…Az viszont, hogy MINDANNYIUNKNAK akik a világra jöttünk, abban a különleges puha langyos, egyben erős és fantasztikus biztonságban lehet részünk, hogy volt, van és ÖRÖKKÉ LESZ Édesanyánk, túlcsorduló érzéssel tölt el bennünket. Eszembe jutnak a nem régi Anyák napják, amikor már nem csak ránk, a gyerekekre, a leszármazottaira, hanem Magára is egyre többet kényszerült gondolni Édesanyám. A saját elmúlására. Mára pedig a voltból van /nincs és lesz lett. Ott maradt és lesz a gyermekeiben, az unokáiban és a dédunokáiban. Nem az összetört testére gondolok. Rá. Egészében. Az Édesanyámra…

“Íme, az Úr szolgáló leánya vagyok”… és kezdetét vette a Gyermek léte, aki már ott, az Édesanya méhében érezhette annak szívdobbanását és különös, rejtélyekkel teli örömét az Ő születés-várakozása felett.
Minden más Édesanya is szolgáló leány és minden Édesanya rejtélyekkel teli örömmel várja gyermekének érkezését.

Az anyává válás érzését talán életünk legszebb élményeként éljük meg. Amikor a gyermekünket a világra hozzuk, majd amikor először a karunkban tartjuk, amikor a beteg gyermek mellett virrasztanunk, amikor először érezzük azt, hogy az a gyermek nélkülünk csupán csak egy kiszolgáltatott, magára hagyott tehetetlen kis élőlény, akkor értjük meg igazán az anyaság fantasztikus élményét, szerepét és kihívásait. Akkor értjük meg igazán a saját Édesanyánk nagyságát is.

Amikor feleszmélünk, hogy nem csak származunk, hanem folytatódhatunk is, ránk rakódik valami különleges hála súlya, mert ha azzal kell szembesülnünk, hogy ezt az érzést nem mindenki élheti meg vagy azért, mert nem akarja, vagy azért, mert nem teheti, akkor összefacsarodik a szívünk!

Az viszont, hogy MINDANNYIUNKNAK akik a világra jöttünk, abban a különleges puha langyos, egyben erős és fantasztikus biztonságban lehet részünk, hogy volt, van és ÖRÖKKÉ LESZ Édesanyánk, túlcsorduló érzéssel tölt el bennünket.

Eszembe jutnak a nem régi Anyák napják, amikor már nem csak ránk, a gyerekekre, a leszármazottaira, hanem Magára is egyre többet kényszerült gondolni Édesanyám. A saját elmúlására. Mára pedig a voltból van /nincs és lesz lett. Ott maradt és lesz a gyermekeiben, az unokáiban és a dédunokáiban. Nem az összetört testére gondolok. Rá. Egészében. Az Édesanyámra.

Érdekes, hogy leginkább a fiatal Édesanyám és a magam gyerekkora rémlik fel. Milyen gyönyörű volt!
(Holnap megölelem a gyerekeket, hogy átadhassam én is azt, amit kaptam. Az én Édesanyámtól. Ez a legtöbb, amit én magam is adhatok. Minden más tökéletlen ajándék. Mert ez a genetika és a lélek legtökéletesebb legemberibb szimbiózisa).

(GundyS.)