Mint a korábbi, aktuális évfordulók kapcsán is foglalkoztunk a 100 évvel ezelőtti eseményekkel, Románia 1916. augusztus 17-én megkötötte az antanthatalmakkal a titkos bukaresti egyezményt, majd tíz nap múlva, augusztus 27. éjjelén megindította a támadást a katonailag szinte védetlen Erdély elfoglalására. A szerződés a történelmi Magyarország, a jelenleg Romániához tartozó erdélyi, bánáti és partiumi területeinél is nagyobb magyar területeket ígért Romániának: így a Tiszántúl nagyobb részét is.
A négy román hadseregből három(4., 1. és a 2.) indult el a Magyarország elleni támadásra, miközben Erdélyben éppen szervezés alatt áll, a magát ironikusan, mint „hadsereg nélküli tábornok”, nevező Arz Artúr vezérezredes 1. hadserege, mely kezdetben közel 30.000 katonával volt kénytelen felvenni a harcot a mintegy 450.000 főnyi román csapatokkal.
Arz Arthúr vezérezredes
A támadók nem voltak képesek kihasználni túlsúlyukat, megosztották és feldarabolták erőiket, ezért csak nagyon lassan tudtak előrenyomulni. A hősiesen védekező osztrák-magyar csapatok eredményesen fékezték meg az előrenyomulást, majd az 1. hadsereg beérkező részeivel, valamint az Erich von Falkenhayn tábornok vezette 9. német hadsereggel együtt szeptember második felében átvették a kezdeményezést.
Erich von Falkenhayn tábornok
Szeptember 26-29. között a nagyszebeni katlanba bekerítve megsemmisült a román 1. hadsereg jelentős része, október 7-9. között Brassó feladására kényszerültek a 4. és a 2. román hadseregek.
A katonai helyzet 1916 szeptemberében
A Keleti-Kárpátok szorosain is folyamatosan vonult vissza a 4. román hadsereg az 1. osztrák-magyar hadsereggel szemben. A románok megsegítésére október-november folyamán megjelent két cári orosz hadsereg is a frontokon.
A harcok súlya november folyamán lényegében már a román területeken folyt. A 9. német hadsereg egyes részei november 16-18. között Tirgu Jiunál győzték le a román erőket, más részei pedig áttörve a Déli-Kárpátok szorosain Bukarest felé nyomultak.
A frontvonalak változása 1916 novemberére
A Zsekov tábornok vezette 3. bolgár hadsereg sikeresen nyomult előre Dobrudzsa területén.
November 23-án, a német-bolgár-török csapatokból szervezett, August von Mackensen tábornok vezette Duna-hadsereg Svistovnál átkelt a Dunán, majd megkezdte előrenyomulását északi irányba, Bukarest felé. Pár nap alatt az osztrák-magyar utászok elkészítettek egy jó pontonhidat, melyen az egész Duna-hadsereg át tudott kelni és elindult Zimnicea felől Bukarest irányába. Az osztrák-magyar dunai flotta monitorjai visszaűzték a hídépítést, az átkelést zavarni próbáló román monitorokat.
Szövetséges haditanács Svistovnál: Toshev bolgár tábornok és Hilmi pasa német tisztekkel
Az elkészült pontonhíd Svistovnál
A román és orosz csapatok azonban még ekkor is bizonyos túlsúlyt képeztek a központi hatalmak erőivel szemben. A román történetírás később azzal vádolta az oroszokat, hogy kelletlenül segítették őket, valamint a védelmi vonal kialakítását nagyjából ugyanott képzelték el, ahol 1917 januárjában a német, osztrák-magyar, bolgár előrenyomulást követően megálltak a hadműveletek, azaz Nyugat-Moldvában, részben a Szeret vonalán.
A két tűz közé szorított, bár még jelentős erőkkel rendelkező román hadvezetés vakmerő lépésre szánta el magát. A Prezan tábornok által kidolgozott terv lényege az volt, hogy a 9. hadsereggel szembeni román erők leválnak, majd gyors átcsoportosítással délre vonják át őket, ahol gyorsan bekerítik, majd megsemmisítik a Duna-hadsereget, ezt követően a 9. hadsereg ellen fordulnak.
Stratilescu tábornok az 1. hadsereg parancsnoka, és vezérkari főnöke Gavanescu ezredes drámai hangvételű hadparancsban szólították fel a hadsereg katonáit fővárosuk védelmére, a győzelem kivívására.
Az átcsoportosítás lényegében zökkenőmentesen bekövetkezett, a románok a terveiket oly gyorsan kivitelezték, hogy majdnem meglepetést tudtak okozni. Annak ellenére, hogy két magas rangú román vezérkari tiszt, az irányt tévesen felmérve gépkocsijukkal beleszaladtak az Alpenkorps legendás parancsnoka, Krafft von Dellmensingen csapatainak karjaiba, így a német és az osztrák-magyar vezérkar gyorsan tudomást szerzett a román tervekről.
Tehát a hadtörténetírás által a Neajlov-melletti, vagy bukaresti csataként elnevezett hadművelet 1916. november 30. és december 4. között zajlott le. A bevetett 4 román és 2 orosz hadosztály lényegében fölénybe került Mackensen 4 támadó hadosztályával szemben. A román 9/19., a 2/5. hadosztályok és a 21. hadosztály, a Jancovescu-csoport már szinte bekerítették a 217. német hadosztályt, így a Duna-hadsereg veszélyes helyzetbe került. Hiába harcolt fővárosa, hazája védelmében nagy elszántsággal, bátran a román hadsereg, győzött a gyorsaság, a helyzetfelismerés, a logikus stratégia.
A helyzetet a 11. bajor hadosztály beérkezése, a Rusi lui Asan, illetőleg Clejani irányából a Stilpu felé történő előrenyomulása, és az osztrák-magyar tüzérség tűzcsapása döntötte el az Epurestinél feltorlódott román hadosztályok ellen. Jól küzdöttek a bolgár és török hadosztályok is. A román hadosztályok erre rendezetlenül vonultak vissza az Arges felé. Számukra nem maradt más lehetőség a fogságba kerülés elkerülésére, mint a Szeret mögé történő gyors visszavonulás.
A legfelsőbb német hadsereg-parancsnokság döntése értelmében Bukarestet a Duna-hadsereg szállta meg. December 5-én Mackensen tábornok, a Duna-hadsereg parancsnoka, és Tappen vezérőrnagy, a vezérkar főnöke felszólították Bukarest parancsnokát a város feladására.
August von Mackensen tábornok
Bukarest pedig erődvár, övvár volt, 18 páncélerőddel, összekötő, vasútvonalakkal, vizes árkokkal körülvéve. Brialmont, a híres belga építész által kiépített övvár a Neajlov-melletti csata következtében tarthatatlanná vált, nem maradt más lehetőség, mint a megadás. A román fővárosba, a Duna-hadsereg élén a 152. Német Lovagrend gyalogezred vonult be. A román főváros belső kerületeiben, egy élénk európai nagyváros képe bontakozott ki a bevonuló csapatok szeme előtt. Rokonszenvtüntetők, a kávéházakban üldögélő emberek, elmondásuk szerint mindnyájan Marghiloman és Carp – vagyis a német és monarchiabarát politikusok – hívei köszöntötték, ünnepelték a német csapatokat.
A Központi hatalmak lovassága Bukarestben
E napon foglalta el a Farkas ezredes vezette 51. közös – lényegében magyar összetételű hadosztály – Sinaiát, a híres királyi üdülő városát. Románia tehát 1916 augusztusa óta rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett. Több mint negyedmillió katonát veszítettek, Gavanescu tábornok visszaemlékezései szerint a visszavonulás közben maga a román hadsereg gyújtotta fel az olajkutakat, gabona-hombárokat, robbantotta fel a fáradságos munkával felépített műtárgyakat: alagutakat, hidakat, vasutakat, nehogy ellenségeik kezébe kerüljön, vagy használhassák azokat.
November folyamán a Keleti-Kárpátokban az 1. osztrák-magyar hadsereg megállította a túlerejű orosz nyomást, majd lassan előrenyomult a Kárpátok túlsó oldalán.
A főként német és az osztrák-magyar, valamint a bolgár csapatok előrenyomulását az oroszok sem tudták már megakadályozni. Újabb győzelmek következtek be decemberben Rimniciu-Saratnál, január 4-7. között Focsaninál, majd Braila elfoglalásával. E harcok résztvevője volt fiatal tisztként Erwin Rommel is. Január 10-én e fronton megszűntek a hadműveletek, csak 1917 június végén kezdődtek el újra. A frontvonal a Kárpátok és a Szeret vonalán állt meg.
Románia veresége, súlyos anyagi és emberi veszteségei fő előidézőiként, felelőseként az 1916. augusztus 17-én titkos szerződést megkötő, a szövetségesi kapcsolatot felrúgó, a háborút elindító politikusokat: Bratianut, Take Ionescut tekinthetjük. Azon is el lehet gondolkodni, hogy a nyugati liberális államok és szabadkőműves vezetőik milyen erkölcsi színvonalon állhattak, mikor együttműködésre léptek azzal a Romániával, mely asszimilálta kisebbségeit: a németeket, tatárokat, törököket, magyarokat (csángókat), stb., lényegében minden kisebbségi jogot megtagadva tőlük, miközben kétarcú politikusaik állandóan a szabadságról és demokráciáról szónokoltak. Romániában példaként a zsidók nem rendelkeztek állampolgársággal, e jogot csak az 1918. május 7-ei Bukaresti Békeszerződés biztosította. E békeszerződés révén egyébként Románia a polgárháborúban széthullott volt szövetségese területéből megkapta Besszarábiát, tehát területi növekedést könyvelhetett el.
Pedig ismeretes, hogy az 1916 augusztusi, titkos bukaresti szerződés tilalmazta a különbékét, ezáltal érvénytelenítette az akkori területi engedményeket.
Ezért is érthetetlen, hogy az Antant 1918 őszén miért is nyilvánította szövetségesévé a különbékét megkötött Romániát, és miért támogatta az Ausztria-Magyarországgal szembeni, a csekély reális felvetéseket messze meghaladó, alaptalan területi igényeit, katonai fellépését, és végül miért is ajándékozta meg minden etnikai, földrajzi, történelmi, gazdasági stb. realitás figyelmen kívül hagyásával mintegy 103.000 négyzetkilométernyi magyar területtel.
Mindez, párosulva, a Károlyi-Jászi féle őszirózsás kormányzat naivitásával, felelőssége, helyzetfelismerése hiányával elvezetett a történelmi Magyarország széthullásához. Az utóbbi álláspont attól függetlenül is érvényes lehet, hogy az Antant vezetői az 1918-20 közötti másfél évben alapvetően és többségükben ellenséges, hitszegő, csalárd módon viszonyultak mindegyik magyar rendszerhez (dualista Monarchia, az őszirózsás Népköztársaság, a magyar kommün, majd a nemzeti ellenforradalom).
Károlyfalvi József – Hunhír.info
