék megvallani és megélni, ők nem egy globális római vagy ahogyan ma éppen nevezik uralkodó birodalomhoz tartoznak, nem az ő istentelen életmódjukhoz és világukhoz igazítják az életüket, vagyis nem asszimilálódnak, hanem hitvalló életet élnek. Bármennyire is furcsa ezt talán nekünk hallani, de Jézus szerint ma is ez a békességre vezető út!
Az akkori tömeg akkor látta volna jól Jézust, ha a bevonulása után odaáll mögé és elkísérik őt a templomba, Kajafáshoz, Heródeshez, Pilátushoz és a Golgotára. Ha a golgotai kereszt alatt tömegek álltak volna és dicsőítve énekelték volna ugyanazt, amit a városkapuban tettek: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség és dicsőség a magasságban!” Igen, ennek a hitvallásnak a golgotai kereszt alatt lett volna a helye, hogy együtt mondhatták volna el a kivégzést vezető római századossal: „bizony ez Isten Fia volt!”
2025-ben akkor ünnepeljük jól Jézus bevonulásának csodáját, ha észrevesszük és részeseivé válunk Jézus fájdalmas felismerésének, hogy – meggyőződésem – sír ma is a világ felett.
Jézust nem érdekelte az ármány, az emberi butaság, a közvélemény, csakis arra koncentrált, hogy a keresztet, amit majd nagypénteken a vállára tesznek, azt neki végig kell vinnie a Golgotáig. Tudta, csak úgy mentheti meg a várost, az országot, a népet, hogy a maga áldozatát odateszi a megbékéltetés oltárára. Ez az igazi szeretet: mindenki a maga oltárára felteszi a saját áldozatát, amit csak ő mutathat be másokért.
A békesség útja Jézus szerint az, hogy az ember lelkében megbékél Istennel és a másik emberrel, erről szól majd a nagypénteki kereszt és ennek csodáját, beteljesedését hirdeti az üres sír húsvét hajnalán. Ezt az áldozatot senki sem adhatta volna meg ennek a világnak, mert Jézuson kívül más képtelen lett volna erre. Túllátni az ünneplő tömegen, hogy ne foglalkozzon azzal az igazságtalansággal, ami majd a passióban Jézus osztályrészévé lesz. Ezért lehetünk nagyon hálásak Jézusnak, ezért kell őt ünnepelni, levenni és elé teríteni az életünket, a szívünket és a lelkünket. Mert ez a Jézus értünk is bevonult a nagyvárosba és nem állt meg, nem fordult vissza, hanem igaz fájó szívvel és lélekkel, de ment tovább a maga szenvedésének útján, hogy nekünk örök életünk lehessen. Aki ezt ma meglátja, az együtt sírhat, de ünnepelhet is Jézussal, aki nem, az ma is csak hozsannázva önmaga elképzeléseit, vágyait és terveit élteti Jézusban mindaddig, amíg ki nem derül majd az igazság.
Nézz a keresztre, még mindig nincsen veszve semmi! A lelki megoldás ott áll előttünk és csak arra vár, hogy egyenként felismerjük a golgotai kereszt titkát, ami az életünk, a sorsunk, a nemzetünk, a világunk megbékéléséért állítatott! Imádkozzunk együtt. „Aki értem megnyíltál, rejts el, ó, örök kőszál…” Rejtsd el a mi szeretteinket, népünket és nemzetünket, világunkat ebben a békétlen időben és korban. Kérünk, hozd el, add meg a megbékélés lehetőségét a mi számunkra is. Ámen.
Dr. Kálmán Csaba – Hunhír.info
(A szerző református lelkipásztor.)
