Minden rendszer, kormányzat megfogalmaz bizonyos történetpolitikai preferenciákat, vagyis az általa támogatott, bázisának tekintett társadalmi csoportokat, azok történetét, múltbeli szerepét megpróbálja szinte kizárólagosan pozitívan beállítani. E szempontokat természetesen a múltra is visszavetítik. A történelem különböző ideológiai előjelű politikai rendszereire is rávetül e szelektív megközelítés.
Még talán azt is elfogadhatjuk, hogy létezhetnek olyan társadalompolitikai célok, melyek révén egyes, eddig nagyrészt negatívan beállított, megítélt etnikai, társadalmi vagy vallási csoportok esetében a pozitívabb társadalmi megítélést hivatottak elősegíteni. Erre számos példát láthatunk nemzetközi, de hazai színtéren egyaránt. Végtelenül leegyszerűsítve, létezik a felfogás, mely szerint ez vagy az az etnikai, társadalmi vagy vallási csoport, politikai rendszer bizonyos megközelítésben csak pozitív megvilágításban látható, vagy láttatható.
A túlzás, a túlhangsúlyozás viszont veszélyes lehet, ugyanis ellenszenvet válthat ki, felerősítheti az ellenérzéseket.
Nemrég ismét bemutatásra került a fővárosi Terror Háza Múzeum épülete előtt a magyar történelem cigány hőseiről összeállított kiállítás. A kiállítás mintegy hat éve már megjelent az intézmény előtt. Megfogalmazott célja az volt, hogy a cigányság hazai történelmi szerepe valamelyest pozitív megítélést kaphasson, adott esetben az 1956-os forradalom kapcsán.
Elméletileg ezzel nincs probléma, de azt is jelezhetjük, hogy az 1956-os forradalomnak a saját arányában szinte minden hazai kisebbség része, szereplője volt. Így a svábok, zsidók, de voltak 56 hősei között egyébként a történelem folyamán egymással szemben álló görög és török szabadságharcosok is. Álltak át a forradalom oldalára szovjet katonák, köztük szlávok, baltikumiak, örmények egyaránt. Azon nem lehet vitatkozni, ha voltak cigány hősök, résztvevők, akkor ők is említést érdemelnek. Más kérdés, hogy e kiemelés megközelítése szubjektív, és aránytalan. Ugyanis lehetne kiállítást rendezni az említett többi résztvevő etnikai csoport kapcsán is.
Beszélhetnénk persze arról is, hogy ilyen megszorítások mellett minden egyes forint elköltését érdemes lenne végiggondolni, s talán a legfontosabbra, az oktatás és az egészségügy céljaira fordítani.
Bevezetésképp: közelebbről megvizsgálva, a forradalom egyes cigány szereplői, ha nem is főszerepet, de bizonyos szerepet azért játszottak a 66 évvel ezelőtti forradalmi eseményekben.
Az is igaz, hogy a cigányság szerepe a magyar történelem folyamataiban még kevésbé feldolgozott, említésük esetleges. Példaként Kecskemét 1914-18 közötti története kutatásakor a helyi sajtóban (Kecskeméti Lapok) találkoztam egy „Kisezüst a cigánysoron” című cikkel, mely valószínűleg a nagy háború cigány származású kitüntetett katonájára utalt.
A Horthy-korszakban film készült Dankó Pistáról, nagyon emberi módon bemutatva, hogy a híres prímást érték származása miatt igazságtalanságok is.
A II. világháború, a frontok átvonulása felkeverte a tömegindulatokat. A hivatalos történetpolitikai ideológia kizárólagos áldozatként jeleníti meg a cigányságot. Ez bizonyos esetekre igaz lehet, például a frontvonalon, 1944 novemberében összeszedett, és a komáromi erődbe internált, főként dunántúli romák esetében.
A represszáliákat azonban számos esetben a saját viselkedésük váltotta ki. Példaként a Nagyszalontára 1944. szeptember 26-án bevonuló szovjet és román csapatok kegyetlenkedéseiknek máig ismeretlen számú asszony és gyermek esett áldozatul.
„Néhány nappal később a német-magyar erők Nagyszalontát visszafoglalták, majd tisztázatlan körülmények között 18 cigány származású személyt kivégeztek. Egyes források szerint a rögtönbíráskodás elsősorban azon személyeket érintette, akik a beérkező szovjet és román katonákat vörös zászlóval fogadták és a női lakosság meggyalázása céljából a házakhoz vezették őket.” (Illésfalvi Péter-Szabó Péter-Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján Puedlo Kiadó Budapest 2005 144.)
Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában című, az 1944 őszi magyarellenes tömeggyilkosságokat összegző művében példaként a Verbászon elkövetett leszámolásokról a következőképpen írt: „Verbászon a borzalmakat nem a helyiek, hanem Tito partizánjai követték el. Egy két alja helyi közreműködésével… s néhány hozzájuk csapódó helyi cigánylegény.” (Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában Magvető Budapest 1991 221. Szivácon pedig egy Cigány Péró nevű, a partizánok áldozatául esett személyt is megemlít.)
Annak kapcsán, hogy nem lehet teljesen általánosítani, Cseres Tibor leírja, hogy példaként a szabadkai gimnázium tanárát, a diákotthon vezetőjét, a város polgármesterét saját volt magyar diákjai ölték meg, akik partizánok lettek.
Egészen más helyen is megjelentek cigány személyek. Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig című memoárkötetében a következőképp emlékezett a katonai ellenállásban történő részvétele miatt a nyilas fogdában töltött napokra: „A kíséret között volt egy cigány tizedes. Ez akasztotta fel Bajcsy-Zsilinszkyt. Ezzel hencegett, és tudatta velünk, ha Barcsaytól (az őrség parancsnokától) parancsot kap, bármelyikünket felakasztja.” (Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig, Budapest, Magvető 1978. 787.)
Tehát láthatjuk, cigány személyek a XX. század első felének konfliktusában politikai és erkölcsi értelemben mindenféle árnyalatban megtalálhatóak.
E rövid bevezetés után rátérhetünk az 56-os cigány szereplőkre. Biztos voltak néhányan, akik valamely fegyveres csoporthoz csatlakoznak, így elismerést érdemelnek. Vitatható viszont az október 27-ei kiskunmajsai lincselés egyik szereplőjének a hősök közé emelése, mert amit két társával elkövetett semmiképp sem minősíthető hőstettnek.
Az ismert történet szerint e napon vásár volt a kisvárosban, a Rákosi-rendszer embertelensége, kizsákmányolása miatti indulatok elszabadultak. A tömeg elfogta a renkívül népszerűtlen tanácsi begyűjtési megbízott – egyébként zsidó származású – Neményi Józsefet.
Először még ki tudott szabadulni és bemenekült a városháza (akkor községháza) pincéjébe. A 61 éves, gyenge fizikumú férfit itt megtalálták, ütlegelték, rugdosták, majd az épület előtt meglincselték, szemben a Magyar Néphadsereg helyi alakulatával. A brutális cselekményben többen részt vettek, ezért a három leginkább felelősnek talált személyt a kádári igazságügyi szervek 1957. október 7-én kivégezték. A három tettes között talán a legsúlyosabb, ténylegesen halált okozó sérüléseket az a személy követhette el, aki eltört zászlónyéllel szurkálta Neményi arcát. A szintén halálra ítélt Kolompár Mátyás csak felrángatta a pincéből és rugdosta a magatehetetlen embert. Lehet, hogy tevőlegesen közvetlenül nem ő idézte elő a sértett halálát, de e tettét sem hősinek, sem pedig mártírnak nem lehet tekinteni. Érdekes módon itt meg sem szólalt a hazai politikában is meglehetősen aktív, mindent követő ADL, vagyis a B’nai B’brith páholy Rágalmazásellenes Ligája.
Összegezve: nem arról van szó, hogy bármely kisebbség esetében bárki megtagadná a tényleges mártíroktól és hősöktől az elismerést és tiszteletet. Összesen arról van szó, hogy egyik vagy másik kisebbség múltját vagy jelenét, kizárólagosan pozitív színben (pozitív szereplők, hősök, mártírok, áldozatok) beállítani egyszerűen lehetetlenség.
Ez vonatkozik a mára is, példaként a cigányság jelentős értékes és becsületes rétegei számára egyre nagyobb teher a deviáns rétegek viselkedése. Ha akár a hazai kormánypárti, akár ellenzéki politika nem állna érthetetlen – bizonyára politikai okok miatt – bátorítóan e deviáns rétegek mellé, sokkal kisebb lenne a probléma. Hisz a hazai cigányság körében számos példaképként is szolgáló művész, sportoló, iparos, stb. található.
Kissé általánosítva, csak érintőlegesen, preferált etnikai-vallási viszonylatban a zsidóság is. Mindenki tudhatja, hogy mennyi értéket adhattak Magyarországnak a hazafias magyar zsidó művészek, kutatók, sportolók, tudósok stb., ugyanakkor sajnos számos negatív ellenpélda is létezett. Világviszonylatban a zsidóság elképesztő széles skálán jeleníthető meg erkölcsi, politikai, kulturális tekintetben. Példaként a világ gyermekeit a gyermekbénulástól megmentő, saját magán is kísérletező Bruce Sabin professzortól a teljesen ellentétes előjelű politikusokon át az ukrán holodomor egyik előidézőjéig, Lazar Kaganovicsig. E villanás talán csak azt jelezheti, hogy esetükben a múltban és a jelenben is renkívül összetett etnikai-vallási csoportról beszélhetünk, melyből mindenkit ADL védőernyő alá helyezni egyszerűen képtelenség.
Társadalmi, szociológiai tekintetben hazánkban ma szintén ilyen védőernyő kerül a polgárság, vagy a gazdag parasztság fölé is, amelyek talán nem minden képviselője esetében mondható el dicsérő jelző.
Ma talán a legkevésbé preferált, vagy értékelt réteg hazánkban az értelmiség és az ipari munkásság. Akár múltjuk, akár jelenük, akár jövőjük tekintetében.
Pedig mindez nemcsak a nemzeti-szociális összetartozás szempontjából, de erkölcsi-filozófiai tekintetben is fontos lenne. A filozófus császár, Marcus Aurelius pedig a következőképp fogalmazott: ”Aki igazságtalan, bűnt követ el.” Ez az elv közel kétezer éve érvényes.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
