A rendszerváltást a nép elsősorban a nyugati életszínvonal elérésének reményével várta, és ezért is fogadta el viszonylag simán, valós forradalmi hevület nélkül. Ennek (is) köszönhető, hogy az első szabad választás meglepően alacsony részvétellel zajlott. A széles közvélemény a mielőbbi anyagi felzárkózást, az érezhetően növekvő jólétet tartotta a legkívánatosabbnak.
A demokratikus intézményrendszerre és az azt szavatoló alkotmányos berendezkedésre pedig úgy tekintett, mint a jóléthez vezető kellékekre.
Mi sem volt jellemzőbb erre, mint az, hogy a rendszerváltást megelőző közjogi átalakítás mellett a gazdasági jellegű kérdések egyáltalán nem is kerültek fel a tárgyalások napirendjére. Beérték egy tömör összegzéssel, amely szerint az új társadalom magántulajdonra szervezett gazdaságot fog működtetni. Viszont az, hogy ez hogyan működik majd, a hivatalos tárgyalásokon homályban maradt. Víziója erről az első szabadon választott kormánynak és parlamenti többségnek sem volt. Volt viszont elképzelése az első választásokon ellenzékbe szorult – liberálisnak mondott – ellenzéknek. Annak a csoportnak, amely az 1990-es választásokon elért sikereit megtévesztő, harsány, kommunistaellenes szólamainak köszönhette. Annak a pártnak, amely zavartalanul folytatta az együttműködést azokkal a külföldi tulajdonosi körökkel, akikkel már jóval a rendszerváltás előtt is sikeresen együttműködött az újabb eladósítási hullám kialakításában. Mégpedig az állampárton belül…
Velük szemben a rendszerváltás előtti utolsó kormány, majd az első demokratikusan választott kabinet is tehetetlen volt, így akadálytalanul építkezhettek már jóval a rendszerváltás előtt kialakított irányvonaluk, elképzelésük megvalósításán. Az 1990-re kialakult adósságot és a további adóssághalmozást arra használták fel, hogy kikényszerítsék a tulajdonnal kapcsolatos abszolút kettős mércét. Ennek értelmében hazánkban vagyont elsősorban a külföldi szereplők szerezhetnek, akik előnyöket élveznek az állami termelővagyon lebontásában azzal a felhanggal, hogy majd a vagyonértékesítésből befolyó árbevétel lesz az adósság felszámolásának fedezete. Ebből következett, hogy a belföldiek vagyonhoz csak a külföldiek után juthattak. Ezen belül is a kommunizmus éveiben elkobzott értékek, ingóságok nem járnak vissza, helyettük szimbolikus kárpótlás jár, és a vagyonszerzéshez sem társulhatnak kedvező hitelek.
Negyedszázad múltán megállapíthatjuk, hogy a rendszerváltó politikai elitek magyar érdekeket előtérbe helyező gazdasági irányvonalának hiá-nya valóságos sorscsapást jelentett hazánkra nézve. Egyrészt el sem kezdődött a felzárkózás a fejlett Nyugathoz, másrészt a külföldi tőkével kollaboráns elitek és a választók jóvoltából még a térségünkben is alaposan lemaradtunk. Az elmúlt negyedszázad „víziónélkülisége” miatt szépen átalakultak a jelmondatok. 1990-ben még a felzárkózásra vágytunk, ez később már álmodozássá szelídült („merjünk nagyot”), majd megszületett a reménytelenséget sugalló válasz is: „merjünk kicsik lenni”.
Ezért ma sokkal nehezebb a felzárkózásról beszélni, írni, hiszen éppen a már említett „víziónélküliség” bűvkörében, világában élünk. Ráadásul a felzárkózás hatásfokát mérő paraméterek a társadalom előtt takarásban vannak. A közvéleményt a napi közbeszéd, de még a hivatalosan elfogadott számadatok, jelentések is inkább félrevezetik, mint eligazítják. Szinte mindenki a GDP alapján méri a gazdasági felzárkózást, örül, ha nő, és bánatos, ha nem emelkedik, vagy csak lassan, túlságosan lassan.
Hivatalosan ezért nagyon szeretjük azokat, akiknek a tevékenységéhez gyors GDP-növekedés kapcsolódik, tehát a hazánkban működő nemzetközi nagyvállalatokat. Szinte dagad a keblünk, ha ezek dinamikusan növelik az exportot. Tudnunk kell azonban, hogy sem a multik által megtermelt GDP, sem a növekvő export nem zárkóztat fel bennünket, erre csak akkor van esélyünk, ha ezekből a jövedelmekből, bevételekből egyre több marad hazánkban. Ma ennek egyetlen útja, ha a multiszektorokban gyorsan emelkednek a bérek és növekednek a nagyvállalatok által befizetett adók. A hazánkban maradó többletforrások adnának esélyt később arra, hogy a hazai cégeknél is emelkedhessenek a bérek.
Éppen ezért érdemes a GDP vizsgálatán túl másra fókuszálni. Mérhetjük felzárkózottságunk mértékét abban is, hogy a GDP milyen százalékos arányát teszi ki nálunk a bér. A fejlett Nyugat hatvan százalék körüli aránya mellett ez nálunk még a negyvenöt százalékot sem éri el. A különbség nyilván az a profit, ami végül elhagyja az országot. Ennek egy részét kell adóvá és bérré alakítani. Azt is illene már tisztázni az összevissza beszélés kuszasága helyett, hogy most hogy állunk az unióval. Meg kellene mérni, majd közhírré tenni, hogy tőlünk mennyi pénz, mekkora összeg áramlik az Európai Unió országaiba profitok és kamatok révén. Ezt kellene összevetni az onnan érkező és a köznyelvben segélyként elhíresült uniós alapokkal. Mindjárt megtudnánk, hogy a „ legendás” szolidaritás miként is áll…
Elegendő-e az egyszázalékos GDP-arányos befizetés a közös kasszába, vagy emelni kéne azt?
A fenti kérdést is tisztázni kellene a közvélemény előtt, a válasz pedig kulcs lehet ahhoz, hogy felzárkózási igényünket végre reális alapokra helyezzük. Ennek alapján végre kidolgozhatnánk egy olyan felzárkózási stratégiát, amely a következő negyedszázadra iránymutató lehet. Ez a tudás adhat elegendő elszántságot és kitartást, hogy ügyünket a megvalósulás irányába vigyük. Sok a teendő és nincs túl sok időnk – írja egyebek mellett Boros Imre közgazdász legújabb publicisztikájában az MHO-n.
Hunhír.info
