Az LMP, a DK és az Együtt 2014, valamint a Bokros Lajos és Fodor Gábor által alapított pártok mind-mind „new SZDSZ” formációk, és bohózatba illő módon láthatóan komolyan gondolják, hogy ezzel a „programmal” újra uralkodó pozícióba kerülhetnek.
Az SZDSZ nevű politikai párt formálisan létezik még, de politikai értelemben valójában elpusztult már. Ugyanúgy, ahogyan az MDF nevű politikai párt is, pedig ez a két alakzat 1990-ben a parlamenti mandátumoknak egész pontosan a 66,6 százalékát birtokolta, vagyis akár kétharmaduk is lehetett volna, ha létrehozzák az akkor oly sokat emlegetett „nagykoalíciót”. Most már a lehető legkisebb „kiskoalíciót” sem tudnák létrehozni, hisz a két formálisan még létező párt együtt is alig tenne ki egy százalékot.
Ha valaki 1990-ben megjövendöli, hogy ez bekövetkezik, nyilván nevetség tárgyává vált volna, hisz mindenki úgy gondolta, hogy ezek a pártok, ha váltakozó sikerrel is szerepelnek majd, de azért mindig nagy pártok maradnak. Mint ahogy a Fideszről sem lehetett megjósolni a hatvannyolc százalékos példátlan győzelmet akkor, amikor 5,1 százalékkal épp csak bejutott a parlamentbe 1994-ben. Az MDF és az SZDSZ helyét a jelek szerint tartósan a Fidesz és az MSZP vette át, amelyek együttes mandátumaránya 1998 óta folyamatosan hetven és nyolcvan százalék között van. Az előttünk álló, módfelett kalandosnak ígérkező évtized(ek)ben azonban ez utóbbiak is az elődeik sorsára juthatnak, és helyüket ma még esetleg teljesen ismeretlen politikai formációk vehetik át.
Bár az uralkodó beszédmód és a magabiztosságot mímelő pártok ezt tagadni igyekszenek, a magyar társadalom most már több mint harminc éve egyre súlyosabb reprodukciós válságban van, és mindez lassan, de biztosan szétzilálja a politikai rendszert is. A főáramlatbeli politológiai elméletek nemigen tudják megmagyarázni ezt a növekvő instabilitást, és ez valóban nem is egyszerű feladat. Én is inkább csak arra vállalkoznék, hogy néhány olyan mozzanatra hívjam fel a figyelmet, amely talán segíthet a lényeg megértésében.
Először is szembesülnünk kell azzal, hogy ezek a sajátos politikai alakzatok nem egyszerűen „nagy pártok” voltak, hanem olyan bonyolult „nagykoalíciók”, amelyek azért bomlottak fel, mert a bennük helyet foglaló „belső pártok” közötti konszenzus szétesett, sőt egy idő után értelmezhetetlenné vált. Bár a felbomlási folyamatok mindegyikük esetében több hasonlóságot mutatnak, az SZDSZ kivétel, így főként az ő szerepére kell összpontosítani.
Valamikor 1990-ben újdonsült MDF-es országgyűlési képviselőként szomorúan állapítottuk meg, hogy a parlament mind a hat pártja „kollaboráns”, vagyis az „új birodalom” kegyeit keresi. És akkor egyikünk ironikusan hozzátette, hogy az SZDSZ kivétel, mert ez a párt nem „kollaboráns”, ám csak azért nem, mert ő maga a „laboráns”. Vagyis az SZDSZ nem egy szokványos magyar politikai párt, hanem a globális hatalmi rendszernek a lokális politikai gépezetbe betüremkedő nyúlványa.
Amíg a többi párt Magyarország felől épült, és legalább kísérletet próbált tenni a helyi érdekek birodalommal szembeni képviseletére, az SZDSZ a globális hatalomszerkezet felől felépülvén egyetlen feladatának a lokalitás teljes alávetését és kifosztásának biztosítását tartotta.
Sikeresen beépült valamennyi politikai erőbe, és ez egy idő után mérhetetlen előnyt biztosított számára, hiszen így, politikai arányától függetlenül irányíthatta a társadalmi-gazdasági újratermelési rendszerünk egészét. Az „eredmény” közismert, a magyar társadalom kifosztott többsége nemcsak hogy felemelkedni nem tudott, de ma már azt az életminőséget sem képes elérni, amit a hetvenes években egyszer már élvezhetett. Az SZDSZ tehát kiváló munkát végzett, áldozatossága nyomán pedig a magyar társadalom értéktermelő rendszerei-ből hatalmas vezetékeken keresztül áramlik ki zavartalanul a „bennszülöttek” által előállított erőforrástömeg java része. Ráadásul anélkül, hogy mindennek az okairól és mibenlétéről a bennszülötteknek a leghalványabb fogalmuk volna.
A birodalom azonban joggal tartott a lázadástól, ezért igyekezett „kimenteni az övéit”. Ahogy Cseh Tamás énekli: „kihúzom, leereszt, elteszem”, tehát szépen kivezette az SZDSZ-t a gépezetből, nehogy a lázadás tárgyát benne megtalálva rajta vegyen elégtételt a magyar nép. Hisz így esetleg még arra is rájöhetett volna, hogy akiket a jótevőinek tekint, azok valójában kifosztói és elpusztítói.
Tragikomikus módon azonban most mégis annak lehetünk a tanúi, hogy éppen a birodalom által kivezetett SZDSZ helyére csupa SZDSZ-klón akar benyomulni. Az LMP, a DK és az Együtt 2014, valamint a Bokros Lajos és Fodor Gábor által alapított pártok mind-mind „new SZDSZ” formációk, és bohózatba illő módon láthatóan komolyan gondolják, hogy ezzel a „programmal” újra uralkodó pozícióba kerülhetnek.
Egyedül az MSZP óvatosabb, hiszen „gazdaállatként” drámai módon élhette át, hogy kis híján kivégezte őt az SZDSZ birodalmi parazitája. De látszik ma már az is, hogy önpusztító reflexei mégiscsak a gazdaállatszerep történelmi „újrajátszása” felé lökik. A 2014-es választások tehát, mint az eddigiek is, a különböző SZDSZ-es belső pártok rejtett konfliktusairól és rejtett „koalícióiról” szólnak majd.
Bogár László – Magyar Hírlap
Hunhír.info
