Számomra a magyarság és a kenyér összetartozik. Egymást feltételezik, magyarságom nélkül nincs kenyerem, kenyerem nélkül nem élhetem meg a magyarságom. Pedig nem volt ez mindig így…
Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek.
Hunor s Magor, két dalia,
Két egytestvér Ménrót fia.
Szittyaországban nem volt idő vetni és aratni, harcolni kellett, vadat űzni kellett, keresni a Csodaszarvast, új hazát találni Magor népének, ahogy Arany János leírta Anonymus Gestája nyomán.
Nekem már néhai apám, aki okos ember volt, megmondta, hogy a kenyér és a hús összetartozik. Egyiket sem kaptam a másik nélkül, és összetartozott, egy életre. Nem volt kivételezés, köretre hivatkozás, nemszeretem kényeskedés. Rend volt. A kenyér rendje, a kenyér tisztelete, a kenyér becsülete. A kenyeret nem előzhette meg semminemű más étel. Akinél a bifsztek felejthetővé teszi a kenyeret, a Miatyánkot, a mindennapi kenyerünk imáját tagadja meg, szembeállítja a Himnuszt a Szózattal, a magyart a magyarral. Igaz, a tatárbifsztek az más, azt én is kiváltképpen szeretem – sok pirítós kenyérrel.
“…Értünk Kunság mezején ért kalászt lengettél…” Kölcseynek is volt olyan fontos, hogy a Himnuszba írta a kalászt mint az élet, az összetartozás, és az igéből megtestesült munka leendő kenyerét. Testvéreim, mondjatok még egy himnuszt, ahol a történeti emlékezet a mindennapi valósággal egységben a nemzet imájaként megjelenik, ahogy Istenhez fordul népének megtartására, megáldására.
Mosolyog a nyári dél,
az asztalon friss, fehér
új kenyér –
Honnan van az új kenyér…
A kenyér egy különleges minőség. Elkötelezett, fáradtságban végzett, verejtékes munka minősége. Aki a kenyeret megtagadja a munkát tagadja meg. Egyetemes a munka és a kenyér kapcsolata. Szimbolikus. Támadhatatlan. Értékmérő. Üzenethordozó tartalma miatt kikezdeni nem lehet. A kenyértől a maga konkrét megjelenésében sem tagadható meg az igényesség. Számomra, ha választhatok, a jó parasztkenyér az igazi. Ahogy nagyanyám dagasztotta, lapátról kisütötte, majd kenyérkendőből elővette, kereszttel megkarcolta és megszegte. És faltuk üresen, faltuk fehér zsírral, lilahagymával vagy édes szőlővel. A vajas, lekváros, dióbeles már a mesék világából jött, ha olykor kiérdemeltem.
“Krisztus kenyér és bor színében…” – éneklik ki a katolikusok győzelmesen a szentáldozás ünnepét. Hasonló erővel a protestáns Úrvacsorában szép szokásunk, ahogy ezt tesszük az írás szerint, miként a kenyér és bor az Úr testévé és vérévé lényegül. Erre mondhatjuk, hogy a szent és jó dolgok találkoznak… Az élő Istennel Jézus feltámadásának hitében megkötött újszövetségünk új tömlőt, új bort és új kenyeret kíván, ennek reményében várjuk az ünnepet.
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
