Létező, a jelenségek mögött rejlő, megismerhetetlen valóság, az abszolút szabadság abban áll, hogy valami nincs alávetve az ok tételének, mint minden szükségesség elvének: az ilyen szabadság tehát csak a magánvalót illeti – az ismeretelméletében, – ez pedig éppen az akarat. Ezért szűnik meg az események tűzében, a történelem categoricusaban a megértés: mert minden „megértésünk” az ok tételén nyugszik s ennek csupán csak alkalmazásában áll.
Új-platonizmus az alanyiság rendszerén mozgó arisztotelészi képletből a tárgyilagos világtól való elfordulását előbb elégedetlenség, majd ennél veszélyesebb világ iránti közönnyel fejezi ki. Az önmagába való visszavonulás /incurbatus in se!/ olyan ziláltságban történik, amikor a népek önállóságukat, a néphit hatalmát, a nemzet műveltségének sajátos jellegét vesztette el, vagy legalábbis fenyegetettnek vélte. Az élet minden területén kuszaság, a fogalmak körében kaotikus zavartság: az elégedetlenség bosszúba és a vigasztalanság kétkedésbe sodorta a népet. Amit a régi világ igaznak és jónak tartott és a reménylett lelki nyugalom helyett az ellenkezőjét kapta, s ha már a való világban maradást, az őshitben üdvöt, a bölcsészek ellenmondó véleményében megnyugvást nem talált: mi természetesebb, mint a vágy, a véges világtól menekülve, az érzékfelettibe, az eszmék túlvilági honába emelkedni: a kétely és bizonytalanság sötét örvényében isteni kijelentéshez folyamodni, és abban keresni a tiszta igazságot: földi végtelen nyomorában az egyetemessel keresni, megtalálni a legfőbb jót. Így a legfőbb jelenség közvetlen szemlélete által ismerhetjük meg a társadalmi ok tételét. A szemlélet, a fogalom, a gondolkodás határozottsága és az öntudat tisztasága juttat el a forradalom fogalomtörténeti ismeretén a módszeres és rendszeres feltáráshoz, annak megismeréséhez és előadásához, amely Platónnál a kormányformák változása, és az emberi dolgok körforgásszerű szélsőségeibe torkollik. Az alanyilag megismert dolgok, jelenségek legfőbb ismertetőjegyeiből a tudatban kialakított gondolati forma az akarat, s a hozzátartozó érzelem és indulat: az ok tétele: erő.
Csak a jobb alapon jobb ügyet jobb érvekkel képviselni akaró szándék, az újjászületés és újjáéledés eszméjét megfogalmazó és legkülönbözőbb gondolkodású emberek jöttek össze, hogy érdeket és szemléletet vigyenek a 14-16. században a tudás, az irodalom és a művészet világába. Az antik formákat továbbfejlesztő, realizmusra törekvő képzőművészeti irányzat a reneszánsz. Vagy csak tizenhatodik században a katolikus egyház ellen irányuló, a protestáns felekezeteket létrehozó antifeudális társadalmi, politikai és ideológiai mozgalom, a reformáció: az ok tétele: az erő. A Kortárs fogalomtörténet szerint a XVII, XVIII. század forradalmai kezdetben felújítás és restaurálás, – valamely megdöntött társadalmi rendszer, államforma visszaállítását jelentette – és nem merítette ki a „forradalom” fogalmát. Hannah Arendt nevezetes meghatározása szerint „Forradalomról csak ott beszélhetünk, ahol a változás új kezdetként értelmezhető, ahol erőszakot egy egészen új állam létrehozásáért alkalmaznak, s ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság elérését.”
Így a kulturális, szellemi, filozófiai forradalmak, mint a reneszánsz és a reformáció, akárcsak a tudományos forradalom, vagy éppen a szexuális forradalom az a gyorsan jövő, megrázó társadalmi jelenség, amely teljesen átalakítja a társadalmi és politikai intézményrendszert, vagy komoly kulturális, gazdasági áttörést hoz?
A teljesség igénye nélkül a forradalom fogalomtörténetében azt állítja, – mint erre már utalást tettünk – hogy a modern forradalmakban egybeesik az újrakezdés élménye a szabadság eszméjével, és a politikai cselekvés egyben élvezetet is okoz. A forradalommal járó erőszak problémás és mindig igazolásra szorul, mert elnémítja a beszélő embert. /Arendt Condorcet/ A politológia, társadalomtudomány illetékes a forradalommal kapcsolatos ismérvek felállítására, és a legutóbbiak szakmai elbírálására, értékelésére. A kérdéssel összefüggésben két kortárs véleményét közlöm Dürrenmatt, Friedrich, aki húszon éve hunyt el, 1960-ban a svájci Schiller-alapítvány Nagydíjának átvételekor mondta: „A forradalmárok ama régi hittétele, hogy az ember képes és köteles megváltoztatni a világot, az egyén számára megvalósíthatatlanná lett, érvényét vesztette, ez a tétel már csak a nagy tömegek számára használható jelszó, politikai robbanótöltet, a sokaság hajtóereje, az éhezők szürke hadseregeinek reménye. A rész nem olvad többé az egészbe, az egyén a közösségbe, az ember az emberiségbe. Az egyén számára nem marad más, mint a tehetetlenség, az az érzés, hogy figyelmen kívül hagyják, hogy nem szólhat bele a dolgokba, hogy le kell buknia a felszín alá, ha nem akar végleg elmerülni.” „Ha van ennek a tavasznak üzenete, az éppen az, hogy 1848 tavaszán sem forradalom és fegyverropogás nem volt, hanem építkezés. Idén, hosszú idő után, újra van remény erre – véli Nemeskürty István is.
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
