Tavasszal megemlékeztünk az 1918. június 15-25. között végrehajtott, a Piave menti utolsó osztrák-magyar támadásról. E támadás hadműveleteit már elemeztük, délen Boroevic tábornok 6. és Isonzó hadserege, Tirolban, északról Conrad tábornok 11. hadserege törte át néhány ponton a szövetséges védelmi vonalakat. Közismert, hogy az akció a magyar rohamcsapatok elképesztő hősiessége és bravúrja ellenére végkifejletében nem volt eredményes. Itt azért ismét említsük meg Kozma Gábor, a győri 70. honvédhadosztály hadnagya, és az akkor 19 éves Bertalan Árpád hadnagy rohamcsapat-parancsnokok nevét.
A Monarchia katonai és politikai vezetése részéről e katonai akció minden bizonnyal válasz volt az antantállamok május-június folyamán, Wilson, Lloyd George, Clemenceau és Orlando által is deklarált elveire, miszerint elfogadták az áprilisban megtartott római kongresszus állásfoglalásait. Ez lényegében elismerte hivatalos politikai tényezőként az Osztrák-Magyar Monarchia egyes népcsoportjai emigráns kormányait, és ezzel a dualista monarchia felbomlasztására irányuló céljaikat és terveiket.
A nyár folyamán az antant csapatai folyamatosan tért nyertek. Augusztus folyamán a szövetséges erők felszámolták a németek amiensi kiszögellését. Ezt az eseményt említi a német hadtörténetírás, mint az „amiensi fekete nap” katasztrófáját.
Augusztus 14-én a német koronatanács és vezérkar a belgiumi Spa városában tartott értekezletén a defenzív stratégia mellett döntött.
Szeptember 14-én Burián István a Monarchia külügyminisztere békejavaslatot hozott nyilvánosságra, de az Antant ezt elutasította.
Szeptember 15-én támadásba lendültek a balkáni antanthaderők a szaloniki fronton, a bolgár hadsereg már nem tudta tartani magát, szeptember 29-én a kimerült ország kapitulált.
A nyugati hadszíntéren 1918 tavaszától jelenlévő amerikai erők és fegyverzetük ereje döntőnek tűnt. Az 1. és 2. amerikai hadseregbe szervezett, a Pershing és Marshall tábornokok által irányított mintegy 1 millió amerikai katona és fegyverzetük óriási erőfölényt jelentett az Antant haderői számára.
1918 szeptemberében a nyugati fronton 220 szövetséges hadosztály állt szemben 197 német hadosztállyal. Ha azonban a hadosztályok feltöltöttségét, fegyverzetét vesszük figyelembe, talán inkább mintegy kétszeres túlerőről lehetett beszélni. Közel 20.000 szövetséges löveg állt szemben 13.000 német löveggel, 5400 szövetséges repülővel 3400 német. A mintegy 1500 francia tankkal (Renault, Chamond, Schneider) a németek összesen 170 zsákmányolt francia tankot és 20 saját kísérleti típust tudtak szembeállítani.
A Központi hatalmak október 4-én fegyverszünetre tettek javaslatot az USA elnökének, de ezt Lansing külügyminiszter elutasította. Ugyanő kijelentette, hogy az 1918 januárjában megfogalmazott wilsoni elvek nem vonatkozhatnak az Osztrák-Magyar Monarchiára.
Október 24-30. között zajlott az utolsó piavei csata, melyet az olasz hadtörténetírás Vittorio Venetói hadműveletnek nevez.
Az első két nap az osztrák-magyar csapatok még sikeresen törték meg az olasz, brit, francia erők rohamait, 26-27 éjjelén a jelentős túlerővel rendelkező szövetségesek áttörték a Piave mentén védekező, főként magyar csapatok védelmét, hídfőket létesítettek a folyó túlsó partján.
Ez történt példaként 27-én, mikor az erődített Papadopoli szigetnél a 10. olasz hadsereg áttörte az elkeseredetten védekező 7. osztrák-magyar hadosztály, ezen belül a 38. kecskeméti közös gyalogezred védelmi vonalait.
Érdemes azért röviden felvázolni a szembenálló hadseregek erőviszonyait. Ebben próbálunk meg felhasználni részleteket Glaise-Horstenau: Die Katastrophe című könyvéből, melyek részei dr. Takaró Zoltán hadtörténész kutatásai és fordítása révén kaphattak nyilvánosságot.
Tehát, összegezve az antanterők oldalán 51 olasz, 3 brit, 2 francia, 1 csehszlovák hadosztály, 1 amerikai dandár, összesen mintegy 850 zászlóalj, 4750 ágyú vonult fel. A támadásra kijelölt olasz erők: a 7., a 6., a 4. a 12., a 8. és a 10., valamint a 3. hadseregek kötelékében tehát mintegy 6 hadosztálynyi angol, francia, amerikai erősítés volt. A cseh dezertőrökből szervezett hadosztály inkább propaganda jellegű szerepet töltött be.
Velük szemben a két hadseregcsoportba összevont, öt tábori hadseregbe szervezett osztrák-magyar csapatok álltak, Tiroltól egészen a tengerpartig: Tirolban a 10. hadsereg, a Hétközség fennsíkján a 11. hadsereg, a Brenta és a Piave között a Belluno hadsereg, a Piave kanyartól a suseganai vasúti hídig és a 6. hadsereg, innen a tengerpartig az Isonzó hadsereg.
Összességében 57 és fél hadosztálynyi erő, 250.000-350.000 fegyveres állt az osztrák-magyar csapatok védelmében. Az osztrák-magyar hadosztályok feltöltöttsége azonban szinte csak a felét jelentette az antanthadosztályoknak.
Az osztrák-magyar hadseregek élén már kipróbált, tapasztalatokat szerzett vezetők álltak: Krobatin, Scheuenstuel, Boroevic, Goglia, Schönburg-Hartenstein és Wurm tábornokok.
Az antanterők támadásaik első két napján rendkívül erős ellenállásba ütköztek. Az idézett Glaise-Horstenau mű hitelesen adja vissza a piavei csata első napjai harci szellemét:
„A híradás mely a csatatérről jön, olyan felfoghatatlan, hogy azt hazánkban nem hiszik el. És mégis megfoghatóan, megrendítően igaz, németek és magyarok, lengyelek és csehek, horvátok és szerbek, szlovének és szlovákok, mindnyájan még egyszer áldozatkészen, fegyverbarátságban állnak együtt. Minden sziklatömbért, minden tárnáért, kimondhatatlan elkeseredéssel harcoltak.”
Mindez a későbbi szabadkőműves propagandával szemben azt igazolja, még ekkor is, nemhogy csak a magyarok és az osztrákok is a legnagyobb elszántsággal harcoltak, de a Monarchia nemzetiségei sem álltak az Antant által létrehozott és támogatott „emigráns kormányok” mögött.
Az utolsó napok olasz veszteségei is rendkívül súlyosak voltak. Amadeo Tosti olasz hadtörténész könyve, La guerra austriatica-italiana Róma 1925, megállapítása szerint e pár nap alatt az olasz veszteség elérte a 24.500 főt.
November 3-án Padovában megkötötték a fegyverszünetet, mely csak 24 órán belül lépett életbe. Az olaszok ezt kihasználva tovább nyomultak előre, és több százezer hadifoglyot ejtettek, akik csak pár év múlva térhettek haza Magyarországra és a Monarchia volt országaiba.
E napokban a német haderő még talpon állt, erősnek tűnt. A hadtörténelem nagy kérdése, hogy az Antant túlereje képes lehetett volna-e legyőzni a német erőket. Bár kétségtelen túlerőben voltak, az is biztos, hogy a támadó fellépés sikeréhez jóval jelentősebb erőkre volt szükség, mint az eredményes védekezésre. Feltételezhetjük, hogy az antanterők támadásaira már kedvezőbb katonaföldrajzi feltételek között készülő németek esetleges sikeres védekezése számukra jóval kedvezőbb fegyverszüneti- és békefeltételeket eredményezhetett volna.
Ludendorff tábornok, a német vezérkar főnöke október 22-én parancsot adott a német flotta számára a felkészülésre, melyet 10 nap múlva kellett volna követnie a kihajózásnak és a britek megtámadásának. Azonban bekövetkezett a belső „tőrdöfés”.
Mikor november 3-án, Kielben a német flotta parancsot kapott a kihajózásra és a támadásra. Tüntetés robbant ki, az eddig rejtőzködő forradalmi erők tanácsokat alakítottak, megtagadták a parancsokat. A lázadás futótűzként terjedt át az egész hadseregre, szétzilálva az antanterőknél már kétségtelenül gyengébb, de még védekezésre képes német hadsereget.
Teljesen azt sem zárhatjuk ki, hogy az antantcsapatok támadása, akár részleges kudarca is súlyos belső válságot idézhetett volna elő, példaként a francia hadseregben, elhúzva a háborút. Itt csak emlékeztethetünk a franciák 1917 májusi, az Aisne melletti csatákban elszenvedett súlyos vereségeire, mikor a hadseregben lázadások robbantak ki, a katonák szovjeteket-tanácsokat alakítottak, Clemenceau és Petain ekkor csak hadtestek megtizedelésével állították helyre a fegyelmet.
Mindezek után már csak az összeomlás következhetett. Budapesten október 31-én, az eddig ellenzéki Károlyi Párt, az MSZDP, az Országos Radikális Párt szövetségéből szerveződött Nemzeti Tanács vette át a hatalmat az őszirózsás felindulás pillanataiban. E nap délutánján gyilkolták meg Hermina úti villájában Tisza István volt miniszterelnököt, a magyar nagyhatalmi politika utolsó történelmi személyiségét. Igazat adhatunk Herczeg Ferencnek, hogy Tisza titáni erővel és intranzigensen védelmezte a magyar érdekeket, azonban ma már több hibáját, téves lépését is kimutatja a történetírás.
A kormányfői pozíciót e pillanatban megszerző Károlyi Mihály azonban Pethő Sándor: Világostól Trianonig című műve tényszerű megállapítása szerint abban a pillanatban erőszakolta ki a hatalom megszerzését, melyben képességei, ambíciói és a helyzet, a feladat megoldása között óriási volt a szakadék. Ha nem is tagadhatjuk meg tőle az esetleges mentő, javító társadalmi szándékot, naivitás volt hinni, hogy egy kormány-, pár nap múlva pedig az államformaváltás következtében majd Magyarországra is vonatkozni fognak az önrendelkezési jogokat hangsúlyozó wilsoni elvek.
Az új kormány november 1-jén elrendelte a hadsereg lefegyverzését. A háború befejezése, a béke mámora, a társadalmi reformok ígéretei elnyomták a veszélyérzetet. A következő hetekben a kormány naivitása, defetizmusa, találkozva a győztes nagyhatalmak, és az általuk támogatott környező államok mohó területrabló szándékaival, folyamatos hitszegéseivel, máig meghatározó tényezőnek bizonyultak hazánk sorsát illetően.
Most pedig, mikor négy év után elérkeztünk a nagy háború eseménysorai felelevenítésének lezárásához, ismét meg kell említeni, hogy magyar történelmi játékfilm még nem készült erről az időszakról. Ellentétben például az olaszokkal, franciákkal, bolgárokkal, románokkal. Az utóbbiak már a kommunista időszakban is készítettek hazafias filmeket a nagy háborúról.
Az átlagember tudatát nem elsősorban a tudomány, hanem a művészet formálja. Ezért is lehetne példaként Somogyváry Gyula nagyszerű regényeit játékfilmen megjeleníteni. Mindez semmiképp sem a harci harsonák megfújását, csak egy kis reális nemzeti önképet, önbecsülést jelenthetne. Azonban a magyar filmgyártást jelenleg meghatározó köröktől ilyen tematika támogatása aligha várható.
Jó lenne, ha a ma békében és jólétben élő embere az ősz centenáriumi pillanataiban egy pillanatra megállna, meghajolna és visszatekintene az akkori erőfeszítésekre – és ha egészen más körülmények között is, mely ma nem vár ilyen áldozatokat- és elgondolkodna a hazaszeretet örök parancsán.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
