Ebben a karantén-ketrecben csak vizslatok, nézegetek, ilyen-olyan párbeszédeket analizálgatok a politikában, az írott meg az e-sajtóban, benne FB-on is. Hát elalélok!

Vajon olyannyira felgyorsult a világ, hogy az emberi kapcsolatokat összefonó érzelmekből csak a negatív előjelűek jelennek már meg mindenütt? Mi az, hogy megjelennek? Egyenesen felhorkannak! No mert, hogy a vakkantás, a parancs, a mindentudó kinyilatkoztatás egyáltalán nem kíván viselkedéskultúrát és ahogyan az a helyzeti és PC előnyökből jő, úgy puffan minden szó.

Nem kell oda tapintat, tisztelet, elég a vakkantós hangsor, abban meg Isten ments, hogy valamiféle cizella-mizella legyen! SŐT! Néha még fenyegetést is kihall az ember két egymással szöges ellentétű (főleg politikai) állításból.

A minap egy ifjú ember pl. azt mondta a mamája-lehetne-hölgynek: „Elveszíti ám a jóindulatomat”. Hijjjnye! Milyen jóindulatát? Csak nem akarja laposra verni? Amiket meg írtak, jajjj, szégyellném ismételni azt az anyagcsere végterméket szállító eszköz meg az anatómia párosodását! Nemsokára már nem csak a szavak, hanem egy különleges receptű Újházy nyakleves ömlik ránk?

Nincs embertárssal szembeni normális viszony, nincs nő iránti udvariasság, idősebb felé irányuló valamiféle józanul visszafogott és minimum-szükségszerű személyes motiváció.

MERT NINCS HASZON!

Emlékszem, a nyolcvanas évek vége felé egy amerikai társaságban az éppen először odaérkező magyar ösztöndíjas nagyon udvarias akart lenni és az ebéd megkezdése előtt „good appetite” (jó étvágyat) mosollyal szórta kedveskedő jókívánságát. A hatás döbbenetes volt! Vele szemben ült egy vörös hajú, nem éppen angol kinézetű, valahol az elegáns Queensben szocializálódott fickó és fricskázó grimasszal utasította vissza az egyébként angolban is jól érthető kifejezést azzal a lenéző fintorral és megjegyzéssel, hogy „ez magánügy” (private matter). (Azt persze soha nem értettem, hogy miért franciául kívánnak egymásnak jó étvágyat az amerikaiak? Persze az is magánügy!).

Akkor és ott abban a pillanatban rájöttem, hogy én otthon Magyarországon egész másként érzem magam. Akkor abban a pillanatban azt éreztem, hogy a Mount Everest nagysága sem kisebbedik attól, ha valaki egy sámlira áll.

Ám nem telt bele 25-30 év és rájöttem, hogy lám, beértük a Tengerentúlt meg Európa nyugati felét. Sámlink sincs már, az is snassz.

Oh, Madách! Oh, de bölcs volt!
ÁDÁM: Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk?
LUCIFER: E régi eszmék többé nincsenek.
Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?
Előitélet szülte egykor azt,
Szűkkeblüség, versenygés védte meg,
Most már egész föld a széles haza”
No de ennyire?

Gundy Sarolta – Hunhír.info